Az iskola rossz! De ki tehet róla?

Bárcsak ne kéne még iskolába menni! – hangzik a sóhaj innen is, onnan is a nyári szünet vége felé. Természetes vágy. De hogy egyre többször hallatszik mellette az is, hogy azért ne, mert az iskola rossz, tönkreteszi a gyerekeket, az már közel sem természetes. Tényleg az iskola tehet minden “rosszról”?

iskola rossz közoktatás
photo: Pexels

Szögezzük le gyorsan. Nem akarom védeni a mundér becsületét, már csak azért sem mert nem vagyok tanár. Nem akarom védeni a magyar közoktatást.

Mert nincs miért.

Tényleg nincs. Ahhoz túl sok ideje koptatjuk már az általános iskola és gimnázium padjait, hogy ne lássam az ordas hibákat, hiányosságokat. Vaknak kellene tettetnem magamat, hogy ne vegyem észre az elbaltázott lehetőségeket, hogy ne szúrják ki a szememet, nem bökjék a csőrömet az elhibázott döntések.

De most nem erről szeretnék elsősorban beszélni.

Hanem arról, hogy akárhova nézek, egyre többször fordul elő, hogy éles ellentétbe állítják az iskolai létet a szünidei létezéssel és amíg ez utóbbi maga a tökély, addig az iskola a megtestesült ROSSZ. Mert sok a lecke, állandó a stressz, a nyomás, korán kell kelni, a hétvégék is tanulással telnek, hétköznap nem jut idő semmire, mert egyik különóráról a másikra kell rángatni a gyereket, aztán ott a tanulás, a gyakorlás este tízig stb., stb., stb. Szóval, az iskolai időszak rossz, akárcsak iskolába járni.

Egészen röviden:

Az iskola rossz.

Bennem ilyenkor azért felmerül a gondolat: mi, szülők, vajon mennyire vagyunk felelősek abban, hogy ilyen kép alakul ki a gyerekeinkben az iskoláról, vajon mi mit teszünk azért, hogy ez legyen az általános vélekedés, hogy a gyerekeink eleve – még akár az iskolába lépés előtt is, hogy aztán később ez az ellenérzés még tovább fokozódjon – valamiféle negatív érzettel forduljanak az oktatás felé? És ezzel együtt a tanárok felé is… (jegyezem meg halkan).

És vajon abban mekkora a szerepünk, hogy stresszesek a gyerekeink, hogy túlterheltek, hogy az iskolába járást olyan negatív élményekkel kötik össze, amelyet lehet, hogy esetleg csak hírből ismernek, de átveszik, amit hallanak?

Na, vajon mekkora ebben a mi szerepünk, a mi felelősségünk?

Honnan ez a sok kérdés? Miért merült fel ez a gondolatkör?

Tényleg csak azért jutott ez most eszembe, mert megint böngésztem a neten, belefutottam ilyen-olyan mémekbe a szeptemberi iskolakezdéssel kapcsolatosan és persze ott voltak a kommentek. És a legtöbb, amely azt taglalta, hogy mennyire nem várják a szülők az iskolakezdést, oda lyukadt ki, hogy az iskola az egyszerűen rossz. És aztán jöttek az indokok, amelyet én is felsoroltam néhány bekezdéssel korábban.

És én ott álltam és nem értettem. És nem értem. És soha nem is fogom érteni.

Egy ilyen kijelentés, egy ilyen szülői hozzáállás – amely igenis befolyásolja a gyerekeink lelki világát is, gondoljuk csak arra, hogy mennyire átveszik a gyerekek a szülők minden rezdülését pl. ovikezdéskor – nem javít a magyar közoktatás jelenlegi helyzetén. Egyáltalán nem. Viszont rombol. És olyanoknak okoz kárt, akik fontosak nekünk (i.e.: saját gyerekeink), illetve azoknak, akik próbálják menteni a menthetőt minden káosz és kudarc ellenére. A tanároknak. És persze önmagunknak, mint szülőknek is.

Mert ez önmagát gerjesztő spirál. Amely beránt és beszippant, ahol a sötét még sötétebb, a fekete még feketébb. Ahol a tanulás, a tudás öröme már nem számít. Már nincs is jelen. Csak a problémákra tudunk koncentrálni és ezt adjuk át a gyerekeinknek is.

Egy teljesen egyszerű, rövid mondattal.

Az iskola rossz.

* * *

Nézem, olvasom a kommenteket, hogy miért is rossz. Mármint az iskola, az iskolai időszak. És gondolkozom. Gondolkozom, hogy mi mit csinálunk másképp, hogy ebből nagyon keveset érzékelünk. Mert persze, hogy érzékeljük. Nem véletlenül írom én is alá azokat a petíciókat, tiltakozásokat, amelyek értelmetlen átalakításokat, szigorításokat hoznak a mindennapjainkba. De akkor is… Pedig a gyerekeim teljesen átlagos, hagyományos berendezkedésű általános iskolába és gimnáziumba járnak.

Stressz.

Nyomás.

Leterheltség.

Kudarcélmény.

Ezek a leggyakoribb hívószavak, ha az iskoláról van szó. Az iskoláról, ami rossz.

Nem lehet, hogy ehhez nekünk is van egy kis közünk?

“Azért nem szeretem az iskolai időszakot, mert nem elég, hogy korán kell kelni, de minden délután egy rohanás, egyik különóráról a másikra kell rángatni a gyereket.” “A tanév alatt nincsenek igazi hétvégéink, mert állandóan tanulni meg gyakorolni kell.” “Olyan rossz nézni, hogy a harmadikos gyerekem még este kilenckor a leckéje fölé görnyed, mert a különórái után csak ilyenkor tudja megcsinálni.” – ilyen és ehhez hasonló vélemények igazolják az iskola rosszaságát, a gyerekek leterheltségének, feszültségforrásainak okait.

De ha jobban belegondolunk, úgy igazán őszintén, ezeknek a mondatoknak vajmi kevés közül van az iskolához. Ezeket a terheket, plusz terheket mi pakoljuk a gyerekeinkre abból való félelmünkben, hogy ha nem tesszük, akkor lemaradnak, kimaradnak, elmaradnak.

Nem tudom.

A gyerekeim nem különlegesek, nem különlegesen szorgalmas diákok, de jól tanulnak, jó eredményeik vannak – de ha nem lennének, akkor sem változtatnék az álláspontomon, inkább az elvárásaimat alakítanám a képességeikhez vagy az adott élethelyzetben tanúsított magatartásukhoz és elfogadnám, hogy lesz olyan időszak, amikor csak ketteseket fog hazahozni egyik vagy másik, esetleg megbukik -, de ami még ennél is fontosabb, hogy év közben sem stresszesek, nem érződik rajtuk a túlterheltség, hétköznap is jut idejük játékra, haverokra, kinek milyen igénye van. És járnak sportolni, zenélni.

És jó jegyeket hoznak stresszmentesen.

Közben pedig nincs éjjel tizenegyig tanulás, hétvégén orrba-szájba gyakorlás, különóra hegyek (de van iskolai történelem verseny első helye, meg országos biológia verseny harmadik helye, meg kerületi kémiaverseny különdíja stb., mint mindenki másnál). Az iskolai stressz épp elég. Mert persze, hogy van, épp ezért döntöttem úgy, hogy én ezt nem terhelem tovább. Ellensúlyozni próbálom az iskolát, hogy ne az jöjjön le a gyerekeimnek, hogy az iskola rossz, mert elveszi a gyerekkorukat, mert miatta állandó rohanás az életünk.

Nem az iskola miatt az…, hanem amit melléteszek. Még. Pluszba.

Így inkább nem teszem mellé.

Ellensúlyozni próbálom. Mert ez az én igazi dolgom. Szerintem.

Én azt szeretném, ha a gyerekeim szeretnének tanulni, tudni. Ennek itt és a most, ahol élünk, az iskola ad keretet. Minden tiszteletem az otthoni oktatást bevállaló vagy tanulócsoportokat működtető szülőké, de ez nekem meghaladja a képességeimet és a lehetőségeimet. Így különösen fontosak az előző mondatok. Magamnak. Is.

* * *

De lépjünk tovább, nézzünk szét kicsit tágabb körben! Itt vannak rögtön a tanárok. Akik az iskola szívét-lelkét jelentik. A bevezetésben tett kifejezéssel őket is degradáljuk. Vannak rossz tanárok? Vannak. De ez nincs összefüggésben az iskolával. Szerintem. Ez a hibás önismerettel van kapcsolatban. Mert ha az előző lenne igaz, hogy azért lesznek rossz tanárok, mert rosszak a körülmények, akkor azok, akik minden akadályon átlépve és átnyúlva a lehető legkreatívabb módon igyekeznek – és nemcsak igyekeznek, hanem csinálják is – tanítani a gyerekeinket, ők honnan merítik az erejüket? Valljuk be, hogy néha bizony nem belőlünk, szülőkből.

Itt engedj meg egy kis kitérőt, ami igazából kapcsolódik a történethez, ha nem is szorosan. Én tanári szempontból egy tipikus anti-szülő vagyok. Nem járok szülőire, sem fogadóórára, csak és kizárólag akkor, ha ég a ház. Ha komolyan ég. És lelkes ellenzője vagyok a nagy összegű év végi ajándékoknak, amelyet “hálából” adunk a tanároknak, leggyakrabban bármire beváltható utalvány formájában. Cserébe viszont nem teszek plusz terhet rájuk. Nem kérem számon rajtuk, hogy mit és hogyan tanítanak, milyen jegyeket adtak a gyereknek és miért – csak akkor, ha ténylegesen van jogalap rá -, nem vonom kétségbe a hozzáértésüket, nem bírálom őket felül. Nem beszélem ki őket a gyerekek előtt. Előttük(!) sem. Persze ez nem jelenti azt, hogy nálunk vezérelv a “Mindig a tanárnak van igaza!” felkiáltás. Nem. Nem jelenti ezt. Csupán annyit jelent, hogy bizalommal vagyok azok iránt, akik a gyerekeimet tanítják, oktatják… helyettem. Mert nekik ez a hivatásuk. Nekem meg nem. És nem nehezítem tovább a törvényi, jogszabályi keretek miatt amúgy sem egyszerű helyzetüket. Ha viszont kell, akkor természetesen kiállok a gyerekeimért. Indokolt esetben. Csak és kizárólag. De akkor igen.

Mert ugye sok egyéb mellett azért is tartjuk például rossznak az iskolát, mert csupa stresszes, ideges, kimerült tanár tanít benne. Akik a körülmények áldozatai. Csak? Inkább is. Nagyon IS.

Én a magam szerény módján, a saját döntésem alapján ezért így igyekszem hozzájárulni szülőként a stresszmentes(ebb) tanári léthez, iskolához. Én így tudok tenni azért, hogy ne legyen az iskola rossz. Az egyik méregfogat legalább ki tudom húzni. Ez tehát az ellensúlyom egyik pólusa. A másik a gyerekekhez való hozzállásom. Sokan nem értik ezt a fajta “passzivitást”. Korábban bennem is felmerültek kétségek. De aztán egyszer kaptam egy levelet, amelyet egy egykori tanárunk írt. “Köszönöm a bizalmadat. A belém vetett hitedet. A jóhiszeműségedet. Az együttműködésedet. A legtöbbet adtad, amit tanárként remélhetünk.”

Hm.

– snitt –

Soha nem felejtem el, amikor az egyik osztályfőnököt, aki Montessori-elvek alapján tanította az elsőseit – és amely kezdeményezést az iskolaigazgató is lelkesen támogatott -, néhány szülő feljelentette a különleges módszerek miatt és számon kérték rajta, hogy miért nem ad leckét a gyerekeknek, hogy fognak így majd megtanulni olvasni, írni, hovatovább a fontolva haladó módszerével veszélybe sodorja a továbbtanulásukat(!). Ahogy azt sem tudom feledni, amikor egy másik tanár a differenciált oktatás alapján csoportokra osztotta az osztályt, hogy mindenki a saját tempójában haladhasson, hogy mindenkinek lehessen sikerélménye és a szülők egy csoportja nekiesett diszkriminációt kiáltva.

Oldani próbálták a terheket, a stresszt. Mi meg beintettünk nekik. Miközben folyamatosan szidjuk az iskolát. Mert rossz. Mert leterhel, mert kiéget, mert stresszel.

Értem.

Vagyis nem.

Még egyszer kihangsúlyozom: nem védem a magyar közoktatást. Mert egyszerűen nincs miért. De mielőtt kimondjuk az ítéletet az iskoláról, nézzünk magunkba egy kicsit és tegyük fel a kérdést: biztos, hogy minden “rosszról” – amit mi annak tartunk a gyerekeink fejlődése szempontjából és amiktől meg akarjuk őket óvni mindenáron – csak az iskola tehet?

És ha nem csak az iskola tehet róla, akkor mik a valódi indokaink, hogy mégis ragaszkodunk a késő estig való tanuláshoz, a végeláthatatlan hétvégi gyakorláshoz, az ötszázadik különórához? Mit remélünk tőlük? Mit igazolunk velük?

Nem igaz, hogy nem lehet másképp. A saját családi tapasztalatom az, hogy lehet. És nem csak alternatív módon és helyeken lehetnek az iskolák “nemrosszak”.

Ideje lenne tisztába jönni önmagunkkal. Az elvárásainkkal. Hogy miből fakadnak? És hogy fenntarthatók-e vagy egyáltalán fenn kell-e tartani őket? Mindezt a gyerekeink érdekében.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!

Hozzászólás