Kérdések jönnek. Kérdések mennek. De a szülőségben van egy kérdés mind felett. A Kérdések Kérdése. Hogyan jut mindenre idő: gyerek(ek)re, családra, mint közösségre, párkapcsolatra, háztartásra, önmagunkra? Na hogyan?
Background photo created by asier_relampagoestudio – www.freepik.com
Nagyon egyszerűen. Ez most komoly? Egyszerűen?! Igen. Egyszerűen.
Csak meg kell állítani az időt. De az időt nem lehet megállítani! De! Ugyanmár! Ne viccelj! De, ha mondom. Ha eddig neked még nem sikerült, akkor rosszul csináltad.
Komolyan.
Én már számtalanszor meg tudtam állítani az időt.
Na jó, nem mindenhol.
De a konyhában, na ott például már többször is. Van a helynek egy különleges atmoszférája. Vagy hogy mondjam…
Hogy hogyan csináltam? Ne mondd már, hogy nem tudod. Oké, elmesélem. Bekapcsoltam a mosógépet, a mosogatógépet, a sütőt, az elektromos tűzhelyen három “rózsát”, ment a laptopom és akkor Nagylány rányomott erre az egészre egyet a hajszárítóval. Ekkor úgy megállt az idő a konyhai sütő digitális óráján, hogy ihajj! Mert úgy kivágtuk a biztosítékokat, hogy ihajj. És mivel tök analfabéták vagyunk a visszakapcsolásukban, ezért vagy háromnegyed órán át déli tizenkettő volt nálunk. Aztán megjött Férj. És kiszabadított az idő fogságából.
De nem mi lennénk, ha mindez csak egyszer történt volna meg velünk. Nem bizony. Olyannyira nem, hogy többször is megcsináltuk már ezt a csodát. Így volt egyszer nálunk másfél óráig egy óra, másik alkalommal meg ötvenhat percig délután fél öt, sőt, egyszer rekordot is döntöttünk és két órán át tíz óra volt. Ennek különösen örültek a gyerekek, mert ilyen hosszú tízórai idejük korábban még soha nem volt. És ennyi idő alatt annyi házi brióst lehet enni, hogy csuda!
Na? Na? Na?! Mit csináltunk?
Megállítottuk az időt!
Ja, hogy nem pont erre gondoltál?!
Nos. Khm. Van ez így.
Mert az időt tényleg nem lehet megállítani. Pedig én is, mint mindenki más, néha vagy inkább gyakran szeretnék egy kis időt nyerni. És akkor még nagyon alábecsültem a dolgot. Mert igazából sok időt szeretnék nyerni. Mondjuk úgy, hogy egy nap ne huszonnégy órából, hanem inkább harminchatból vagy negyvennyolc órából álljon. Nagyon szeretném.
Vagyis dehogy szeretném!
Mert ki a fene akarna egy nap negyvennyolc órát dolgozni?! De ugyanakkor meg… igenis jó lenne, ha több időm lenne. Akkor állítsuk meg! Állítsátok meg Arturio Uit! Ja nem. Az időt. De azt meg nem lehet. Lásd, mint fent.
Akkor?
Akkor jöhetnek a szokásos közhelyek: rangsorolás, prioritás, elfogadás, elfogadtatás(!), elengedés, megengedés, multifunkcionalitás. És… és a végső igazság: “A kényszer nagy úr.”. Így bizony. Közhelyek, de igazak.
Arrow photo created by freepik – www.freepik.com
Elfogadás, elfogadtatás(!)
Ha komolyan szeretnék válaszolni arra a kérdésre, hogy hogyan jut időm mindenre, akkor egyszerűen azt mondanám, hogy nem jut. Nem juthat. Ez van. Ez az elfogadás szakasza. Hogy elfogadtam a határaimat.
De jó is lenne, ha ennyi elég lenne a boldogsághoz!
De nem elég. Ezért továbbléptem. És nemcsak elfogadtam a határaimat, hanem hovatovább elfogadtattam őket. Elsősorban a családtagjaimmal. Aztán ha valaki fogékony volt rá, akkor a külvilággal is. Bár erre inkább a pont-nem-érdekel tabletta hatásosabb eszköz.
Hogy nem tudok mindenre időt szakítani.
És már nem is próbálkozom vele.
Mert egy gyerek mellett azért még megtettem. Sőt még kettő mellett is. Bele is haltam. Többször. Mert mégsem értem oda, mégsem jutottam el, mégsem készültem el stb. Közben meg őrölt a bűntudat. Őrülten. Aztán… aztán idővel rájöttem, hogy a próbálkozásnak nincs értelme. Rendszer kell. Ránk szabott rendszer, amibe beleférnek a közhelyek. Akkor is, ha ez esetleg másoknak nem tetszik. Vagy ők másképp csinálnák. Szívük joga.
Rangsorolás/prioritás
Család? Gyerekek, szülők jóléte? Nagyon fontos. Iskola, tanulás? Fontos. Háztartás? Vannak fontos részei. Mint például a kaja és a mosás. Kamaszokkal különösen. Ha ugyanis az előbbi nincs, akkor a gyerekeim esznek meg, ha az utóbbi, akkor meg a koszos ruhák. És nem csak a mennyiségükkel. A szagukkal is tudnak ártani. Nem kicsit, viszont nagyon. Szóval ez a része fontos.
És a rendrakás? És a takarítás? És a vasalás? És a mosogatás… stb., stb., stb.? Hát ja. (Néha) nagy levegő, ajtó becsuk. Kiszervezés. Az pénzbe kerül. Hát ja. De az idő is pénz. Hogy is mondta Petőfi? Itt az idő, válasszatok!
Rangsorolás. Prioritás. Ahogy tetszik. Családra szabottan. Saját családra szabottan.
Így lehet, hogy nálunk megesik, előbb megyünk drukkolni egy esti meccsre a gyerekeknek, mint szülői értekezletre az iskolába. Vagy csavarogni, fagyizni, gesztenyét szedni. Igen. Így lehet. Mert míg a közösen töltött idő nem ültethető át az online térbe – viszont a gyerek(ek) jó-létét szolgálja és rajtuk keresztül a családét is -, addig a szülői értekezlet nagyon is. Nagyon is átültethető lenne. Csak nagyon tudunk ragaszkodni nagyon berögzült szokásokhoz, amelyek csak rabolják az időt… Az infó meg előbb-utóbb úgyis elér. Ha akarom, ha nem.
Elengedés, megengedés
Néha berugom a piszkos ruhát a sarokba. Néha rendelem a vacsorát. Néha elfelejtem a reggelit és akkor mindenki azt eszik, amit talál… és amit a többiek nem ettek meg az orra elől. Néha lerázom a szennyestartóban időző farmeromról a port, itt-ott lesimítom és szimplán belebújok. És a gyerekeknek is ezt tanácsolom. A saját ruháikkal kapcsolatosan. Néha. Mert amúgy a mosás fontos.
Néha megengedem magamnak a lazítást. Mert nemcsak a cipő tud szorítni, hanem az idő is. És akkor ott engedni kell. Megengedni és elengedni. Magunkat. A helyzeteket. Mikor mit.
Multifunkcionalitás
Tudod, tudom. A multifunkcionalitás kora lejárt. Árt. Több benne a hiba, mint nem.
Tudom.
Ahogy azt is, hogy sok helyen megírták már: nem lehet hatékonyan multifunkcionálni.
Megsúgom: lehet. Hatékonyan is. Akik ezeket a mondatokat leírták, valószínűleg olyanok, akik soha nem éltek még nagycsaládban. Nagyon nagycsaládban meg pláne nem. Mert ott csak úgy lehet. Hogy miközben hajtogatjuk a ruhát Középsővel és Legkisebbel, addig remekül meg lehet hallgatni, hogy Négyes hogyan hegedüli el a házi feladatát. Sőt remekül ki tudom irányítani a konyhába Nagyfiút, hogy pakolja be a mosogatógépet.
Ahogy szintén remekül lehet egyszerre reggeliztetni hétköznap a kicsiket és elindítani a mosogatógépet és a mosógépet. Jó, a remekül színtiszta eufemizmus, mert rendre kihasználják, hogy az étkezőasztal és a mosógép két külön helyiségben van és ádáz, de még annál is hangosabb csatákat vívnak az utolsó előtti előtti előtti nyuszibogyóért. Minden reggel. Viszont így meg én reggel nyolcra, amikorra mindenki elmegy otthonról, legyűröm a fél háztartást. Jó, kicsit beleőszülök…, viszont, ha több házimunka maradna, akkor abba nagyon beleőszülnék. Szóval, azért na.
A kényszer nagy úr
Az önállósodás és az önállóságra nevelés meg a kiút az időtlenségből. Egy nagycsaládban meg aztán másra nincs is nagyon lehetőség. És ennél jobb időspórolási tippem nincs is. Ráadásul 2in1. A gyerek önállósodik, én időt nyerek. Ennyi.
Hogy néz ki ez a való életben? Egyedül járnak iskolába, edzésre, foglalkozásra. Amint lehet. Ahova lehet. Ahova tudnak. Ha meg nem tudnak, akkor majd fognak. Felkészítjük őket. Inkább erre szánjuk az időt. A felkészítésre. Egyszer. Kétszer. Mert ez lényegesen kevesebb, mintha állandóan kísérgetni kellene őket.
Egyedül öltöznek. A kicsik is. Nem nagyon szólok bele. Vagy próbálom magam nagyon türtőztetni. És egyébként is színesen szép a világ. A piros zoknihoz kifejezetten jól áll a lila. Nem kritizálunk. Ha nagyjából megfelel a kinti hőmérsékletnek, akkor felőlem jöhet a piros zokni a lilával… utána meg a vízözön.
Nem teszünk felesleges terhet a gyerekekre, nem várunk el tőlük irreális dolgokat, de ha valamit meg tud csinálni egyedül, el tud érni egyedül, le tud venni egyedül, akkor csinálja egyedül. Van benne kockázat? Van. De ötévenként úgyis újrafestjük az egész lakást.
Addig meg időnk, mint a tenger.
Mert van. Nem mindenre. Mert mindenre nem jut. Nem juthat. De arra, amire kell és szeretnénk, arra igen. És mi nincs?! Görcsölés azon, hogy mire nem jut időnk. De közben azért nem mondok le arról sem, hogy néha-néha megállítsam az időt. Csak a poén, na meg az illúzió kedvéért. És hogy Férj se unatkozzon.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!