Mi a gyereknevelés igazi nehézsége? A másság. Hogy minden gyerek más. Ergo a hozzájuk vezető és tőlük induló utak is mások. Nem rosszak, nem hibásak. Mások. Mások, mint másoké. Egy családon belül is.
Photo by Apostolos Vamvourasfrom Pexels
Nézem a három kicsit, ahogy távolodik tőlem.
Négyes fut a bal oldalon. Középső a jobb oldalon. Középen pedig Legkisebb nyomja a pedált, teker gőzerővel, minden idegszálával figyel az útra, csak néha mer rásandítani hol az egyik, hol a másik bátyjára.
Hat éves múlt a nyáron és még nem tud biciklizni. Vagyis most már tud. Tekerni. Megállni és elindulni még nem igazán. Meg a kanyarokkal is akadnak gondjai. Azért kellenek a nagyobbak, hogy segítsenek elkapni, ha dőlne. Tudom, hogy már nem sok idő és menni fog neki, de addig elkél a támogatás.
Nézem őket és eszembe jut, hogy a többiek mennyire másképp tanultak meg biciklizni. És hogy mennyire bepánikoltam, hogy Legkisebb ennyire kicsúszott az időből(sic!). Hogy nem hajlandó leszállni a pedál nélküli járgányáról és átülni az igazira. Mert hát a nagyobbak… a nagyobbak ilyenkor már száguldottak. És ez csak egy dolog, de méretét tekintve is jóval nagyobb cajgán ültek ilyen korukban.
Ilyen méretű biciklink nem is volt. Ezt is a szomszédtól kértem kölcsön. Pont ezért. Mert nem volt. Mert ez a méret nem kellett. Ez olyan gyakorló méret. De a többieknél ez kimaradt. És nem is gondoltam rá, hogy valaha is kelleni fog, hiszen ha a többieknek ment enélkül, akkor miért lenne Legkisebb kivétel ez alól?! Hiszen ugyanazzal a módszerrel tanítottuk őt is, ugyanazokat mondtuk neki is, mint a többieknek, hol lenne hát hiba?
Hát mondjuk ott, hogy Legkisebb nem olyan, mint a többiek? De hát egy család, egy vér, azonos nevelési elvek!
És?
És.
Itt jön a bumm.
Bumm!
Hogy mindezek ellenére ő más. Másképp működik. Nem rosszabbul, nem hibásként. Másként. Ebben a helyzetben. Mert egy másikban meg másik gyerekünk más.
Másság. A gyereknevelés mássága.
Én magam is sok mindenre mondtam már itt a blogban is és a való életben zajló beszélgetéseimben, hogy ez vagy az okozza a legnagyobb nehézséget a gyereknevelésben. És ezeket fent is tartom. De ha jobban megvizsgálom ezeket a nehézségeket, ha jobban beléjük nézek, akkor nem tudom nem észrevenni, hogy mindegyikben ott van egy közös pont: a másság. Hogy nem úgy működik a gyerek, ahogy a többi testvére működött, ahogy a többi gyerek működik, ahogy kéne. Kéne?
Igen.
Mert még mindig itt tartunk. Itt, a 21. század küszöbén még mindig nem tudjuk leporolni a gyereknevelésre rakodótt évtizedes berögződéseket, még mindig áthatja, átjárja az a bizonyos könyvszag, a megfelelés, a megfeleltetés, a hasonlítgatás, az összevetés, majd az abból fakadó kirekesztés, ítélkezés, megbélyegzés a szülők irányába. Hogy rosszul nevelték, hogy nem figyeltek rá eléggé, hogy rossz szülők. Na meg persze a gyerek irányába. Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb.
Mert a nagykönyvben az van megírva, hogy… Hogy melyik nagykönyvben, azt valójában senki nem tudja, tulajdonképpen senkit nem érdekel, de akkor is. A nagykönyvben…
Elmúlt egy éves és még nem jár?! Lassan hét éves és még nem esett ki egy foga sem?! Két éves és még nem szobatiszta?! Huszonhét hónapos és még nem tiszta a beszéde, nem fejezi ki magát összetett mondatokban?! Öt hónapos és már áll?!
Te jó ég!
Ó, te jó ég! Még mindig sablonokban gondolkozunk, még mindig egy idelizált gyereket kergetünk, akitől ha eltér a mienk, mardos a bűntudat és rögtön magunkban kezdjük keresni a hibát, hogy mit és hol vétettünk, hol hibáztunk. Nem csoda, hiszen a külvilág azonnal ítéletet mond. És nem egy láthatatlan massza, hanem teszem azt, egy másik szülő. Akinek a lánya nem mond olyanokat neki, mint az én lányom nekem, nem kritizálja őt, nem csapkodja az ajtót rá, nem hány fittyet a szavaira, mert kérem szépen, ő jól és szépen van nevelve. Odafigyeltek és odafigyelnek rá.
Hát igen. Mi ezt elmutasztottunk. Ja nem?! Ja nem. Csak neki épp nincs négy fiú testvére és különben is… még csak négy éves. És nem tizenhárom. És ha tizenhárom lenne, akkor is lehetnek ilyen különbségek. Miért? Mert mások. Másnak születtek, más habitussal. De ettől még egyik sem rossz. Egyik sem hibás. Más. Akik más hozzáállást, más utat, más megközelítést igényelnek.
Ha jót akarunk nekik. És hát mi mást akarnánk?!
Nehéz? Piszkosul.
De még ennél is nehezebb lehet, ha hiszünk az olyan instant bölcsességeknek, hogy a gyerek tabula rasa, tőlünk függ, hogy ki és mi lesz belőle. Csak tőlünk. Mintha a genetika, a környezet, a tágabb környezet nem tenne hozzá semmit a személyiségéhez. Mintha minden gyerek ugyanolyannak születne, ugyanúgy lenne huzalozva az agya.
Van egy rossz hírem. Nem. Nem ugyanolyannak születünk. Vannak tulajdonságaink, amelyeket hozunk magunkkal. Amelyeken lehet dolgozni, alakítani, de amelyek az alapvető tulajdonjegyeinket meghatározzák. Miközben felnőttként az élet sokszínűségét, az egyediséget éltetjük és azokat tartjuk nagyra, akik mernek másként gondolkozni, másként cselekedni, újítóként fellépni, addig a gyereknevelésben a másság rossz. A másság hibás.
Könyvszagú egyengyerekek.
Kreatív felnőttek.
Csak én érzem az ellentmondást?
És akkor van itt még valami, amiről nem beszéltünk. Vagyis valaki. Mi. Szülők. Mi is vagyunk valamilyenek. És amikor megkapjuk a gyerekünket, akkor sem leszünk mások. Változunk és alakulunk, idomulunk, de nem leszünk mások. Maradunk, akik voltunk. Csendesek. Türelmesek. Hevesek. Szelídek. Indulatosak. Türelmetlenek. Bátrak. Gyengék. Erősek. Önbizalomtól dagadók. Pesszimisták. Optimisták. Lázadók. Beletörődők. Elfogadóak. Kételkedők.
És aztán kapunk egy gyereket. Vagy kettőt. Vagy sokkal többet. És itt jön a gyereknevelés újabb mássága.
Hogy vannak azok, akik olyan gyereket kapnak, akik passzolnak hozzájuk. Ha nem is ugyanolyanok, de hasonló habitusúak. És ha nem is könnyű velük, hiszen mindenhol akadnak nehézségek, de aránylag kiegyensúlyozott a gyerek-szülő kapcsolat. És aztán vannak azok, akik kapnak valaki egészen mást.
Mint én Négyest.
És belehalnak minden egyes nap. Küzdenek, újra küzdenek és belehalnak. És minden egyes éjszaka újraépítik önmagukat és folyamatosan azt kérdezik maguktól, hogy mit rontottak el, mit rontanak el és holnap mit fognak majd elrontani? És közben kapják az ívet a külvilágtól. Hogy minek vállaltatok még gyereket, ha nem bírtok vele?
És nem tudom elmagyarázni, hogy nem azért nehéz vele a kapcsolatom, mert túl sokan vannak a gyerekeink és a létszámuk meghaladja a képességeimet, ezért borulok ki időről-időre és nem átallok kiabálva kiadni magamból a feszültséget, hanem mert annyira más az egyikük, mint ami az én világszemléletembe belefér, hogy belehalok. Minden egyes nap. És ez az, ami meghaladja a képességeimet. De erről egyikünk sem tehet. És akkor is én vagyok az édesanyja. Szeretem. Ezért küzdök érte. Magammal. Magunkért. És ez a külvilág szemében olyannak tűnhet, mintha nem bírnék vele. Mert ez a küzdelem küzdelmes. És néha érthetetlennek tűnhet. Érthetetlennek tűnhetnek a reakciók, a válaszreakciók, a kettőnk közötti kommunikáció. Hát hogy ne tűnne annak, amikor a magam számára is az?! Hogy hogyan kaphattam őt, amikor annyira más, mint én?!
Másság. A gyereknevelés mássága.
Modern világunk egyik fő vezérelve a másság, a különbözőség, az egyediség, az egyéniség tolerálása, elfogadása. Hogy mind mások vagyunk. És hogy ettől színes a világ. És ebbe a mindbe a gyerekek és a szülők is beletartoznak közös erőfeszítésükkel, a gyerekneveléssel. Mert ugye beletartoznak?
Hiszek a szülők közötti hasonlóságokban. De hiszek a közöttük lévő különbözőségekben is. És abban, hogy ez a másság nem rossz, nem hibás.
Egyszerűen más.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!