Nagycsaládos illúziók – a térnyerés művészete

Egy nagycsaládban az időn kívül még egy olyan állandó tényező van, amely folyamatos kihívások elé állítja a családtagokat, ez pedig nem más, mint a tér. A térnyerés művészete. Mert teret nyerni egy nagycsaládban valódi művészet.

Photo by JESHOOTS.com from Pexels

Amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy mekkora lakásban élünk és én számszerűsítem a négyzetmétereinket és a szobáink számát és hozzáteszem, hogy van két erkélyünk is – amiből az egyikre nem is lehet kimenni, mert tulajdonképpen nem is igazi erkély, csak egy szélesebbre hagyott párkány, viszont cserébe csodás panorámával bír -, akkor mindig mindenkinek leesik az álla.

Hú, de komoly! Az már egy palota!

Egészen addig tart ez az ámulat és bámulat, amíg az illető az általam megadott két számot nem kombinálja és eszébe nem jut, hogy mi tulajdonképpen heten vagyunk. És így már a százöt négyzetméter, a nappali plusz egy és plusz négy félszoba már nem is tűnik olyan nagynak. Pláne, hogy a kamaszaink már méretileg nagyobbak nálunk, így a félszobák a valóságban még kisebbnek tűnnek. Arról nem is beszélve, hogy nálunk alig van egyenes fal. Helyettük tobzódunk a ferdékben. Kivételesen nem a kőművesek trehánysága miatt, hanem a tetőtéri létből fakadóan.

Miután leesett a tantusz a kérdezőnél és helyére kerültek a dolgok meg az összefüggések, rögtön jön az ámulat és bámulat második felvonása.

Hogy fértek el ennyien ilyen kis helyen?

Hát ez az. Ezt kérdezem én is állandóan magamtól.

Kompromisszumokkal. Mert másképp nem lehet. Tudom, hogy ezek az olykor kényszerből fakadó engedményeken alapuló megoldások a legtöbb profi lakberendezőnél kivernék a biztosítékot, de hát mi élünk itt és még mindig a lakás van értünk, nem pedig fordítva, és még mindig nem találtam olyan tértágító bűbájt, amely nem csak a 9 és 3/4 vágány mögötti világban működik.

Pedig… pedig nagy szükségem lenne egy ilyen hókuszpókuszra, mert a legtöbb fejtörést mindig a tértágítás okozza. Hogy hogyan lesz egy kicsi térből egy kicsit nagyobb. Felbontás, ajtókiemelés, költözés nélkül. Költöztetés nélkül. Az igénybejelentő gyerekünk testvéreinek elköltöztetése nélkül. Mert persze egyik gyerekünk sem hagyná el a jelenlegi lakásunkat szívesen – mert ahhoz túl jó helyen van -, de a tér meg kell.

Megoldás: költözzenek el mások!

Csakis a tér érdekében. Mert akkor nekik is több tér jutna. A híd alatt pl. egész sok van. Egyem azt a gondoskodó szívüket!

Az első evidensnek tűnő megoldás ugyebár a kérdéses szoba átrendezése lenne. Mondom lenne. Mert a kicsi terekkel a kicsiségük mellett a legfőbb probléma az, hogy nagyrészt átrendezhetetlenek. Átrendezhetetlenek, mert már a kialakításukkor a lehető legjobb, legtökéletesebb megoldásra töredtünk, így születtek a bennszülött bútorok, amelyet a perfekcionista térkihasználás elvén terveztünk és terveztettünk meg, ami viszont azzal jár, hogy a kicentizett helyükön ragadnak örök időkre. És egy ilyen helyzetben az évszakváltó dekorációk sem dobják fel annyira a teret, hogy a gyerekeink ne kezdjenek el nyavalyogni és nyújtsanak be időről-időre petíciót egy új szoba kiutalása érdekében.

De új szoba nincs. Ahogy tér sem igazán.

A másik nehézség technikai. Mármint nálunk. Mert esetünkben a korábbi egylégterű gyerekszoba térfelosztásának legköltséghatékonyabb és legkönnyebben kivitelezhető módja a gipszkartonfalak felhúzása volt. A gipszkartonfal sok mindenre képes, de nagyobb súly megtartására például nem. Így a nagyon trendi függőfotelek, függőágyak beépítése nem kivitelezhető. Ahogy a falra felcsukható ágyaké sem. Mondjuk ez utóbbi más szempontból sem az igazi: mert ha lenyitom, akkor az ágy helyén lévő tárgyakat, teszem azt az ülőalkalmatosságokat valahova pakolni kéne. Valami jó kis helyre. Ami nincs…

Szobacsere?! Á, az sem opció. Mert azért egyiknek sem annyira rossz, amit birtokol, csak kicsi…

Mi marad? Jó kérdés.

A terv

Tények. Nagylány szobája a két legkisebb gyerekszoba egyike. Nyolc és fél négyzetméter, ami elsőre nem is hangzik rosszul. De ennek csak a fele igaz, mert a másikat csak laposkúszásban lehet megközelíteni. Tetőtér átka. Az ajtótól balra komód, íróasztal székkel, könyvespolc, jobbra könyvespolc, ágy. Középen meg meg lehet állni. Két lépéssel előbbre már csak guggolni. És ennyi. Egy nagyobb terpesszel egyszerre elérheted az íróasztalt és az ágyat. Leülni csak az íróasztalhoz lehet(ett).

 

 

 

De egy kamasz nem ül, hanem henyél, héderel, fetreng. És mivel nincs erre való (ülő)alkamatosság, hát az ágyán, ágyában teszi ezt egész nap. Ami egy idő után már neki is ciki. Az én szememben meg egészségtelen.

És akkor a barátnők fogadásáról még nem is beszéltünk.

A földön tehát nem lehet teret nyerni. A többi megoldás meg ellentmondott mindannak, amit térszervezésről eddig olvastam, hallottam, láttam stb. Mármint az egyetlen lehetséges megoldás, mert a többinek meg ugyebár technikai akadályai vannak. Faltechnikai.

Falra mászom mindjárt!

Nézz az égre plafonra fel!

De végül csak eljutottam oda, hogy ha nincs más út se előre, se hátra, akkor nézzünk föl! Nagylány is ezt tette, amikor legutóbb tetemre hívott a szobájába, hogy ő bizony nagyobb térre vágyik. Én pedig egyszerűen megvontam a vállam, hogy nem tudok honnan keríteni. Aztán meg önkéntelenül követtem a tekintetét. És megláttam A teret. Na nem nagyot, de eleget. Nem egy fekvőgalériányit, de teret.

És elkezdtem tervezgetni. Aztán meg megtervezni. Pontosan, papíron, kimérve. Mert itt tényleg minden milliméter számít. Ráadásul útban volt (van) egy tetősíkablak. Amit ki kell tudni nyitni. Nem kicsit. Hanem teljesen kifordítani. És ebben az állapotában nemcsak a hideget meg a meleget engedi be, de rendesen belelóg A térbe.

Szóval terveztem, mértem, majd újraterveztem és újra mértem… és imádkoztam. Erősen.

Az előző felújítás idejéből ugyanis még emlékeztem, hogy egy normális/átlagos testalkatú embernek 60×90 centiméternyi helyre van szüksége, hogy ülő helyzetben kényelmesen elférjen egy adott területen. Ha a földön ül, akkor kicsit többre. Add, Istenem, hogy legyen ott annyi! És hogy Nagylány normális embernek számítson. A kamaszságán most lépjünk túl…

Ho-ho-hó! De hát ez sokkal több! Majdnem két egész(!) négyzetméter. Kicsit idétlen formában, mert az a fránya ablak belelóg a térbe, de akkor is ott van. Pont az ágya fölött.

Tervezés pipa! Jöhet a… neheze. Embert találni, aki megvalósítja ezt az egészet.

– Halló! Értem… galéria. Mégis mekkora helyre? Hogy mennyi? Ki az az őrült, aki egy alig nyolc négyzetméternyi szobába, amiből ráadásul alig négy négyzetméternyi a teljes értékűnek tekinthető terület, ráadásul ferde falak közé galériát(?), galériaszerűséget(!) vizionál? Ne haragudjon, de ez lehetetlen.

– Halló! Értem. Galéria. Így látatlanban azt mondom, hogy 200 ezer. Megfelel? Ja, felmérni?! Azt majd csak azután, hogy rábólintott az árajánlatra és kifizette a 30 százalékát. És legkorábban 2020. februárra van időpont.

Itt már erősen izzadtam.

Á, nem is kell ez a galéria nekünk. Kibírom Nagylány rohamait. Kibírom… kibírom… kibírom.

Nem bírom ki!

Kell egy ember. Lett. Kettő. A Home Manager Budapest személyében. Akik, ha nem is azonnal, de egy héttel később két nap alatt tágítottak egyet a teren. Mindenféle hókuszpókusz nélkül. És a kibővült tér azóta sem ment össze. És azóta is azon csodálkozunk, hogy nem vettük észre előbb.

 

 

 

 

 

Teret nyerni egy nagycsaládban mindig művészet. De a laza, életszerű ecsetkezelés itt is csodákra képes, akárcsak a gyereknevelésben. A lakberendezés határai pedig azért vannak, hogy feszegessük őket Pinteresten innen és túl.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!