Modern világunk végzete, hogy mindent tudni akarunk, mindenhova be akarunk lesni. És vica-versa, mindent meg akarunk mutatni. És visszaigazolást akarunk. A(z instant)pillanatokért pedig szélesre tárjuk az ajtónkat, határokat lépünk át. Amely lépés most még talán láthatatlan, de mindenképpen visszavonhatatlan következményekkel jár.
Photo by ian dooley on Unsplash
Ez az írás senki ellen nem szól. Ahogy egyetlen posztom sem szólt még senki ellen. És nem is fog soha. Nem ítélkezem. Mert nem vagyok abban a helyzetben. Ezek csupán az én személyes gondolataim a minket körülvevő világ alakulásáról, amelynek alakulása az én személyes felelősségem is.
Ennek a posztnak a megírását már legalább fél tucatszor elvetettem. Ennek a posztnak a megírt mondatait már legalább fél tucatszor kitöröltem. De most mégis úgy döntöttem, hogy megírom, mert van véleményem a témában és tekintettel arra, hogy öt gyerekem van nem kevés korkülönbséggel Legkisebb és Nagyfiú között, látok egy ívet, amit mások esetleg még nem látnak. Nem megmondani akarok ezzel az írással. Legfeljebb elgondolkoztatni. Egy más nézőpontot is láttatni, amit nekem sem volt könnyű meglátni… pláne nem elfogadni.
Na és akkor egy ilyen bevezető után jöjjön a lényeg.
Amióta blogot írok, megváltozott az életem. Ez tagadhatatlan tény. Nagyon sok szempontból megváltozott. Egyrészt a blog által egy bizonyos értelemben vett önfejlesztő eszközt kaptam a kezembe. Ami nem jelenti azt, hogy jobb ember lettem általa, sőt, de legalább jobban látom a hibáimat. Az írás olyan rálátást biztosít bizonyos kérdésekre, amelyekhez más módon talán nem is jutottam volna el. De ezt már többször, több helyen is elmondtam, leírtam, kielemeztem.
Aztán itt van az a változás, hogy jelen lettem az online közösségi térben. Nem is egy helyen. Hanem sok helyen. Sokk(sic!) helyen. Az igazság az, hogy ha nem lenne blogom, akkor nagy valószínűséggel nem lennék jelen. Ahogy Férj is nagyon jól megvan a Twitter, a Facebook és társaik nélkül. Remekül boldogul az életben, a társas kapcsolatai megmaradtak, minden információhoz hozzájut, amihez kell és amihez szeretne. Nincs véleménybuborék – vagy ha van, azt csak magának köszönheti -, kevésbé és kevesebbszer érzi úgy, hogy terelik a gondolatait.
De van még itt valami, amiben megváltozott az életem. És talán ez a legnagyobb, legmélyrehatóbb, amit átéltem a blog által. Mire gondolok? Arra, hogy az életem egy része kikerült az online térbe. Csaláldi blogot író embernél mondhatni, hogy ez szinte evidens. Elvárás?!
A bloggal kitártam a személyes világom kapuját más emberek előtt. Olyan emberek előtt, akikkel még csak soha nem is találkoztam és valószínűleg soha nem is fogok. Belépést engedtem a személyes életterembe. És ez az én döntésem volt. Alaposan megfontolt döntésem. De! De nemcsak a sajátomba engedtem belépést… Nem bizony. Hanem a családunkéba, a gyerekeimébe is. Férjébe nem annyira, mert ő határozottan igyekszik ettől a dologtól távol tartani magát. És ezt nagyon határozottan tudja képviselni. Én pedig tiszteletben tartani. (Miért emeltem ki ezt a mondatot? Mert a poszt későbbi szakaszában ennek igencsak nagy jelentősége lesz.)
És ez a megnyílás, kinyílás egy idő után visszajelzéseket hozott magával. Ilyeneket is meg olyanokat. Ahogy az természetes. Én pedig vágytam ezeket a visszajelzéseket. Az ilyeneket is meg az olyanokat is. Ahogy az természetes. Hiszen az ember – mindenki! – szeret visszajelzéseket kapni arról, amit csinál. Aztán egy idő után ezek a reakciók kinőtték magukat és összeadódva egy új szintre emelték azt, amit csinálok. Megjelent az ismertség, a “népszerűség”.
És hát mi tagadjam, nagyon is jólesett az olvasók, a követők érdeklődése az irányomba. És rendesen hajtott előre, hogy még többet adjak, még többet mutassak meg magamból… és a családomból, az életünkből. Hiszen az olvasók kíváncsiak rám, ránk!
Kíváncsiak rám?
Hurrá!
Nyomjad! Toljad! Előre!
Mutassak meg többet a családomból? Az életünkből?
Nyomjad! Toljad! Előre!
Huh.
Igen, huh. Mert itt már nem csak rólam van szó. Hanem a gyerekeimről és Férjről is. De különösképpen a gyerekeimről, mert Férj nagyon határozottan tudja távol tartani magát ettől az egésztől. Mert ő már felnőtt. És tud dönteni. Mérlegelni. Ha akarna szerepelni, megtehetné. De nem akar.
És a gyerekeim? Helyettük én döntök. Egy bizonyos életkor alatt biztosan. Ők pedig lelkesek. Legkisebb, Négyes és Középső szívesen adná az arcát, szívesen lennének többet jelen. Hát persze! Hiszen édesanya nem vinne minket bele semmi olyanba, ami rossz, ami kellemetlen, ami ciki lenne nekünk. Hát persze, hogy nem!
Csak van egy kis bökkenő.
Én nem ők vagyok. Ők önálló “lények”. Másokat szeretnek, mások tetszenek nekik, máshol van az ingerküszöbük. De egy bizonyos életkor alatt még elfogadják az én értékítéletemet, mert a hozzám, mint szülőhöz, édesanyához való igazodás igénye erősebb mindennél. A kritikai érzék, a szembehelyezkedés csak később jelentkezik. De akkor durvább lehet, mint egy péklapát. Van benne tapasztalatom. Nem is kevés.
És nincs visszaút.
Olyan ez, mint az iskola- vagy tanárválasztás. Aki nekem szimpatikus, lehet, hogy a gyereknek nem az. És vica versa. De ahogy az iskolaválasztásnál van lehetőség a javításra, az online térben kikerült tartalomnál, képnél nincs. És itt a különbség. Ami egyszer felkerült, az soha nem vonható vissza. Mindig előkereshető. És lementhető. És tárolható.
És még valami. Kamaszkorban mi alapján mondhatnám hitelesen, hogy “Ugyan, már, drága gyerekem, légyszíves ne oszd meg az életed minden pillanatát a közösségi felületeken, mert nem tudod kontrollálni, hogy kihez jut el és veszélyeket rejt!”?!
Nos tényleg, mi alapján?
Ez az az ív, amit a bejegyzés elején említettem. Hogy én ezt az ívet már látom. És hálás vagyok, hogy láthatom. Mert
nagyon könnyű belefelejtkezni, belehullani a népszerűség mámorába. Komolyan mondom. Szédítő. Túlságosan is az.
Megéltem.
* * *
Nézem a közösségi felületeket. Görgetek fel-le, jobbra és balra. És mindenhonnan gyerekek fotói, bensőséges pillanatok felvételei néznek vissza rám. Gyerekek. Kicsi gyerekek. Mosolygósak, pózolósak, kedvesek, vidámak. Most. Lehet, hogy később is ilyenek lesznek. És lehet, hogy nem. Lehet, hogy nem fognak annak örülni, aminek korábban örültek. Lehet.
Mindegy is.
A lényeg, hogy nincs visszaút. Nem lehet nem megtörténtté tenni, ami megtörtént. Nem lehet nem láthatóvá tenni, amit egyszer már láthatóvá tettem. A gyerekeimből, a családomból.
Lehet, hogy számomra mindvégig elfogadható lesz, amit megosztottam, kiposztoltam, mert nagyon tudatosan csináltam, odafigyeltem, hogy ne legyen se ciki, se kellemetlen stb. – a saját mércém szerint -, de a gyerekeim még mindig nem én vagyok. És lehet, hogy nekik máshol van az ingerküszöbük. Vagy máshol lesz. (Mert mind mások vagyunk, még ha egy család is vagyunk.)
Elsülhet jól? Persze! Elsülhet rosszul? Igen.
Nem tudhatjuk.
De ezt kontrollálhatjuk. Kontrollálhatnánk.
Hm. Hm.
* * *
Amikor a közösségi felületeket nézem, mindig egy fura érzés kerít hatalmába. És mindig Vekerdy tanár úr jut eszembe. És az írásai. Hogy hányan lájkolták és osztották meg a gondolatait nap, mint nap… és aztán hányan (nem) tartották be és tartották meg, amit tanácsolt nap, mint nap.
Valahogy ugyanez mutatkozik meg a gyerekeink jelenléte kapcsán az online térben. Bőszen bólogatunk, amikor tapasztalt szakértők osztják meg a gondolataikat arról, milyen veszélyekkel jár, ha a gyerekeinket kitesszük a különböző közösségi felületekre úgy, hogy ők erről még igazából nem tudnak felelősségteljesen dönteni, hogy aztán a következő percben már azt számoljunk, hány lájkot gyűjtöttünk be, hány százalékponttal emelkedett a népszerűségünk, hány új követőnk lett a legfrissebb családi kép nyomán, ha nem csak egyszerű szülőként vagyunk jelen a social media platformokon. De akkor is, ha csak úgy vagyunk jelen. Mert úgy is vágyjuk a visszajelzéseket.
Az online térben szélesre tárjuk az ajtónkat, határokat lépünk át.
És nem csak a sajátjainkat…
Áldozatot mutatunk be. A kérdés, hogy megéri-e. Nem most. Később…
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!