Azt mondják, hogy az a jó, ha szülőként minden időszakot a maga teljességében megélünk, jót, rosszat egyaránt. Hát igen. De azért akadnak olyan periódusok, amelyeket legszívesebben átugornánk. Dackorszak, matrica-effektus, kamaszság… na és a szobatisztaság. Igen, a pelenkáról való leszoktatás időszaka.
People photo created by freepik – www.freepik.com
Talán nem mondok újat, ha azt írom, hogy én magam is hiszek a bevezetőben idézett mottóban és eszerint is próbálok evickélni szülői létem óceánján. De azért nem tagadhatom le, hogy voltak olyan időszakok az elmúlt tizenhat és fél évben – és tekintve a gyerekeim számát és hogy még egyik sem nagykorú, tutira lesznek is még -, amelyeket szívesen átugrottam/kihagytam volna. Sok ilyet említhetnék. De nálam egyértelműen az első helyet a szobatisztaságra való átállás bitorolja.
Mely mély nyomott hagyott bennem. Naggggyon mélyet.
Talán viccesen hangzik, de a mai napig összerezzenek, ha valamelyik gyerek azzal állít be a hálószobába, hogy valami nem úgy alakult a vécé körül, ahogy az normálisnak tekinthető. Mert igen élénken emlékszem a kezdetekre. Majd a folytatásra. És ezek kissé bekavarnak a siker – amúgy egyöntetűen – édes ízébe. Mert nálunk a szobatisztaságra való átállás minden volt, csak nem vihar a biliben. Inkább orkán. Tájfun. Hurrikán.
Tizenhárom éven át pelenkáztam. Folyamatosan. Akárhogy csűrtem-csavartam a dolgokat, játszottam a születési időkkel, egy pelenkás gyerekem mindig volt ezen időszak alatt. Legalább egy. De volt, hogy kettő. Azt szerettem a legjobban! De ez semmi volt ahhoz képest, hogy ötször szoktattam pelenkáról vécéhasználatra. Öt gyereket, öt különböző módszerrel. Még jó hogy!
Na de miért írok épp erről a témáról és miért épp most? Most, amikor igazából minket már régen nem érint (hála a jó égnek)? Mert nyáron mindig mindenhol felmerül a téma, hogyan is lehetne rávenni a gyereket, hogy elhagyja a pelenkát, hiszen mindjárt kezdődik az ovi?! És egyébként is… ejött az ideje. Szerintünk(!).
* * *
Az első gyerekénél az ember tele van önbizalommal, tetterővel, elszántsággal és különben is a szomszéd Julcsikája is másfél éves kora óta szobatiszta… szóval, menni fog ez, menni fog! Nem is lehet másképp. Vagyis de. Csakis másképp lehet.
Nyár van, meleg van, csak le kell venni róla a pelust, bugyit fel és csakis én lehetek a király! A takarítás királya. És a ki-fogja-meg-többször-öt-perc-alatt-a-felmosó-végét verseny királya.
Mi másé?
– Ugye, mondtam, drágám, hogy nem kell ide takarítónő.
– Mondtad.
– Látod, csak ennyi kellett volna és egy csomó pénzt megspóroltunk volna.
– Szeretéd fogni a felmosót?
Igen. Így kezdődött minden. Mind az öt alkalommal. És folytatódott. Másképp. Mind az öt alkalommal. Csak, hogy ne unatkozzak már.
Szóval a kezdeti lelkesedést, erőt, önbizalmat gyorsan, nagyon gyorsan felváltotta a Félelem és reszketés Las Vegas-ban az otthonunkban. Mert ha ez a “leveszem a pelust-ráadom a bugyit” egyszerű módszer nem működik, akkor mi fog? Ráadásul a szomszéd Julcsikától sem tudtam tanácsot kérni, mert nála működött. De nálunk nem! Rejtély. Fekete lyuk, ugyan már! Ez az igazi rejtély.
És akkor jöttek az ötletek. Nem veszem le róla a pelenkát. Hagyom rajta rohadni tizennyolc éves koráig. Ah, milyen anya vagyok már?! Leveszem, de nem takarítok. (Ezt mondjuk még az előtt elvetettem, mielőtt megfogalmazódott volna bennem úgy igazán.) Csokit dobálok neki. Sok csokit dobálok neki. Kiköltözünk a közösségi kertbe. Ott nem kell takarítani. Csak ásni.
Igazából egyik módszert sem mertem kipróbálni úgy, ahogy kigondoltam. Részleges próbálkozások voltak, de nem voltam elég bátor, na. Meg őrült.
Viszont mivel ezek a módszerek nem működtek, valami mással kellett próbálkoznom. Mivel?
A legsikeresebb projektem az én szememben a petákgyűjtögetős módszer volt. Igaz, hogy csak egy gyerekemnél működött és nála is csak némi átszervezés után, de onnantól a határ a csillagos ég volt. Semmi ördöngősség nem volt benne, a szokásos jutalmazós módszeren alapult. Persely, kartonra rajzolt kerek, színes pénzszerűség; ha tiszta maradt a szoba, akkor bedobhatott egy petákot. Büntetés nem volt, legfeljebb lassabban gyűltek a petákok, amiket a végén be lehetett váltani egy… egy matchboxra.
Egyetlen apró bibi volt vele, hogy a gyerek csak a katica mintás petákra volt hajlandó előadni magát szobatisztának. Én meg rajzoltam napocskásat, halacskásat, autósat is. Hogy tudjon válogatni a szentem. Válogatott is. Ki. Kiválogatta a katicásakat. Aztán ha azok elfogytak, akkor foghattam a felmosót. De nem szúrt ki velem! Az első sokkoló tapasztalatok után egy éjszaka leple alatt rajzoltam vagy száz darab katicás petákot. Jó, a végén már inkább csak piros hátú bogaraknak tűntek, de a gyerek azt is elfogadta… huh.
Egy hónap alatt túl voltunk rajta. Siker! Siker! Siker!
Gondoltam, innen egyenes az út a többiek szobatisztasága felé is. Aha. Én meg a naivságom. Természetesen a többi gyereknél nem vált be. Körberöhögtek. Matchboxért szobatisztaság? Nooormális?
Aztán ott volt a Bilikönyv. Meg a Samu. A kisfiú. Aki szobatiszta lesz. De előtte még csak ül, csak ül, csak ül, csak ül… a bilin. Az aktuális gyereknél nálunk itt elakadt a lemez. Nem volt hajlandó továbblapozni a könyvben. És csak ült, csak ült, csak ült, csak ült… És én is csak ültem, csak ültem, csak ültem, csak ültem. Aztán fogtam a könyvet, összeragasztottam a kérdéses lapokat és végre! továbbjutottunk. És megtudtuk, hogy mire is való tulajdonképpen a bili. Innen már csak röpke három hét volt a szobatisztaság. Az ülések hosszáról pedig mélyen hallgatok.
Akkor Samu lett az én titkos megváltóm?! Viccelsz? A digitális korban? Ugyan, kérlek. Egy folyton izgő-mozgó gyereknél? Aki a vécére is csak kutyafuttában ül rá?! Most már. Legalább. Őt csak egy valamivel lehet(ett) megállítani. A képernyővel. Azzal se sok időre, de legalább egy kicsit. Így tűnt fel az életünkben a Szezám utca és az ő lakói. Különös tekintettel egy éneklő(sic!) piros borzadályra cukiságra, Elmóra.
Elmo énekelt. Mindig. Mindenhol. De leginkább a vécén. És erre bíztatta kis pajtásait is. Így a gyerek is énekelt a vécén. Mást nem csinált, de énekelt. Mert azért azt már három évesen is felfogta, hogy egy plüssfigura nem tud semmit se csinálni a vécén. Csak énekelni. Elvégre nem hülye, csak gyerek. Aztán egyszer véletlenül hosszabb ideig énekelt a vécén és közben elvégezte a dolgát. Elmo pedig épp akkor örvendezett valaminek nagyon a nappaliban a képernyőn. A gyerek meg összekötötte. Hogy neki örül. Itt a mese vége, fuss el véle! Éljen a szobatiszaság. Elmo for president!
És a többi módszer? Ó, volt a szimpla megvesztegetés. Vagy mondjuk ki őszintén: zsarolás. Ha nem kell már pelenka, akkor veszek neked pókemberes bugyit. Jó, legyen Batman. Megveszem az összes Marvel és kitudja milyen hőst ábrázoló bugyit, csak legyél már szobatiszta! Egyszerre kettő is hordhatsz, mit érdekel, csak ne kelljen már pelenka!
És a végére mi maradt?
– Figyu. Két hét múlva ovi. Leveszem rólad a pelenkát és adok rád bugyit. Jó?
– Jó.
– De nem szabad belepisilni. Jó?
– Jó.
– Tuti?
– Hát minek nézel engem, édesanya?!
Isten éltesse Juliskát a szomszédból! Ha nem is másfél évesen, nem is elsőre, de mi is eljutottunk a szobatisztaságig. Mind az öt gyerekkel.
Egy élmény volt. Amit bármikor megismételnék kihagynék.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!