Sokféle szó, kifejezés köthető a szülői léthez. De vannak olyan szavak, amelyeket jobb lenne végre elfelejteni, hovatovább tiltólistára tenni. Például azt, hogy ideális… Mert a szülőségben sok minden van, de ideális dolog igencsak kevés.
Woman photo created by freepik – www.freepik.com
Viszont remekül tudja frusztrálni az embert. Mármint az idealizmus. A szülői idealizmus. Amit nem mi, szülők állítunk fel magunknak, hanem kapjuk. Az arcunkba. Folyamatosan. Hogy valami így, vagy éppenséggel úgy ideális. Vagyis így, vagy úgy lenne ideális. Lenne.
Hangsúlyozom: lenne.
* * *
Dühös vagyok. Igen, dühös vagyok. Mert újra és újra ott tartunk, hogy ideákat kergetünk. Ideális gyerekekről, ideális szülőkről, ideális nagycsaládos autóról, ideális babakocsiról, ideális párkapcsolatról, ideális időpontokról. Közben meg elveszik a lényeg: hogy az élet nem ideális és nem is kell annak lennie, sokkal inkább életszerűnek. Élhetően életszerűnek. Kijózanítóan életszerűnek. Ahogy élünk. Pont olyannak.
Nemrégiben kaptam egy levelet, amelyben valaki tanácsot kért azzal kapcsolatosan, hogy segítsek neki eldönteni: mi a legideálisabb korkülönbség a gyerekek között. Ha lehet, akkor ez még eggyel túltesz az átlagos idealizmuson. Legideálisabb… Hát nem gyönyörű kifejezés? Nem elég, hogy ideális, hanem még fokozzuk is.
A levélre több szempontból sem tudtam ideális választ adni. Egyrészt már nagyon régen megfogadtam, a blog indulásakor pedig kifejezetten tudatosan ráerősítettem, hogy soha nem fogok senkinek tanácsot adni. Mert nem lehet. Akkor sem, ha kifejezetten kéri valaki. A saját történeteimet megoszthatom azokkal, akik kíváncsiak rá, de ez mindvégig az én történetem, a mi történetünk marad, amiből lehet inspirálódni vagy amire éppenséggel azt lehet mondani, hogy na ezt én biztosan másképp fogom csinálni, de ennyi. Nem lehet tanácsként tekinteni rá.
De térjünk csak vissza a konkrét kérdésre, mert nagyon jól megvilágítja, hogy miért nem lenne szabad az ideális szót használni a szülőségben?!
Ha valaki évekkel ezelőtt kérdezte volna tőlem azt, hogy mi az ideális korkülönbség a gyerekek között, akkor minden habozás nélkül rávágtam volna: az a jó, ha a testvérek minél közelebb születnek egymáshoz időben. Miért? Nagyon szuperül elvannak egymással, azonos az érdeklődési körük, bár akadnak kisebb feszültségek éppen emiatt, de a közöttük lévő összhang mindent megér. Azonos időben nem alszanak, esznek, a felmerülő konfliktusok miatt ugyan nem mindig, de az esetek jó részében nagyon is jól kijönnek egymással, nagyszerűen eljátszanak együtt stb.
És ma?
Ma, ma viszont azt mondanám, vagy inkább kiáltanám, hogy megőrültél?!
Kis korkülönbség?
Hallottál már a kamaszkorról? A kis korkülönbséges kamaszkorról? Ha tényleg nincs más vágyad, mint eljátszani a legnagyobb filmszerepeket, amelyeket kopasz emberekre írtak, akkor tied a pálya. Mert tuti befutó lennél! Én viszont a jelenlegi tapasztalataimmal a hátam mögött még a nálunk meglévő leghosszabb három és fél évnél is hosszabb időt hagynék két gyerekvállalás között. A másfél évet pedig még az emlékezetemből is kitörölném. Örökre. Mivel azonban erre nincs lehetőség, tekintve, hogy az időutazást még nem találták fel, ezért most négy kamasszal szívok egyszerre.
(Most néggyel. Most. Néggyel. De tudod, öt gyerekem van.)
De legalább változatosan. Van, aki éppen kifelé halad belőle, vagy legalábbis én szeretném azt hinni; van, aki benne van a sűrűjében, de nagyon; van, aki még csak toporog a küszöbön, és van, aki már átlépte azt a bizonyos küszöböt, de még csak készülődik bozótot vágni a dzsungelben. Ennél ideálisabb korösszetételt nehezen tudnék elképzelni. Vagy de? Vagy de. De már késő bánat.
Nézzük a további példákat!
Ideális (nagy)családos autó? Hát, nézd. Attól függ. Kinek mi az ideális. Ha a pénztárcánkat kérdezném, akkor egyértelműen egy matchbox. Egy rajzolt matchbox. Ha Férjet, akkor vagy egy együléses(sic!, semmi humbug, csomagtartóból előremászós, rejtett második ajtó, á, nem) sportautó, amellyel nagyon gyorsan és nagyon messze távol lehet kerülni a családtól, ami mindenkinek ideális. Bizonyos esetekben. Vagy egy batár. Egy nagyon nagy járgány, a család maximális létszáma+minimum még egy hely (vagy inkább kettő) a kötelező csomagtéren kívül és amelyben kinyújtott karral sem éri el egymást senki. Senki.
A nagy kérdés, hogy akarjuk-e, hogy mindenki beférjen… Ideális esetben, persze, igen, hogyne. Nem ideális esetben meg, nos… hogy is mondjam?! Akkor most milyen is az ideális nagycsaládos autó?
Vagy itt van az ideális párkapcsolat. Örökkön örökké szeretjük egymást. Hangos szó, hangos vita, összetűzések nélkül élünk boldogan, amíg meg nem halunk. A gyerkeink meg elhiszik, hogy ez tényleg így működik. Vagy inkább elhitetjük velük. A kulisszák mögé meg nincs bejárásuk. Mert azt nem kell látni és láttatni. A naivitásukat meg csúcsra járatjuk.
Majd jön az első “pofon” – például a kamaszkor, amit a gyerek is megél és megért -, hogy ez nem így működik. Hogy akkor is szeretheti két ember egymást, ha éppen nem értenek egyet egymással valamiben. És ennek hangot is adnak. Nem kiabálnak, nem ordibálnak, de ellentmondanak egymásnak. És hogy ez jó. Ez a jó! Hogy ez az élet része. Hogy ki kell állni magunkért, a gondolataikért. És hogy így kell dolgozni az ideális párkapcsolatért. Ami nem azért ideális, mert ideális, hanem mert életszerű. Ugye, érted?
És a sort hosszan folytathatnám. Vicces és kevésbé vicces példákkal.
És folytatom is. (Viccessel. Hogy ne mondd azt, csak dühből írok. Mert nem.)
Például a fullra vízszintesre dönthető babakocsiról annál a gyereknél, amelyik folyton felhúzta magát hasizomból, mert ő kilátni akart, nem aludni, cserébe a vízszintesre nem dönthetőről annál a dednél, amelyik viszont minden másodpercben hasra akart fordulni a hátáról, de nem tudott, mert a kocsi enyhe dőlésszöge ebben rendre megakadályozta, így viszont minden sétát végigordított az elejétől a végéig és mindenki már csak “vörösfejűként” emlegette és komolyan elhitték, hogy így született, mert már nem volt más ötletem, hogy mivel magyarázzam a séták utáni állapotát, amelyek épp a megnyugvását lettek volna hivatottak elősegíteni, nem pedig az amúgy is állandóan felfokozott idegállapotát – az enyémről nem is beszélve – tovább fokozni. Na.
Ideális. Aha.
Ideális gyerek. Aki mindig szót fogad, jó jegyeket hoz, vagyis nem is jókat, hanem tökéleteseket, mert mindenben egyformán jó. Nem beszél vissza, nem mond csúnyákat, nem kiabál, nem dühöng – kamaszkorában sem -, de ki tud állni magáért. Karakán. Magabiztos. Kreatív. De még mindig nem beszél vissza. Mintha nem is élne. De olyan, mint a nagykönyvben.
Ideális szülő. Nem kiabál soha. Nem veszekszik. Még véletlenül sem mond soha egyetlen csúnya szót sem. Nem borul ki. Nem sír. Nem panaszkodik. Nem érzi úgy, hogy kiszállna. Nem utálja egy röpke pillantra sem a jelenlegi életét és nem futna Narniáig soha. És a frizurája mindig tart. Mintha nem is élne. De olyan, mint a nagykönyvben.
Ideális. Aha.
Csak nem életszerű.
A szülőség egy folyton változó közeg. Mondtam már? Nem egyszer. De nem elégszer. Változik. Alakul. Velünk együtt. Ami ma ideálisnak tűnő élethelyzet, az holnap nem az. És ebben nincs semm rossz. Sőt.
Csak éppen nem ideális.
Amiben nincs semmi rossz.
Sőt.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!