Talán nincs a világnak még egy olyan szelete, ahol az egyensúlyra való hivatkozás olyan súllyal jelenne meg, mint az anyai létben. Az anyáknak folyamatosan, mindenhol egyensúlyra kell törekedniük. Mert ez a kiegyensúlyozottság záloga. Aha.
Image by ElisaRiva from Pixabay
Egyensúly. Kiegyensúlyozottság. Kéz a kézben jár. Az anyaság a tökéletes állapot. Ahol mindig kiegyensúlyozottság uralkodik, ahol nincsenek hullámvölgyek, a ciklikusság hírből sem ismert, viszont egyensúly van. Minden területén. Közvetve és közvetlenül. Mondják. De vajon el is hiszik, akik mondják? Na és mások?
Akkor most én jövök. Kérdezek, majd felelek.
Kérdés.
Tényleg vannak olyanok, akik komolyan azt gondolják, hogy az egyensúly, az élet különböző területei közötti egyensúly megteremtésének erőltetése hozza majd el a Kánaánt és tesz bárkit is kiegyensúlyozottá?
Komolyan léteznek ilyen gondolatok?
Én remélem, hogy nem.
Én remélem, hogy senki nem gondolja azt: egy ember kiegyensúlyozottsága azon múlik, hogy hogyan tud egyen-súlyt teremteni az élete különböző részei között. Mert szerintem ez pont ellenkező hatást vált ki. Sőt! Magamból kiindulva bizton állíthatom, hogy így van. Persze ez megint személyes tapasztalat, de hát másról nem tudok beszélni, írni. Csak arról, amit én magamon megtapasztaltam már.
Kezdjük azzal, hogy én soha nem voltam jó az egyensúlyozásban. Már gyerekként sem.
A gerendáról például úgy potyogtam tornaórán, mint érett szilva a fáról ősszel. Ezért aztán minden megtettem, hogy még a közelébe se kelljen mennem. Bevetettem a szívbetegségemtől kezdve mindent és bár szerintem azt a tanárom sem hitte el, hogy a gerendagyakorlat megerőltetőbb lenne a ketyegőmnek, mint végigfutnom egy teljes kosármeccset, amit megtettem, nem is egyszer (mert kosarazni bezzeg szerettem), mégis megkönyörült rajtam és mindig felmentett, ha szertornáról volt szó. És hogy miért?! Mert még szerinte is annyira béna voltam egyensúlyozásban, hogy jobb volt távol tartani a szerektől…
Szóval, egyensúlyozni már akkor sem tudtam. És később sem. Mindig billegett alattam a mérleg. Aztán rájöttem, hogy ebben nincs semmi különös, mert ez így normális. Ehhez a felismeréshez azért kellett egy kis idő, mert én is elhittem, amit “mások” mondtak, hogy a kiegyensúlyozottság alapja az életünk különböző részterületeinek egyensúlyban tartása.
Nos… hát… khmmmm… hogy is mondjam?!
Egy frászt!
Pont így.
Egy frászt!
Épp ezért mindig kiráz a hideg azoktól a kérdésektől, amelyek úgy kezdődnek, hogy: te hogyan tartod egyesúlyban az anyai létedet, hogyan tartasz egyensúlyt az anyaság, a párkapcsolat, a háztartás és a munka világa között?!
Hogyan tartok egyensúlyt ezek között?
Sehogy.
Igen, jól olvastad. Nem tartok egyensúlyt. (Hogy mit tartok helyette, arról kicsit később.) Most már. Hangsúlyozom: most már.
Mert persze nem volt ez mindig így. Egyáltalán nem.
A kezdet kezdetén, mármint szülővé válásom kedetén, igenis egyensúlyoztam. Nem is akárhogy! Igyekeztem mindenre időt szánni, időt találni, ahogy azt nagyon bölcsen javasolták itt is, meg ott is. Aztán, amikor nem sikerült és elmaradt ez, aztán meg az, kicsit később az ez meg az együtt, akkor dőlt minden, mint a kártyavár, én pedig olyan bűntudatot akasztottam a nyakamba, hogy attól koldultam.
És akkor még a kiegyensúlyozottságról nem is beszéltem. Ami ugye a végső cél lett volna. Mert ezt az egész egyensúlyosdit azért erőltettem, hogy kiegyensúlyozott legyek. Na, pont…
És akkor jött egy kérdés. Ami már többször megtalált, de akkor valahogy meg is hallottam.
– Hogy tudod egyformán szeretni a gyerekeidet?
– Sehogy. Nem szeretem őket egyformán. Mert nem lehet őket egyformán szeretni.
…
Érted?
Nem lehet őket egyformán szeretni. És nem lehet egyformán benne lenni, jelen lenni mindenben. Nem lehet egyforma lendülettel, erővel, elhivatottsággal, energiával csinálni mindent. Egy időben.
Rá kellett jönnöm, hogy az egyformaság, a kimért, kicentizett egyformaság – hogy pl. egyformán szeressem a gyerekeimet, egyformán jusson mindenre időm – nem összeegyeztethető az anyaságommal. Nekem nem.
Hogyan is lehetne az? Hogyan is lehetne, amikor folyamatosan változik, és amikor az anyaságnál dinamikusabban alakuló közeggel még soha életemben nem volt dolgom.
És ugyanígy nem lehet az anyasághoz közvetlenül és közvetve kapcsolódó “feladatokat” sem egyformán végezni. Az egyformaság gát, korlát és ahelyett, hogy előre vinne, gúzsba köt.
Mert mindennek ideje van.
Mindennek hangsúlya van.
Hol ez, hol az hangsúlyosabb.
Nem lehet egyformán szeretni, nem lehet mindenhol, mindegyütt egyformán jelen lenni. Nekem legalábbis nem sikerült. Ha mégis, akkor azt éreztem, hogy sehol nem voltam igazán ott. Minden kicsit félbemaradt. Minden olyan kicsit befejezetlen hatást keltett. És főleg nem voltam kiegyensúlyozott. Mert nem voltam sehol sem ott igazán, el- és szétforgácsolódtam, miközben minden energiámat arra fordítottam, hogy egyesúlyt teremtsek a rengeteg feladatom és szerepem között.
Így aztán felhagytam vele. És helyette megtanultam priorizálni. Előrébb és hátrébb sorolni dolgokat. Bűntudat nélkül! (sic!)
Már egy jó ideje úgy működöm, hogy hol ezt, hol azt tolom előtérbe attól függően, hogy egy-egy adott életszakaszban melyik feladatommal, “szerepemmel” teszem a legtöbb jót a családomnak, magamnak, a környezetemnek. Ez az én egyensúlyom. Ez az egyensúlytalanság. És ez tesz engem kiegyensúlyozottá. Hogy elfogadom az életem, az anyaságom dinamizmusát, változékonyságát, azt, hogy nem lehet patikamérlegen kimérni és egyensúlyba hozni a különböző területeit.
Mert mindig lesz egy vagy kettő, ami dominánsabb. Nálam például tizenkét évig mindent elsöprő módon az anyaságom dominált. Előtte a munkám. Még előtte a friss párkapcsolatom Férjjel, aki akkor még nem is volt Férj stb.
Ez a fajta mentalitás természetesen nem jelenti azt, hogy prioritásként megjelölt terület mellett a többi szerepem, feladatom feladom, nem törődök velük, lemondok róluk. Nem, nem ezt jelenti. Hanem, hogy visszaveszem alattuk a lángot. Ápolom őket, vigyázok rájuk, de elismerten kevesebb fény vetül rájuk. Így soha nem kerülhetek olyan helyzetbe, mint amikor ég a ház, mert valamit annyira elhanyagoltam volna, hogy már csak egy sürgősségi tűzoltás segíthet rajta/rajtam/rajtunk. Nem. Mindenen rajta tartom a szemem, de nincs szó egyensúlyról. Hogy mindenre ugyanakkora energiát szánnék. Mert nem tudok.
Mert mindennek ideje van.
Mindennek hangsúlya van.
Hol ez, hol az hangsúlyosabb.
Már nem teremtek egyensúlyt. Nem is törekszem rá. Elfogadom, hogy vannak prioritások az életemben. És hogy ezek változnak. Ahogy változnak az idők, ahogy én változom. Hogy van, ami fontosabb a másiknál. Aztán meg a másik lesz fontosabb az egyiknél. És ez így van jól. És így kerül a végén minden egyensúlyba.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!