Miközben szülőként azt szeretnénk, hogy a világ végre elismerje a szülői feladatok horderejét és azokat az őket megillető módon értékelje, nem egyszer mi vagyunk a saját magunk ellenlábasai, amikor egyre-másra degradáljuk az általuk végzett “munkát”. Nem nagyon, csak kicsit.
Photo by Dương Nhân from Pexels
Nem egyszer tapasztaltam már, hogy amikor egy beszélgetés során kiderül, hány gyereket is nevelünk Férjjel, akkor a beszélgetés résztvevői azonnal védekezni kezdenek. Annyira értem, amit mondasz, mert bár nekem csak három gyerekem van, de én is ugyanezeken megyek keresztül. Mi csak kettőt vállaltunk, nem is értem, hogy tudod így kézben tartani a dolgokat.
Én csak… Nekem csak… Mi csak… És a sort hosszan folytathatnám. A mondatok bár sokfélék és különbözőek, van valami, amiben mégiscsak hasonlítanak.
Egyetlen apró szóban.
Csak.
Eleinte fel sem tűnt. Aztán meg igen. Különösen azóta, amióta a blog írása révén több szülőtárssal kerültem már, illetve kerülök kapcsolatba ilyen vagy olyan módon, mint előtte valaha bármikor. És minden egyes beszélgetésben valamikor feltűnik a csak. Az “én csak”, a “nekem csak”.
És mellé rögtön társul észrevétlenül és talán tudattalanul egy kis szégyenérzet, egy kis bűntudat, egy kis alárendeltségi érzés. Ha erre felhívja valaki a figyelmet, mondjuk én, akkor a beszélgetőpartner nyilvánvalóan azonnal tagadja ezeket az érzelmeket, mondván hogy ez csak egy szófordulat, szó sincs semmiféle negatív visszakapcsolásról, én csak azért mondtam, én csak azt gondoltam…
* * *
Ha azt hiszed, hogy én kivétel vagyok, akkor nagyot tévedsz. Nem vagyok az. Én is pontosan ugyanígy használom ezeket a szavakat. Vagyis használtam. Mert már igyekszem, nagyon igyekszem kerülni őket. Ennek pedig többszörösen összetett oka van.
Az egyik ok maguk a gyerekeim. Akik nagyon éles tükröt tartanak elém magamról. Arról, hogy mit gondolok magamról és hogyan gondolok magamra. Arról, amit csinálok. És a tükör nem hazudik. Pontosan visszatükrözi, amit “lát”.
Tipikus esete volt ennek az a jelenet, amikor nem is olyan nagyon régen Legkisebbet megkérdezte egy ismerősünk arról, hogy anya mit csinál?!
– Édesanya? Ő csak otthon van egész nap.
Csak otthon vagyok egész nap?! Tényleg csak ennyit lát a fiam abból, amit nap, mint nap csinálok? Neki tényleg csak ennyi, hogy rend és tisztaság uralkodik körülötte, hogy naponta ötször – oké, hétköznap csak háromszor – terülj-terülj asztalkám várja az étkezőben, eljut minden programjára stb., stb., stb.? Hogy tudja ezt elintézni annyival hogy ó, anya csak otthon van egész nap? Hogy nem látja ezeknek a dolgoknak az értékét?
Hogyhogy?
Úgy, hogy ezt hallja tőlem. Akárcsak a többiek. Úgy, hogy ezt sugallom, ezt tanítom, ezt adom át nekik önmagamról és a “munkámról”. Nap nap után. És ha én mondom, akkor biztosan így is van. Hát nem? Hiszen édesanya soha nem hazudik, mindig igazat mond. Minket is erre tanít. Minket, gyerekeket. Meg arra, hogy ő csak otthon van. És hogy ő csak… Hogy neki csak… Hogy az ő munkája csak annyi, hogy vezesse a háztartást, foglalkozzon velünk, a gyerekekkel.
Na, most volt elég!
Megértettem a leckét, köszönöm.
Megértettem, hogy addig nem lesz változás a szülői létem, munkám, feladataim megítélésben, elismerésében – nagytársadalmi és családi szinten sem -, amíg én magam nem változtatok a hozzáállásomon, amíg én magam nem ismerem el önmagamat és azt, hogy értéket adok a családomnak, a legtöbbet, a legfontosabbat, amit csak adhatok: önmagamat. Amíg nem vagyok képes úgy beszélni magamról, az általam végzett feladatokról, hogy el is higgyem önmagam értékességét, addig hogyan is várhatom el ezt másoktól?!
A kérdés szerintem abszolút jogos és helytálló. Bárcsak ne lenne az…
A másik ok még mindig a gyerekeimhez kapcsolódik. A példamutatás. Hogyan nevelhetném önbizalomra a gyerekeimet, ha én magamat, az általam végzett feladatokat folyamatosan degradálom, lekicsinylem, alulértékelem. Milyen példával járok előttük, mit értenek meg ebből, mit visznek tovább?! Hogy vannak értékesebb és kevésbé értékes emberek, feladatok, munkák, tevékenységek, döntések?! (Hogy én csak egy gyereket szültem? Attól én már kevesebb ember vagyok? Nem! Dehogy. Sőt! Mindenki annyi gyereket nem vállal, amennyivel és a vele együtt járó feladattömeggel szerinte meg tud “birkózni”. Egy ilyen mondatban például semmi keresnivalója a csak szónak. Csak szólok…)
Ó, te jó ég! Épp, hogy ezt a hozzáállást szeretném minden erőmmel elkerülni. Aztán meg épp én vagyok az, aki ezt az arcukba tolja. Egészen közelről. Mondhatni testközelből.
És akkor harmadik okként jöjjek én. Én magam.
Egészséges szülői attitűdöt szerintem akkor lehet kialakítani, ha hiszek a szülőségemben, ha hiszek abban. Ha hiszem, hogy ami a szülőséggel együtt jár, annak minden egyes részlete, minden egyes apró összetevője fontos és értékes. Ha nem hiszem, akkor akár kukába is dobhatom a hitelességet, a szülői hitelességemet. Ha ugyanis egyszerre kicsinylem le, amit csinálok és közben várom, hogy a megfelelő helyen és módon értékeljék ugyanezt, akkor az önellentmondás ott tiporja földbe az egész hitelességét, ahol a két eszme összeütközik egymással. Pont az orrom előtt.
Hogy akarnak majd így családot vállalni a gyerekeim, ha egyszer eljutnak odáig, hogy szeretnének? Hogy akarnának, ha azt látják/tanulják már most, hogy szülőnek lenni nem egyenértékű vállalás a többi életfeladattal. Mert szülőként nem csinálok semmi értékeset, csak otthon vagyok, csak gyerekeket nevelek, csak vezetem a háztartást. Csak. Csak. Csak.
Nem lesz jó ez így.
Nem jó ez így.
Önmagukról, mindenkori feladataikról, azok megítéléséről, értékéről egészségesen gondolkozó gyerekeket (i.e.: felnőtteket) csak önmagukról, mindenkori feladataikról, azok megítéléséről, értékéről egészségesen gondolkozó felnőttek tudnak nevelni. Szerintem.
Gondoltam csak szólok.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!