Nyár. Vidámság. Szabadság. Öröm. Lustálkodás. Semmittevés. Pihenés. De idővel beindul a suli-para. Mi van a tanulással? A gyakorlással? Lemarad, aki kihagyja?
Már megint egy olyan téma, egy olyan kérdés, amely minden évben újra és újra felüti fejét. És megint egy olyan téma, egy olyan kérdés, amelyre igen egyszerű, rövid és tömör, na meg igen határozott válaszom van.
Nem.
Nem kell tanulni, nem kell gyakorolni. (Lehetni persze lehet, de én személy szerint ebben az esetben még a lehetőségnek sem adnék lehetőséget.) Mi legalábbis eddig soha nem tettük. És ezen az álláspontomon nem is szándékozom változtatni a jövőben sem.
Honnan ez a karakán vélemény? Honnan ez a magabiztosság? Négy iskolás gyerek (akik közül egyik sem ma kezdte az első osztályt) és kilenc – a sok gyerek okán többszörösen -, sikerrel befejezett tanév a magyar közoktatás olykor mélyfekete bugyraiban. Ennyi talán elég magyarázatképpen.
És ha hiszed, ha nem, ezen idő alatt még egyszer sem volt olyan, hogy gyakoroltunk volna nyáron. És ami még fontosabb: ez még egyszer sem látszott meg a gyerekeim év közbeni iskolai teljesítményén. Minden más – kis- és nagykamaszság, lustaság, hagyjállógvaatanulással-attitűd – persze igen, de a nyári két és fél hónap tökéletes kikapcs még soha.
Vagyis nem mondok igazat. Mert igenis meglátszik (nagyon is!), hogy mennyire hagyom őket gyerekeknek lenni a vakációjuk alatt, mennyi szabadságot hagyok nekik, mennyire engedem őket végre felszabadulni a tanévet úgy általában és folyamatosan, na meg állandóan jellemző nyomás alól. Csak épp ellenkező előjellel, mint ahogy azt én szülőként elképzeltem (rém)álmaimban. Hovatovább ezzel a hozzáállásommal önkéntelenül is felvértez(t)em a gyerekeimet egy olyan tapasztalattal, tudással, amelyet későbbi életükben nagyon is jól tudnak majd hasznosítani. De erről még később.
Kezdjük inkább azzal, hogy hogyan jutottam el idáig!
Most írhatnám azt, ahogy a legtöbb gyerekneveléssel kapcsolatos posztban kifejtettem már, hogy a jelenlegi állapotig sok mindent kipróbáltam, hosszú volt az út a hozzánk leginkább/legjobban illeszkedő megoldásig, de itt ez nem lenne igaz. Ugyanis ebben az esetben nem voltak különböző stációk; a véleményem Nagyfiú első nyári szünete óta nem változott.
Ezzel mondjuk önmagamat is alaposan megleptem, mert nem vagyok az a szülő, aki azonnal rátalál az igaz útra, általában kőkemény küzdéseken, próbálkozásokon át jutok el a számunkra legélhetőbb változatig, hogy aztán persze azonnal újratervezhessem az egészet, mert időközben eltelt az idő – jól van na, lassú víz is partot mos, de néha sikerül időn belül teljesítenem a kihívást és még élvezni is tudjuk a gyümölcsét még ha nem is feltétlenül annál a gyereknél, akire az egészet kitaláltam, de a következőknél biztosan… még szerencse, hogy öt gyerekünk van(!) -, s a gyerekeim már egy másik élethelyzetben vannak.
Jaj, de nagyon is szeretek szülő lenni!
Na, de akkor hogyan tudtam ebben az esetben ezt a kérdést ennyire egyszerűen letudni, rövidre zárni? Több dolog is közrejátszott ebben.
Egyrészt benne volt az, hogy még élénken él(t) az emlékeimben az a kép, amikor a szülői ház előtt kacskaringozó, árnyat adó hatalmas szőlőlugas alatt a csendes nyári délutánokat olvasónaplók készítésével töltöttem, libákat rajzoltam a vonalas füzetembe vagy éppenséggel ringatozó nádat, ahelyett, hogy libákat kergettem volna a gát tövében és én ringattam volna a nádszálakat annak okán, hogy kacsales közben megpróbáltam volna közéjük furakodni.
Nagyon utáltam ezeket a délutánokat. Nagyon.
És én ettől az érzéstől nagyon szerettem volna megóvni a gyerekeimet. Nagyon. Mert sokkal fontosabbnak tartom, hogy szeressenek tanulni, mint hogy ne. Hogy ne állítsák szembe a tanulást az élményszerzéssel. Mert ez a kettő igenis jól megfér egymással, ha nem a direktségen, hanem az indirektségen van a hangsúly.
Arról nem is beszélve, hogy az milyen különösen rosszul érintett, amikor rájöttem, hogy az ások nem kaptak ilyen – sőt semmilyen! – feladatot a nyárra és év közben mégis ugyanott tartottak, ahol mi, semmiben és semmivel nem voltak mögöttünk lemaradva. És nem azért, mert ott gyülekeztek volna a zsenik vagy annyira szuper osztály lett volna…
Nem. Egész egyszerűen azért, mert a nyári szünet tíz-tizenegy hete alatt nem lehet elbutulni. Ez a második dolog, ami közrejátszott abban, hogy el tudtam engedni a nyári tanulás hiányával kapcsolatos aggodalmaimat.
Kiesni a ritmusból, na azt lehet. De elbutulni nem.
Én úgy látom, hogy a ritmusból való kiesés messze nem egyenlő azzal, hogy a gyerekek mindent elfelejtenek a nyári szünet alatt, ezért aztán nem árt nekik egy kis gyakorlás. Mondjuk ezt már felnőtt fejjel teszem hozzá. Ahogy azt is, hogy szerény véleményem szerint a vakáció idején eszközölt gyakorlás, mondjuk úgy, hogy mesterséges szintentartás leginkább felém, a szülő felé egy megnyugtató igazolás: látod, látod, nem felejtett el a gyereked sem számolni, sem olvasni, sem írni. Hm. Azok a szülői elvárások, meg félelmek… ugye?
A nyári szünetnek pedig pont az lenne a lényege, hogy a gyerekek végre-valahára kiszakadjanak a megszokásból – amit amúgy folyamatosan hangoztatunk, miközben daráljuk a tanév napjait, aztán amikor itt a lehetőség, akkor egyet hátralépünk, csak úgy mondom! -, hogy mást csináljanak, mint amit év közben szoktak, hogy új oldaláról lássák a világot, hogy lelassuljanak vagy épp felgyorsuljanak, hogy megtapasztalják, milyen elmerülni és lemerülni, megmerítkezni a szabadság élményében és hogy megtanulják, hogyan szívják fel, hogyan rakják össze újra magukat ebből az állapotból, hogyan élesszék fel a leülepedett tudást, aminek már a birtokában vannak. Mert a birtokában vannak. Ez tagadhatatlan tény.
Ez a harmadik érvem a nyári gyakorlás ellen.
Manapság sokan nagyon sok pénzt fizetnek felnőtt fejjel azért, hogy megtanulják az erőiket koncentrálni, a bennük lévő, de eltemetett tudást előhívni… mi pedig képesek vagyunk elvenni ennek a természetes tanulási folyamatnak a lehetőségét a gyerekeinktől azért, mert… mert félünk és mert már megint meg akarunk felelni valami homályos képnek, amelyet a tökéletes szülőségről festenek valakik valahol és akik fennhangon hirdetik, hogy“aki kimarad, lemarad”.
Nem merjük átadni magunkat a természetes folyamatoknak, nem merünk hátradőlni és kivárni a folyamatok természetes lefolyását, erősebbek, okosabbak akarunk lenni mindennél és mindenkinél. Nem merünk hinni abban, hogy a dolgok beérnek, kiforrnak maguktól, mindent befolyásolni akarunk akár erőnek erejével is. Nem hiszünk a lassítás erejében, az elmélyülésben, az elme lecsendesítésének fontosságában. Pedig! Az eddig tapasztalataim alapján hiszem és vallom, hogy a nyári töltekezéssel, a felhőtlen szabadsággal sokkal több előnyre lehet szert tenni, mint hátrányra. Igaz, hogy van egy kifutása ennek a menetnek, de onnan aztán a határ a csillagos ég is lehet… akár. Csak manapság lelassulni, lassúnak lenni még a szó pozitív értelmében is negatív érzetet kelt a külvilágban. Szomorú.
És a végére hozom a számomra legfontosabb érvet. Erővel leültetni a gyerekeimet gyakorolni annyi feszültségforrást jelent, amelyre nekem az év közbeni stressz mellett nincs szükségem a nyári szünet alatt és amelyhez pontosan annyi energia kell, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy szó nélkül elviseljek (igen, nekem külön energiába kerül olykor-olykor csendben maradni…) egy-két rosszabb jegyet az év elején.
Ismerős a vihar előtti csend fogalma? Amikor gyülekeznek az erők… Az én értelmezésemben a nyári vakáció valami hasonló munícióval látja el a gyerekeimet. És én ezt nem szeretném elvenni tőlük.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!