Vannak olyan mondatok, amelyek igazságtartalmát teljesen evidensnek tekintjük szülőként. Nem firtatjuk, nem nézünk mögé és nem is látunk mögé, elfogadjuk és kész. Mint az “Első a gyerek!” kijelentést. Tényleg első a gyerek? És minden(ki) csak utána jön?
Photo by Zulmaury Saavedra on Unsplash
Ha elég régóta olvasod már a blogot vagy olyan szerencsés(?!) vagy, hogy esetleg személyesen is ismersz, akkor szerintem már régen kitaláltad, hogy mi az én válaszom erre a kijelentésre. Illetve az utána feltett kérdésekre.
Igen.
Az.
Nem.
Nem a gyerek az első. Az én, vagyis a mi világunkban biztosan nem. (Mert most ez egy közös vélemény, amit tolmácsolok.) És nem azért, mert már kifelé tartanának a klasszikus gyerekkorból, hovatovább már nem lennének gyerekek a gyerekeink. Nem, nem erről van szó. Mert bár tény és való, hogy Nagyfiú két éven belül nagykorú lesz, de azért Legkisebbnek még bőven van addig ideje. Pontosan egy tucat éve. És hát tegyük hozzá még azt is: a gyerekeink mindig a gyerekeink maradnak. Legyenek bár tizenhat, huszonnyolc vagy akár negyvenöt évesek.
Szóval nem ezért.
Akkor?
Akkor.
Megütköztél a nemleges válaszon? Lehet. Sőt biztos vannak olyanok, akik ki is átkoztak érte. Lehet, hogy az is felmerült benned: aki így gondolkozik, az nem is szereti a gyerekeit. Na ez az egy dolog, ami biztosan nem igaz. Lehet, hogy nem a külvilág által idealizált és elvárt szeretettel szeretem őket, hanem az én sajátságosan vitriolos életszemléletemmel átfűtött szeretettel, de hogy szeretem őket, az nem kétséges. És Férj is. Ez is tuti. És neki nincs is vitriolos, ironikus életszemlélete.
De akkor mégis mi ez a nem?
Megpróbálom elmagyarázni.
* * *
Az igazság az, hogy korábban egyáltalán nem foglalkoztatott ez a kérdés. Más kötötte le a szabad(?) vegyértékeimet, ha szabad ilyet mondanom. Konkrétan öt darab tíz év alatti gyerek. Ennyi talán elég magyarázatképpen. De mostanában több felületen is találkoztam olyan írásokkal, amelyek ezt a kérdést boncolgatták. És ezek az írások, na meg a rájuk érkező reakciók – valljuk be őszintén, leginkább azok – felpiszkálták a bennem élő örök kíváncsit, hogy mégis hogyan is állok én ehhez a dologhoz. És nemcsak felpiszkálták, hanem rögvest kérdések özönét zúdították rám.
Kérdések magamtól magamnak… magamról. Meg magunktól magunknak… magunkról. Mert ebben az ügyben mégiscsak ketten vagyunk. Nyakig.
Tényleg a gyerek az első? Van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a kérdésnek egy családban? Kell-e sorrendet felállítani? Van-e sorrend? Miért jó, ha van? Miért, jó, ha van?
Ez valami vicc?
Sokszor elmondtam már, hogy szerintem szülőnek lenni nem egyszerűen egy örök életre szóló kaland, elhívás, kihívás, hanem sokkal inkább egy önismereti utazás. Ahol nyilván te is tanítod a gyerekeidet, de ahol ők is tanítanak téged. Néha észrevétlenül, néha meg olyan erővel, hogy a fal adja a másikat. Hihetetlen és őrült hullámvasút, ahol többet tudhatsz meg önmagadról, az elveidről – ha még vannak! -, a világban betöltött szerepedről, mint egy kimondottan az ön-ismeretre fókuszáló tanfolyamon. Persze, ott is sokat megtudhatsz, sőt, de azért a szülőség is előkelő helyen szerepel, ha önismeretről, személyiségfejlődésről van szó.
Na de kanyarodjunk vissza a szűken vett eredeti témánkhoz!
Az első – nagyon is megosztó – posztot egy nyolcgyerekes (nyolc örökbefogadott gyerek!) tengerentúli írótól, apabloggertől olvastam, aki kerek perec kijelentette: náluk soha nem a gyerekek (voltak) az elsők. Pedig lehettek volna, a számuk megvolt/megvan hozzá… Bejegyzésében nyíltan felvállalta, hogy számára mindig is a felesége és a vele való párkapcsolata állt és áll az első helyen. Én pedig a sorait olvasva bőszen bólogattam.
Hogy miért?
Mert hozzá hasonlóan mi is azt valljuk, hogy az erős és egészséges párkapcsolat az otthon alapja. Annak az otthonnak, ahol a boldogság lakozhat. Ahonnan a gyerekek útnak indulhatnak, ahonnan erőt meríthetnek, ahova hazatérhetnek, ahol segítséget, támogatást remélhetnek és kapnak. És ahol a szülőké a felelősség. Minden felelősség.
Nem a gyerekek tartják össze a családot.
Az összetartás a mi feladatunk, szülőké. A gyerekeké a kiterjesztés. A továbbörökítés.
Ahhoz, hogy a gyerekek szárnyra kelhessenek és szárnyalni tudjanak majd a saját életükben, példa kell. Ezt a példát mi, szülők adhatjuk. De a példamutatáshoz elengedhetetlen egy szilárd alap. Ami ránk, szülőkre épül. Egy olyan szilárd alap, amit semmi nem tud megrengetni. Még egy gyerek, sőt, több gyerek érkezése sem. De ez a szilárd alap is repedezni kezdhet, ha elhanyagoljuk. Csak akkor marad megrengethetetlen, ha kitartunk mellette. Ha kimondjuk és elismerjük: minden ezen alapszik, ez az origo.
Én kimondom.
Férj kimondja.
Együtt mondjuk ki.
A gyerekek pedig értik. És tudják, hogy értük tesszük. Értük mondjuk és tesszük. És tisztelik bennünk ezt az erőt. És élvezik a legfőbb folyományát, a szeretetünket. És minden további folyományt, a biztonságot, a magabiztosságot, az életbe, a világba vetett bizalmat.
Aztán itt van az a dolog is, hogy mi már a gyerekeink előtt is léteztünk. A szó szoros értelmében. Mi-ként. Mint egy pár. Aztán meg, mint férj és feleség. És utánuk is szeretnénk így létezni. És nem pusztán egymás mellett, hanem egymással. De ez csak akkor valósulhat meg, ha folyamatosan dolgozunk ezen, a gyerekeink mellett is. Ha most is jelen vagyunk, mint mi. A gyerekeink ebből a kapcsolatból születtek, a mi kapcsolatunkból. Ez a mi tehát mindennek az alapja. A gyerekeinké is.
És ezt nem akarjuk feladni. A gyerekeinkért sem. Az ő érdekükben sem.
Ez a mi, ez a köztünk lévő szövetség adja ugyanis a biztonságot a gyerekeinknek. Hogy biztonságban érezhetik magukat a világban, biztonságban indulhatnak neki a saját világuk kialakításának. A mi egymás iránti szeretetünkből táplálkozik az irántuk való szeretetünk. Az, hogy mi szeretjük egymást, adja annak a biztonságát, hogy őket is szeretjük. Feltétlenül.
És még egyszer:
Nem a gyerekek tartják össze a családot. Hanem mi, szülők.
Ezért nem állhatnak a gyerekeink az életünkben az első helyen. De hogy mindenkit megnyugtassak: mindezek ellenére nagyon közel vannak hozzá.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!