Valami rossz – te nem félted a gyerekeidet?

Minden szülő legnagyobb félelme, hogy valami rossz történik a gyerekével. Valami nagyon rossz. Ennél szörnyűbb dolgot nem is tudnék elképzelni. Te hogyan (nem) félted a gyerekeidet?

valami rossz történik a gyyerekkel

Image by Gerd Altmann from Pixabay

Sokszor megkaptam már, hogy nekem könnyű, mert olyan laza szülő vagyok. Ezt így iskolakezdés táján még többször megkapom, amikor a környezetemben élők arról érdeklődnek, hogyan oldom meg öt gyerek mellett, hogy mindenki mindenhova időben odaérjen, hogyan tudok ötfelé szakadni a logisztika mentén.

Sehogy.

De nem is kell, hogy szakadjak. Se szét, se meg.

Mert a gyerekeim egyedül járnak. Sokfelé. Mindenfelé. Majdnem mindenfelé. Iskolába. Edzésre. Boltba. Cserkészetre. Rendezvényekre. Nyilván Legkisebb nem, őt még én hozom-viszem az oviba és a különböző programokra – vagy Férj, ha épp nem felejti el, hogy épp ő lenne a soros -, de az iskolások bizony egyedül közlekednek. És nem negyedik meg ötödik osztálytól. Hanem elsőtől, másodiktól. És a fővárosban lakunk. És nem a szomszéd sarkon van az iskola, hanem busszal kell menni és gyalog. És edzésre még járművet is váltani kell, buszról villamosra. És át kell kelni egy forgalmas kereszteződésen. Nem is egyen. Kettőn.

Te nem félted a gyerekeidet? – kapom meg ilyenkor rögtön viszontkérdésként.

Dehogynem. Hogyne félteném őket! De van valami, amivel szerintem még tovább növelhetem bennük és magamban is a félelemérzetet, a bizonytalanságot. Ez pedig a túlféltés.

* * *

Többszörösen megtapasztaltam már, hogy nem tudom megvédeni a gyerekeimet mindentől, akkor sem, ha folyamatosan figyelemmel kísérem őket, ha minden lépésüket árgus szemmel követem.

Például Nagyfiút sem tudtam megvédeni attól, hogy alig egy hónappal a második születésnapja után ne essen le a lakásunkban lévő falépcső tetejéről. Pedig csupán egyetlen apró másodperc volt, amíg elfordultam tőle és akkor még közelében sem volt a lépcsőnek. És csupán egyetlen rossz lépés volt, ami elhozta a bajt. Helyette viszont bekaptam egy hónapokig tartó depressziót, amelynek folyományaként hosszú hetekre nem engedtem ki a látókörömből, folyamatosan a nyomában voltam – fordított matrica-effektus -, annak örültem, ha semmit sem csinált, főleg nem olyat, ami csak egy kicsit is veszélyesnek tűnt (még a műanyag szerszámokat is elzártam, a fém kisautókat pedig majdnem kidobtam, ebben csak Férj és a végül győzedelmeskedő józan ész akadályozott meg stb.), sétálni se nagyon mertem vele elindulni.

Kialakult bennem, hogy nem tudom megvédeni A rossztól. Ez aztán tovább gyűrűzött és már nemcsak A rossz dolgok miatt aggódtam, hanem gyakorlatilag mindentől. A széltől is óvni próbáltam. Ott is ellenséget láttam, ahol csupán hétköznapi tárgyak voltak. Például egy lépcsőkorlát. Amiről elképzeltem, hogy milyen szörnyűségek forrása lehet. És lett is. De pont ez lett a fordulópont is. Részben.

Mert persze Nagyfiú pont nem az a gyerek volt, aki értékelte volna a szoros nyomkövetést. Sőt! Megtett mindent, hogy a bennem élő paramami olyan hatalmasra nőjön, amilyenre csak tud. Mondhatnám azt, hogy kiválóan etette a trollt. Például minden alkalommal, amikor mégis rávettem magamat, hogy elmenjünk otthonról, bedugta a fejét abba a bizonyos lépcsőkorlátba. Csakazértis. És egyszer úgy maradt. Én meg lesokkoltam.

És miközben már magam előtt láttam, hogyan kell levágni róla a társasház közös tulajdonában lévő fémszerkezetet és eközben ő hogyan sérül meg, tudtam, hogy meg kell oldani a helyzetet. És tudtam, hogy hogyan. Mert egyszer olvastam egy vicces történetet egy olajos fürdősapkáról meg egy beszorult fejről. És a fő akadályt jelentő fülekről. És megoldottam. (Azután sokáig hordtam a táskámban fürdősapkát. Csak a biztonság kedvéért. Szerencsére most már nincs rá szükség, mert Legkisebb feje sem fér már át a rácsok között…)

És elkezdett derengeni a sötétben valami. A sötét depresszióban. Meg bennem. De erről később.

Mert azért az igazi megváltást mégiscsak Nagylány születése hozta el, hiszen muszáj volt lazítanom a fafejűségemen, különben nem tudtam volna ellátni a két gyereket. Aztán meg az ötöt. Hm.

* * *

A fenti példák és még sok-sok esés, sérülés, eltévedés, áruházi elkavarodás stb. nyomán két nagyon fontos dologra jöttem rá.

Egy. A gyerekeimet tényleg nem tudom megvédeni mindentől. Közvetlenül nem. De közvetve igen. Mégpedig úgy, hogy a készségeiket fejlesztem; ha olyan készségeket adok a kezükbe útravalóul, amelyekkel önmagukat tudják megvédeni.

Ha ember-séget tanítok nekik. Ember-séget az embertelenségben. Felhívom a figyelmüket a bennük rejlő kreativitásra, amely öröktől fogva megvan bennünk; ha nem hagyom eltunyulni az agyukat, nem hagyom, hogy olyan dolgokra hagyatkozznak, amelyek hamis biztonságérzetet kelthetnek bennük, hogy ha velük vannak, akkor semmi bajuk nem eshet. Hogy okosan használják a rendelkezésükre álló erőforrásokat, de még okosabban a józan paraszti eszüket.

Ezért tudnak térképet olvasni, tüzet rakni, bicskával bánni, szabad ég alatt aludni (bivakolni). A listáról persze még sok minden hiányzik, de szépen lassanként mindenre sor kerül.

Kettő. Leráztam magamról azt az általánosan elfogadott és manapság mind többször hangoztatott véleményt, hogy a világ rosszabb lett és veszélyesebb. Nem, a világ nem lett rosszabb, sem veszélyesebb. Más, az igen. Más lett. Kitágult és közben összezsugorodott. A rossz dolgokól azon melegében értesülünk, szinte a megtörténtük pillanatában. De történészként azért időről-időre eszembe jut, hogy vajon melyik világban tudnám biztonságosabb környezetben elképzelni a gyerekeimet? Vajon melyik korábban letűnt kor volt veszélytelenebb?

Mások voltak. Más kihívásokkal. Más veszélyhelyzetekkel.

Minden szülő félti a gyerekét. Ez természetes. Mondhatnám azt is, hogy genetikailag belénk van kódolva. Igen, belém is. Ráadásul nekem az öt gyerekem miatt ötszörös dózisban jut mindenből, így az aggódásból is.

De itt is, ahogy az anyaság más területein is, tudni kell mértéket tartani. Ami egyáltalán nem egyszerű. Ha viszont nem sikerül, akkor az egészséges féltés túlféltéssé alakulhat, pánikszerűvé válhat. Az pedig senkinek nem jó. 

Hol van az egészséges határ féltés és túlféltés között? 

Hiszem és vallom – öt gyerek mellett mi más is tehetnék? -, hogy a gyereknevelés egy hatalmas kaland, ugyanakkor óriási felelősség is, amely az egész életünket végigkíséri. A szemünk előtt pedig egyetlen cél lebeg: a gyerekeink mindenek felett való boldogsága.

A sikerhez vezető út azonban rögös és tele van csapdákkal. Az egyik ilyen a túlféltés. Talán nem is kell hangsúlyoznom, hogy nyilvánvalóan minden lelkiismeretes-felelősségteljes szülő ott áll a gyereke mellett, ha baj van, megvigasztalja, ha sír, átöleli, ha megijedt, orvoshoz viszi, ha komoly a betegsége, kitisztítja és bekötözi a sebeit, ha szükséges. De van egy pont, amelyet nem szabad és nem is érdemes átlépni.

Az eltúlzott gondoskodás, a szülői szerep túlságosan komolyan vétele aggályos helyzeteket szülhet, hiszen nekünk is van életünk (kell, hogy legyen!), így nem leshetjük állandóan a gyerekünk kívánságait, igényeit: éhes-e, szomjas-e, fázik-e, fel kell-e öltöztetni, jaj, mindjárt elesik, meg kellene fürdetni stb.

Most már bizton mondom: a túlféltés megnehezítheti a szülő és a gyerek életét is. Van benne tapasztalatom, nekem elhiheted.

És bőszen egyetértek azokkal a szakemberekkel, akik azt mondják: “a túlságosan aggódó szülők gyermeke gyakran félénk, szorongó, önbizalomhiányos lesz. Bár a szülők szeretetből féltik túl, ám ez a viselkedésük gyakran a saját félelmeikből, aggódásukból, érzéseikből fakad, és nem a gyerekük szempontjából fontos dolgokra irányul.

A túlféltett gyerek helyett a szülők megcsinálnak mindent, így aztán nem tudja, mit jelent frusztráltnak lenni, nehezen vagy egyáltalán nem tud megküzdeni a kudarcokkal, és amikor csak teheti vagy lehetősége van rá, igyekszik kibújni a felelősség alól. És ez bizony kihatással lehet a felnőttkori életére is.”

Én azt gondolom, hogy szülőként nem az a feladatunk, hogy a széltől is óvjuk gyerekünket, de nem is az, hogy minden rossznak kitegyük őt.

Meg kell találnunk az arany középutat és ezen egyensúlyozva kell engednünk neki, hogy megismerkedjen a világgal. Segítenünk, támogatnunk kell az elkerülhetetlen negatív dolgok megélésében. Ennek viszont nem a túlaggódás, túlféltés a legjobb megnyilatkozási formája, hanem, hogy érzelmi biztonságot is adunk a fizikai mellé. A saját érzelmi biztonságunkat is.

Meg azt, hogy bárhogy is változott meg a világ, az ember-ségünk és az emberi készségeink adják a legjobb védelmet.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!

Hozzászólás