Legyen szó akár nehézségről, akár boldogságról az életünkben, a legnagyobb jó, ami történhet velünk, a környezetünkből érkező együttérzés. Anyaként sincs ez másképp. Semmi nem adhat többet, mint tudni: nem vagy egyedül.
Photo by Tatiana Vavrikova from Pexels
Vagyis itt rögtön az elején pontosítanék. Semmi sem adhatna többet, minthogy tudod: nem vagy egyedül. És itt most a feltételes módon van a hangsúly. Sajnos.
Pedig az együttérzés, a sorsközösség, a tudat, hogy tényleg nem vagy egyedül olyan erőket képes megmozgatni, amelynek hatalmán nem egyszer elcsodálkozunk, amikor megtapasztaljuk. Én legalábbis biztosan. És mégis… és mégis ott a feltétes mód.
Miért?
Egészen addig, amíg meg nem született az első gyerekem, azt gondoltam, hogy nincs erősebb és összetartóbb közösség, mint az anyák közössége. Persze már akkor is tisztában voltam vele, hogy nagyon sokféle anya (szülő) van, számtalan ponton különbözhetnek és különböznek is a nevelési “elvek”, de mégis ott van az a bizonyos összekötő kapocs, amelytől – bizonyos körülményeket, adottságokat nem tekintve – igenis közös a sors, a sorsunk. Aztán, amikor megszületett Nagyfiú, majd sorban a többi gyerek, Nagylány, Középső, Négyes és Legkisebb, szépen lassan rádöbbentem, hogy nincs magányosabb dolog, mint anyának lenni.
Hogy olyanok vagyunk, mint a hosszútávfutók. És az ő magányosságuk. A verseny idején. Hogy ugyanazért a célért küzdünk, több-kevésbé ugyanazokkal az eszközökkel – és ha szem előtt tartjuk, hogy a gyereknevelés, a szülői lét egy élethosszig tartó folyamat, akkor még a távolság is összeköt – és mégsem, és mégsem adhatjuk össze azt, amink van. Ami a hosszútávfutók esetében tulajdonképpen érthető, hiszen egymás ellenfelei, vetélytársak, versenytársak és a célszalagot csakis egyvalaki szakíthatja át. Hiszen ott nemcsak a részvétel a fontos, hanem a győzelem is.
De nálunk? Anyák esetében… van győzelem? Kell lenni győztesnek? Egyéni győztesnek? Vagy inkább együtt kéne tolni azt a bizonyos szekeret, együtt kéne sikert sikerre halmozni a gyerekeink érdekében, akik bár önálló egyéniségek és személyiségek, tehát önálló “célnak” tekinthetjük őket, de mégis az lenne a legjobb, ha együtt tudnánk őket magasra juttatni, mert az szolgálná mindenki érdekét.
Talán ezért voltam olyan naiv és hittem azt, hogy az anyák közössége közös sorsközösség. Minden különbözőség ellenére.
* * *
Hosszútávfutás.
Magányosság.
Veszélyes kombináció. Nagyon veszélyes.
A sportolói részhez nem tudok hozzászólni érdemben, de szülői mivoltunkra vonatkozóan biztosan állíthatom, hogy különösképpen veszélyes. Sok egyéb mellett annak az egyszerű ténynek a fényében, hogy az ember társas lény. És – bármily meglepő is – az anyák is emberek. (Bár ez a kijelentés egyre inkább utópisztikusnak tűnik a külvilág által velük szembe támasztott elvárás- és feladathalmazt szemlélve, hogy egyszerre legyenek tökéletesek anyai, párkapcsolati és női szerepükben. Mert ennek teljesítésére inkább egy robot lenne alkalmas, nem pedig egy hús-vér ember. Csak szólok.)
Na de vissza ahhoz a tényhez, hogy az ember – ergo az anyák/szülők is – társas lény. És ha így van és így van, akkor az életéhez hozzátartozik a kommunikáció. A működő kommunikáció. Ami nem fölényes, nem mindentudó, nem arrogáns, nem felsőbbrendű, hanem ösztönző, támogató, segítő vagy egyszerűen csak úgy kommunikál, hogy nem él a kommunikáció legalapvetőbb tulajdonságával, vagyis nem reagál. Csak hallgat. Meghallgat.
De a mai világ kommunikációja nem ilyen. Erőszakos, támadó, nem csak látszólag durva és megmondó. És hogyan és mikor lett ilyenné? Akkor és úgy, hogy elfelejtettünk őszintének lenni. Őszintének lenni egymáshoz, de elsősorban magunkhoz. És elkezdtük az önáltatást. Na meg szépíteni önmagunkat és a cselekedeteinket. Hogy ne mutatkozzunk gyengének. És ne láthassa senki a hibáikat. Csakhogy ezzel elveszítettünk valami olyat, ami kivette a kezünkből az erőt. A közösség erejét. A támogató közösség erejét. Helyébe adta adott egy másik erőt, amivel leszólhatunk másokat, gyengének, rossznak tüntethetjük fel őket.
Van-e kiút?
Van. Csak ahhoz valami olyasmit kéne tenni, amit már régóta halogatunk.
Bátornak és őszintének lenni. Magunkkal és a világgal.
Van-e ennél nehezebb dolog? Lehet-e ennél nehezebb dolog?
Nem hiszem.
Önmagunkhoz őszintének lenni a legnehezebb dolog, amit megélhetünk emberként, anyaként, társként.
* * *
Egy szoba. Harminc szék. Harminc ember. Anyák és apák. De azért anyák zömében. Egy kérdés. Lebeg a levegőben vagy egy perce.
“Nálatok is szokott hisztizni a gyerek, ha megpróbálod kikapcsolni a tévét vagy megpróbálod elkérni tőled az okoseszközt?”
Lebeg a kérdés. Földre szegezett tekintetek. Majd egy halk igen. Egy nagyon halk és remegő igen. Szinte szégyenkező.
Majd a következő. Még mindig halk és még mindig érezhetően szégyenkező.
Aztán egy bővített mondat. Hogy nem csak, hogy hisztizik, de néha csúnyán is beszél mellé.
Vagy verekszik.
Egy sóhaj. Még egy. Egy kő. Egy láthatatlan kő. Amit annyit szoktunk emlegetni. Legördült innen. Aztán onnan. Harminc szívről, harminc lélekről. Összeérő tekintetek. Bátorítás. Érzelemkitörés. Gyorsan elmorzsolt és sebtében letörölt könnyek. Rádöbbenés.
Őszinteség. Önmagunk és egymás felé.
És a következmény. A felismerés. A felismerés, hogy nem vagy egyedül.
Hogy másokkal is megesik, másokkal is előfordul.
De az igazi erőt, a felszabadító érzést – amellyel el lehet jutni a megoldásig – mégsem ez adta. Hanem a ráeszmélés nyomán meginduló párbeszéd. Amely már a születése okán sem lehetett támadó, kérkedő, magamutogató, számonkérő. Helyette volt támogató, ötletelő, segítő szándékú vagy néhány esetben pusztán megerősítő. Hogy nem vagy egyedül.
* * *
Mi végre ez a poszt? Elmondom. Miközben a világ a technikai fejlődésnek köszönhetően kitágult és ezzel együtt össze is zsugorodott, megdöbbentő megtapasztalni a 21. század elején, hogy a szülőség valódi léte, valósága tabutéma. Igen. Tabutéma. És nem a külvilág miatt. Vagyis nem csak a külvilág miatt. Hanem miattunk, szülők miatt is. Miközben mindannyian pontosan tudjuk és érezzük, hogy egyre égetőbb szükség lenne az anyai, szülői szerepvállalás kis- és nagyobb közösségek, hovatovább az összetársadalom által való megítélésének megváltoztatására, nem merünk őszintén beszélni sem a nehézségeinkről, sem az örömeinkről. Még mindig nem. Sem egyéni szinten, sem magasabb, szélesebb körben.
Mert miközben az élet más területein jelentkező problémáinkról szabadabban értekez(het)ünk, ha anyaként/szülőként írunk a nehézségeinkről, akkor azt rögtön “panaszkodás”-ként aposztrofálják. Aposztrofáljuk. Igen, mi magunk is. Mert így vagyunk kódolva.
Szerintem ezen csak az őszinteség segíthet. Az önmagunkkal és a külvilággal szembeni őszinteség. Akkor is, ha olyan visszajelzést kapunk, amelytől legszívesebben visszabújnánk a csigaházunkba nyalogatni a sebeinket.
Senki nem mondta, hogy szülőnek lenni könnyű lesz. Szülőnek lenni kaland. De egy kaland mélységeit akkor élhetjük át igazán, ha bátrak és őszinték vagyunk. Először magunkhoz. Aztán mindenki máshoz.
Eljött hát az ideje a kommunikációnak. Az őszinte kommunikációnak.
Beszélgetünk?
Mert van miről…
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!