Az anyaként érzett szeretetünk határtalan a gyerekeink irányába. Meg az energiánk. Fáradhatatlanok vagyunk és mindig tettre készek. Mert az anyaság határtalan. Tényleg? Tényleg annak kell lennie?
Image by Jona Bartholdy from Pixabay
Azt mondják az okosok, na meg a brit tudósok, hogy a gyereknevelés egyik leghatékonyabb, ugyanakkor viszont a legnehezebben megvalósítható eszköze a határszabás.
Hogy kijelöljük a határokat, a kereteket, hogy (m)eddig és ne tovább. Mert ez biztonságot ad a gyerekeknek még akkor is, ha persze folyamatosan azon vannak, hogy túllépjenek, átlépjenek a kitűzött határokon, hogy próbálgassák, mégis meddig mehetnek el. Meddig engedjük, hogy elmenjenek?! De ha meg nem lennének ezek a keretek, akkor nem lenne mit feszegetni és az meg ugye elég határ-talan…, ami például utazás szempontjából nagyon tuti és kívánatos, de a gyereknevelés esetében nem sok jóval kecsegtető.
Nem sok jóval kecsegtető. Akkor miért gondoljuk úgy, hogy a határtalan, határok nélkül való anyaság az?
Hm.
* * *
Fura dolog kimondani, leírni a következő mondatot. Pszichológushoz járok. És nem a gyerekeim miatt, és nem is velük.
Egyedül.
Magam miatt.
Mert kezdtem szétesni. Kezdett eluralkodni rajtam a folyamatos komorság, többször voltam frusztrált, mint nem és megváltozott a magatartásom is. Többet és többször csattantam fel, mint eddig, meghosszabbodtak a vívódásaim, néha direkt kerestem a konfrontációt a családtagjaimmal és néha direkt nem hagytam abba. Miközben a racionális énem egyre inkább azt súgta: nem jó ez így. Nem jó ez így! Túlságosan feloldódtál! Túlságosan beleolvadtál a családba, nem találod a saját határaidat.
Miért? Vannak nekem saját határaim?
Hát, drágám, egyszer, régen voltak. Határozott határok, amelyek megmutatták, hogy meddig és ne tovább.
És drágám, ezek mintha mostanában köddé váltak volna. Ami egyrészt természetes, másrészt meg nem. Természetes, amíg a gyerekeid kicsik. És nem természetes most már, hogy nagyok. Vagy inkább mondjuk azt, hogy nem kicsik. Itt az ideje, hogy visszavedd a határaidat, hogy megrajzold újra önmagad úgy rendesen és ezt mások számára is világossá tedd! És nem önzőségből. Pontosan a családod miatt.
Szóval pszichológushoz járok. Mert már magammal beszélgetek. Aki nagyon érdekes kérdéseket szokott feltenni.
Például a határszabásról. Hogy hol vannak a határok? Mármint a sajátjaim… Hogy honnan tudják a családtagjaim, hogy eddig és ne tovább. Hogy most én következem. Csakis az ő érdekükben.
Miért? Én következem? Van olyan, hogy én következem? (Csak, hogy lásd: én is tudok érdekes kérdéseket feltenni…)
* * *
Én egy rendkívül realistán, tudatosan és praktikusan gondolkozó ember vagyok. Főleg praktikusan. De hát öt gyerek mellett ez talán nem is olyan meglepő. Ez a nagyon (nagyon-nagyon) praktikusan gondolkozó énem pontosan tudja és látja, hogy mit és hogyan kell(ene) cselekedni a jól funkcionáló önmagáért és a jól funkcionáló családjáért. Pontosan jól tudja, hiszen kapott már két figyelmeztetést. A teste kétszer is kórházba küldte már, kétszer is kényszerpihenőt rendelt el. Az agya pedig ezt tudomásul vette és dekódolta. Többet kell törődnie magával. Meg kell húznia a határait.
És ezt nagyon tudatosan ismételgeti, hangoztatja, leírja, kiírja, megírja és nagyon tudatosan próbálkozik vele. Mert tudja, mondom TUDJA, hogy ennek így kell lennie. Hiszen a gyerekei is megszabják a határaikat. Kimondják, hogy ez az én szobám, légyszíves ne gyere be. Nekem fontos az edzés, a sport, ezért időt szakítok rá és lemegyek a dojóba. Most. Mert most kezdődik az edzés. Fontosak a barátaim, ezért találkozom velük. Este hét és kilenc között. Tudom, hogy akkor van a családi vacsora és az nagyon fontos. Nekem is. De most szükségem van a barátaimra. Most. Igen, vacsoraidő alatt. Stb., stb., stb. (Hiszen ezt tanítom nekik. Nemcsak a tudatos/praktikus énemmel, hanem az érzelmessel is. Mert mindkettővel tudom, hogy így teljes az élet. A sok szerepünkkel, a sok szerepünk között.)
De.
De hát az embernek, az ember lányának, egy anyának vannak érzelmei is. Amelyek nem a tudatosságon és praktikusságon, realitáson alapulnak. Hanem a szívéből fakadnak. A szívéből, ahol a végtelen szeretet lakik. Amit a gyerekei iránt érez. És ez elviszi. Elviszi a határain túlra. Oda, ahol nincsenek határok. Ahol mindent megtesz. Mindent. Fél tizenegykor kivágja a százhuszonhatodik középkék színű vízcseppet. Ajándékdobozt hajtogat háromnegyed tízkor, amikor igazából dolgozni szeretne. Irracionálisan megteszi. A határain túl.
Mert ott a szíve mélyén meg akar felelni egy képnek. Annak a bizonyos képnek. Amit a külvilág sugároz. Amire a praktikus-tudatos énje nemet mond. Mindig. És mindenkor.
Két világ határa.
És ez a két én küzd egymással nap, mint nap. És ez a küzdelem néha kitör. Utat tör magának veszekedésbe, vitatkozásba, kiabálásba torkolva. És néha nem azokat megtalálva, akik átléptek a határon. Hanem másokon csattan az ostor. És ez így még rosszabb. És miért? Mert nem tudta azt mondani: meg tudnám csinálni, de NEM AKAROM megcsinálni. Mert nekem is vannak határaim. Amit védeni kell. És nem csak magam miatt. Legfőképp nem magam miatt.
Pedig olyan egyszerű lenne a megoldás. Csak ki kellene mondani: eddig és nem tovább.
Az elmúlt lassan tizenhét évben mindent megtanítottam nektek, gyerekeim, hogy okosak legyetek, bátrak legyetek, önállóak legyetek. És ha hiszem, hogy jó munkát végeztem – nem tökéleteset, de jót, hiszen jól funkcionáltok a közösségeitekben – akkor nincs mitől félnem, ha én is kimondom: ez az én szobám, ide nem jöhettek be. Ez az én asztalom, ide ne tegyétek a cuccaitokat. Ez az én időm, mára bezártam. Ha mégis kell még egy pohár víz, tudsz tölteni magadnak. Ha mégis éhes vagy, a hűtőt felismered, nem halsz éhen. Nem halsz éhen nélkülem sem!
Tudom, mert amikor nem voltam itthon, hanem például kórházban töltöttem az időmet, akkor is működött a család. Mert az én gyerekeim vagytok, akiket jól tanítottam. Ezért hát ki tudom (ki tudom?!) mondani:
A családunk nem az én személyes ügyem. A családunk közös ügy. Mindenkinek köze van hozzá, aki benne él.
Amibe ha mindenki beletesz, akkor mindenki ki is tud venni belőle. Ez így korrekt. És ha mindenki megszabhatja a határait, ahogy tanítottam nekik, akkor én is megszabhatom. Mert már elég nagyok hozzá a gyerekeim. (Ez egy fontos szempont!)
Szívtelenség? Önzőség?
Nem. Határszabás.
(Ami még egy ok miatt nagyon fontos. Hogy könnyebb legyen az elengedés. Ami nagyon távolinak tűnik a hároméves dackorszakból szemlélve, de nekem meg már nagyon közelinek tizenhaton túlról nézve. A határok segítenek egész ember maradni akkor is, ha a gyerekeim nem sertepertélnek majd már minden nap körülöttem. Fizikális közelségben. Mert ez az idő is el fog jönni… hamarabb, mint hittem. És akkor és ott határozottnak kell maradnom. A gyerekeim érdekében. Hogy meg tudják szabni és tartani a határaikat. Hogy ne olvasszam őket magamba. Két világ határa.)
Határtalan szeretetből fakadó határszabás, hogy legyen miből adni. Mindig. Akkor és ott, amikor kell. Amikor tényleg kell. Amikor tényleg fontos. Amikor tényleg szükséges. Mert a pohár vizet te is ki tudod önteni. Bele. A pohárba. Nélkülem. És végülis az sem baj, ha kiloccsan.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!