Elfogadás mindenek felett… vagy inkább alatt?

Korunk jelszava az elfogadás. Mindenki mindenkivel nagyon megértő, mindenki mindenhol mindig mindent elfogad. Kivéve, amikor nem. Nincs ezzel baj. Kivéve, ha rosszul kommunikáljuk. Nem tudod elfogadni? Tartsd tiszteletben!

Photo by Ronny Sison on Unsplash

Mielőtt belekezdenék ebbe a posztba, engedd meg, hogy kicsit távolabbról kezdjem a történetmesélést.

Én szeretem a bátor embereket. A bátor szülőket. Azokat, akik elég bátrak ahhoz, hogy szembemenjenek az épp mindig aktuális trendekkel. Akiknek ugyanúgy a gyerekeik jóléte a legfontosabb, mint szülőtársaiknak, mégis felvállalnak bizonyos döntéseket, amelyek nem feltétlenül felelnek meg a mai kor elvárásainak – már ez a szó is milyen már! -, de tudják és érzik, hogy abban a helyzetben mégis az a döntés a helyes, amely mellett letették a voksukat. Illetve lehet, hogy nem tudják, de bíznak az ösztöneikben, bíznak magukban és a gyerekeikben, a gyerekeik jelzéseiben, visszajelzéseiben. Ez számomra a bátorság. A szülői bátorság. Hogy mernek magukra hagyatkozni. Nagyon keveseknek adatik ez meg…

Én is szeretnék ilyen bátorságot a szívemben. Mert ha hiszed, ha nem, még nincs ott. Csak nyomokban. Mint a mogyoró a kókuszos csokiban. Igen, azt hiszem, hogy szülőként a gyerekeim boldogsága mellett ez a legfőbb vágyam.

Ennyit bevezetésképpen. És most dőlj kényelmesen hátra és jöjjön, aminek jönnie kell.

* * *

Nemrégiben kisebb vihart kavart “anyukás körökben” (tudom, kicsit degradáló meg pejoratív hangzása van, de nem tudok rá jobb szót) az online térben egy édesanyával készült interjú, aki épp a tizedik gyerekét várja. Tíz gyerek?! Te jó ég! Nekem épp a fele van, de el se tudom képzelni, milyen lehet az élet tíz(!) gyerekkel.

Nem. Nem tudom elképzelni.

Mert bár nekem is több van, mint ami megszokott a mai világunkban, de a tíz gyerek már egy olyan dimenzió, ahova nekem nincs bejárásom.

Ha van valami, amit megtanultam az ötgyerekes létemből fakadóan, hogy ilyen gyerekszám mellett már tényleg bármi elképzelhető és annak az ellenkezője is. Olyan dolgok mutatkozhatnak meg egy ilyen élethelyzetben, kaphatnak erőteljesebb reflektorfényt, amelyek kevesebb gyerekszám mellett örökre láthatatlanok maradhatnak; kőbe vésettnek hitt elvek, elhatározások dőlhetnek meg, amelyekre a legtöbb ember felkapja a fejét és rögtön csóválni is kezdi. Mert szembemennek a trendekkel.

Csakhogy ez egy teljesen más élethelyzet. Már öt gyerek is az. Nemhogy tíz! Túlzás nélkül mondhatom, hogy ekkora létszámnál már nem minden működik úgy, ahogy egy kisebb családban. Más dolgok kerülnek előtérbe, máshova kerülnek a hangsúlyok, a prioritások is megváltoznak és néha bizony előfordul, hogy olyan megoldások születnek, amelyek esetlegesen nem kompatibilisek a mai világban uralkodó nézetekkel. Igen, bizony előfordul.

Na de vissza a fő témához.

Szóval, megjelent az interjú, nekem pedig valaki javasolta, hogy olvassam el. Olvassam el, de ne csak az interjút, hanem a véleményeket is.

Akkor már tudtam, hogy hova fog kilyukadni ez az egész. De első körben nem akartam foglalkozni a kommentekkel, csak és kizárólag az interjú érdekelt. Hogy mennyire gondolkodik másképp egy tízgyerekes édesanya a világról, az életről, a párkapcsolatáról, a gyereknevelésről és… és önmagáról. Vagy épp, hogy mennyire nem gondolkodik másképp.

Elolvastam. És nagyon sok mindenben egyetértettem vele. Nagyon sok mindenre bólogattam. És egy csomó mindenben meg nem értettem vele egyet és nem bólogattam. Ahogy az normális. Hiszen emberek vagyunk, máshonnan jövünk, máshova tartunk és azon kívül, hogy az édesanyai mivoltunk egy közös pont, az életünk, a gondolkodásmódunk még nagyon is lehet más.

A riport nagyon őszinte volt. Nyersen őszinte. Talán túlságosan is. Egyesek szemében. Ez jól látszott a reakciókból. A rögtönítéletekből. Hogy ki mert mondani hangosan olyan dolgokat, amelyek tabunak számítanak. Hogy tíz gyerek mellett számukra, a szülők számára nem a gyerekek a legfontosabbak. Hogy neki fontos az én-idő. Hogy tíz gyerek mellett nem tudja tartani, nem ért egyet az igény szerinti szoptatás elvével. Hogy a gyerekvállalásukat a hitükhöz kötik. Hogy nem megy mindig minden. Hogy vannak konfrontációk, veszekedések és néha kiabál.

Szerintem is csak így lehet az anyaságot megélni. Ilyen őszintén, ilyen kendőzetlenül. Úgy, hogy vállaljuk a véleményünket akkor is, ha azokkal esetleg mások nem értenek egyet. A saját családunk működését ugyanis csak mi magunk látjuk át igazából, mi látjuk a mozgatórugókat, amelyekre támaszkodva igyekszünk a lehető legjobb életet biztosítani a gyerekeinknek. A döntéseink valódi mélységét azonban a kívülállók soha nem érthetik, mert ők kívül állnak azokon a történéseken, amelyek a döntésig vezettek.

Nekem elhiheted. Egészen közeli tapasztalásom van róla. Arról, hogy a nagyon nagycsaládos lét hogyan dönt romba korábban sziklaszilárdnak tartott elveket. Hogyan tanít meg másképp látni a világot, hogyan tanít meg hangsúlyokat áthelyezni. És hogyan tanít meg arra, hogy ne vegyél “készpénznek” semmit. Még önmagadat sem.

* * *

Van valami, amiről soha nem beszéltem még nagy nyilvánosság előtt, de szerintem fontos, hogy ezt is lásd, hogy ezt is tudd rólam. Lehet, hogy ezzel a vallomással sokan elfordulnak tőlem, de vállalom. Azt szeretném megmutatni ezzel az elbeszéléssel, hogy bár kívülről minden, minden olyan egyszerűnek látszik, olyan egyértelműnek, azonban belülről megélni a valóságot, a családot a maga létezésében, sokkal, de sokkal összetettebb dolog. Hogy egy döntésnek mindig két oldala van. És ezért a választásért nagyon megszenvedünk. A döntés pedig csak és kizárólag a mienk, a felelősséggel együtt. De ebbe beleszólni? Ítélkezni? Na ahhoz senkinek nincs joga, felhatalmazása. Véleményt, véleményt persze lehet nyilvánítani.

Csak nem mindegy, hogy hogyan.

De erről még később. Haladjunk csak tovább a történettel.

 

Én hiszek az élet szentségében. Hívő emberként. Hívő emberként IS hiszek. Meg úgy egyébként is. És mégis, amikor kézhez kaptam Legkisebb leleteit a terhességem tizennegyedik hetében arról, hogy nagy valószínűséggel Down-szindrómásként jönne majd a világra, meg kellett állnom. És mérlegre kellett tennem a hitemet és a családomat. Az addigi életünket és a jövőbeni életünket.

És akármennyire is akartam, hogy a hitem legyen az erősebb, nem tudtam azzá tenni. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ha a további vizsgálatok és azok eredményei beigazolják az elsődleges értékeket, akkor nem vállalom az ötödik babát. Ha az első lett volna, nem lett volna kérdés, hogy vállalom. De az akkori élethelyzetünkben már nem csak Férj és én voltam az egyik serpenyőben, hanem négy másik gyerek is. Nagyon bonyolult, nagyon összetett, nagyon komplex élethelyzet.

Mindent, minden apróságot, lényegtelennek tűnő dolgot, a határainkat, a készségeinket, a képességeinket – és mindezt a családunkra kivetítve is – mérlegre kellett tennünk. Igazi alászállás volt a pokolra. Teljes összeomlás. Teljes zavar. De dönteni kellett. (Végül pedig mindent és mindenemet a Jóisten kezébe tettem. És ő úgy döntött: a gyengeségem miatt sem hagy elveszni.  A történet többi része már történelem. Legkisebb egészségesen jött világra, a döntésem súlyával viszont nekem kell megküzdeni. Életem végéig.)

A döntésem a kívülállók szemében azt sugalmazhatta volna, hogy nekem csak a saját kényelmem számít. Ők nem láthatták, nem tudhatták az igazi okokat. De az ítélkezéshez ennyi is elég lett volna.

 

Ekkor tanultam meg:

Az anyák életében a legnagyobb hasonlóság – a gyerekeik jólétére való törekvésen túl – a különbözőség. Hogy mindenkinek másképp jó, másképp szép, másképp működőképes. Minden egyéb hasonlóság csak a véletlen műve.

A nagy feladat ennek elfogadása és tiszteletben tartása minden mellékzönge nélkül.

Ha elfogadni nem tudod, tartsd tiszteletben! Annyi pont elég lesz. Semmi másra nincs szüksége egyik félnek sem.

Az én életem nem a tied. Ahogy fordítva sem.

A szabad véleménynyilvánítás meg nem azt jelenti, hogy az általunk ideálisnak tartott igazsághoz méricskélünk, hasonlítgatunk, hanem hogy a saját véleményünket, a saját értékrendünket, rendszerünket képviseljük, de nem mondjuk azt, hogy EZ A JÓ, amit meg te csinálsz, az rossz. Ez nem véleménynyilvánítás. Ez erőszak. Ez a másik fél igazságának a semmibe vétele. Mert ugye az nyilvánvaló, hogy a mi életünkben igazságnak tűnő dolog egy másik ember életében egyáltalán nem tűnik annak. Mert az én igazságom nem feltétlenül a tied is. Lehet az. De nem feltétlenül. Ahogy fordítva sem. Mert máshonnan jöttünk és máshova tartunk. A célunk ettől még lehet közös. A gyerekeink jóléte.

De az útjaink nem közösek. Általában. Néha persze találkozhatnak, utazhatunk együtt, de ezek csak szakaszok, az út pedig végtelen.

De hogy ezen a végtelennek tűnő úton könnyebb legyen az utazás, elég egyetlen dolgot megjegyezni: nem kell mindent elfogadni, nem kell mindent megérteni, elég, ha tiszteletben tartjuk. 

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!