Vannak nehéz pillanatok a szülőségben. És vannak nehezebbek. De az igazán nehéz az, amikor önmagunkkal nézünk szemben. Szülőségen innen. És túl. Önmagunkért. És nem utolsó sorban a gyerekeinkért.
Photo by Inga Gezalian on Unsplash
Na. Huh. Szóval. Szóval, ez a bejegyzés most rólam fog szólni. Úgy igazán. Csak rólam. Nem az anyaságomról – vagy csak nagyon kicsit érintve -, hanem rólam, mint emberről. Mint esendő, csetlő-botló, hibázó emberről. Arról az igaziról, akik mindannyian vagyunk. Ott bent. Mert kifelé mostanában szokás valami egészen mást mutatni. És nem, én sem vagyok ez alól kivétel. De nagyon erősen küzdök ellene. De néha nem sikerül. Talán pont amiatt az ember miatt, aki igazán vagyok ott bent. Az esendőségéért. A kényszerek miatt. Épp ezért ez a poszt. Ezért is. És arról, hogy milyen, amikor önmagam által, önmagamnak “köszönhetően” egyszer csak szembesülök önön magammal, a magammal hozott családi mintákkal, terhekkel. Azokkal, amelyekkel valószínűleg soha nem szembesültem volna, ha nem kezdek el blogot írni.
Vagy legalábbis nem ilyen plasztikusan. Vagy mondjuk ki: drasztikusan. Amelyeknek a tudatosabb vizsgálata, végiggondolása nélkül is leélhettem volna az életemet, jól leélhettem volna az életemet.
Viszont ez a választás valamiféle hiányérzetet szült volna. És nem feltétlenül bennem. Hanem a gyerekeimben vagy esetleg az ő gyerekeikben. Valakiben, aki időt és energiát szánt volna arra, hogy felkutassa az életének a mozgatórugóit. Ahogy most én is megtettem. (Mert megtehettem. Mert olyan világban élek, ahol van rá lehetőségem. Ez egy nagyon fontos adalék. Nagyon fontos. Hogy jól értsük, jól érthessük az időzítést.)
Nem feltétlenül tudatosan.
Legalábbis kezdetben nem.
És most nem tudom eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem. Mert persze az önismeret fejlődése, fejlesztése nagyszerű dolog és talán elkerülhetetlen is, ugyanakkor meg – tudván tudva és érzékelve azt, aminek most már a birtokában vagyok – rettenetesen nagy teher és nyomasztó is tud lenni, érezvén a felelősséget, hogy bármennyire is önmagamról szól, nem csak rám van hatással. Sőt! Még akkor is így van, ha az út jó, ha tényleg előrelépés történik… Ha történik. Mert a felismerés, a szembenézés nem elég. Bárcsak… bárcsak elég lenne.
Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy egy olyan ártatlannak induló tevékenység, mint az évekkel ezelőtti lakásfelújításunk során felhalmozódott stressz oldására elkezdett blog fogja elhozni ezt a változást. Mert akárhogy is, a blog tehet mindenről. Ebben nincs semmi vádaskodás. Ez egyszerű ténymegállapítás. Egy blog, ami hobbinak indult. Kesze-kusza hobbinak, olyan kis könnyed semmiségnek, ahova be- vagy inkább kiszórhatom a gondolataimat, amelyek nem hagynak nyugodni, amelyek birizgálják az elmémet, amelyek néha elhomályosítanak, néha meg talán túlságosan is élesen láttatnak bizonyos dolgokat.
Az írás mentesít minden szélsőségtől, lecsendesíti a hullámokat, igen, az agyhullámokat is, átgondolásra késztet és ha nem is nyugtat meg, de irányba állít. Az, hogy ez az irány helyes vagy helytelen, csak később derül ki, de mindenesetre dokumentálva van, így pontosan lehet látni, hogy hol csúszott félre az adott dolog és vissza lehet menni a kiindulópontra, hogy most egy másik irányt válasszunk.
Nekem ezt jelentette, jelenti az írás a mai napig. Nekem.
De az igazság az, hogy egy jó ideje már nem csak magamnak írok. Ez volt az első felismerés. Az első sokk. És ez lerántott egy olyan világba, amelytől mindeddig próbáltam tudatosan távol tartani magamat. (Igen-igen, jól látod, itt nagyon is megjelenik a tudatosság. A távolságtartásban, az elutasításban és a félelemben. A magammal hozott mintákban.) A szembenézéstől. Hogy ki is vagyok én igazán, ki is lehetnék, mi az én életfeladatom. Mert van. Mindenkinek. Kisebb vagy nagyobb.
Ahogy egyre többet és egyre többször írtam, úgy kezdett el egyre gyakrabban rám vetülni a múlt árnyéka. A családi múltté, egy teheré, amit nagyon régóta cipelünk. Kimondatlanul és amely olyan elfojtásokat és lefojtásokat hoz(ott) magával, amely mindezidáig megakadályozta, hogy azok legyünk, akik igazán lehettünk volna. Senki különös, csak önmagunk. Teher, örök – tudattalan – bűntudat, elfojtás és lefojtás nélkül.
És ami igazán nehézzé teszi a történetet, hogy személy szerint senki nem hibás ebben a folyamatban, hacsak maga a történelem nem. És a feldolgozás hiányának elmaradása miatt sem hibás senki.
Senki.
Mert senkinek nem volt meg az eszköze, a szükséges tudása, de leginkább az alkalma, hogy lelásson oda, ahova le kell látni. Mert elvették vagy oda sem adták. Az eszközöket. A tudást. A lehetőséget. Eddig. Viszont nekem a kezembe került. Szó szerint. Az íráskészség által. A kezembe került és én elkezdtem használni. És azonnal meg is torpantam.
Jaj, nem! Dehogy torpantam meg. Iszonyúan megijedtem.
Annyira, hogy már le akartam tenni a tollat, ami kvázi a kezemhez nőtt.
Mert valahol egyszer csak felbukkant egy mondat. Az a mondat, ami nekem a terhet jelenti.
És amitől tudatosan próbálom magam távol tartani, amióta az eszemet tudom, mert mindig veszteséget hordoz. Elvett vagy elvesztett eszközöket, tudást, alkalmat. Életet.
És jött a hárítás, a tagadás.
És jött egy olvasóm, egy szakember, Spák Zsuzsanna, aki látta a szavak mögött a hárítást, a tagadást úgy is, hogy nem ismert. És azt mondta, hogy nem vihetem tovább a gyerekeimre. Én vagyok az, aki megszakíthatja ezt a folyamatot. Ha képes vagyok kimondani…
Ha képes vagyok kimondani…
Értéket közvetítek. Értéket adok.
És nemcsak kimondani, hanem el is fogadni. Mert a családi minta pont azt mondja, hogy vigyázz! Ha értéket közvetítesz, elveszik mindenedet. A legapróbb dolgoktól a legnagyobbakig, amit ember csak a magáénak tudhat.
És fel is fogni. És megérteni, hogy amit csinálok, azt nem pusztán íráskényszerből csinálom. Hanem elkötelezettségből. Edukációs célból. Hogy ez egy karrier lehetősége. Az én karrieremé. Ami egyáltalán nem szokványos, de szükség van rá, vannak, akiknek szükségük van rá és értékesnek tartják.
Rengeteget bőgtem Zsuzsánál. Rettegtem a tőle kapott szabadságtól. És hittől. Attól a hittől és szabadságtól, ami elveszi a terhet. Amivel a legtöbbet adhatom a gyerekeimnek, hogy kiteljesíthessék mindazt, ami bennük van. És aminek most én vagyok a legfőbb gátja. Még mindig. Mert a tudás, a felismerés nem azonos a szembenézéssel. Ez még csak az előszoba. És mert a mocsárból szabadulni soha nem könnyű. Olyan régóta tart lent, hogy már-már elhisszük, ez így van rendjén.
Zsuzsa coach. Én meg nem hiszek a coachingban. Ezt az elején meg is mondtam neki. Ő viszont hitt bennem. Felemelt. Felemelte a fejemet, nézőpontváltásra “kényszerített”.
Reményt adott. Reális reményt.
Szabadságot adott és hitet. A többit rám bízta. Ja, mert hogy bizalmat is adott. Az önmagamba vetett bizalmat. Hogy meg tudom tenni. Hogy képes vagyok nem továbbvinni, amit eddig mindig továbbvittünk.
Vagyis a legtöbbet adta.
És nem csak nekem. A gyerekeimnek is. És az ő gyerekeiknek. És a felmenőimnek is. Nekem pedig nincs más dolgom, mint továbbhaladni az úton.
És hinni.
Remélni.
És szabadnak lenni. Terhek nélkül. Örökölt terhek nélkül. Mindenkinek javára.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!