Amióta gyerekeim vannak, a világ előszeretettel tekint rám csak-egy-anyaként. Én meg előszeretettel próbálnám ezt a címkét levakarni magamról. De ehhez olykor nem elég a belső megerősítés, kellenek a külső-ségek, a látható elemek is. Például egy táska. Egy nemcsakegyanya-fajta. Vállald fel magad! Az anyaságon túli életed is.
A múltkor valami egészen furcsa dolog történt velem. Ruhát vettem. Hogy mi ebben a furcsa? Önmagában véve semmi. De az, hogy magamnak vettem, na azt már nevezhetjük furcsának. Pedig alapjában véve tök természetesnek kéne lennie. Csakhogy tizeniksz év fullos gyerekszobai szolgálat után nekem teljesen újszerű élmény volt.
És olybá tűnik, hogy a külvilágnak is az volt. Annak a külvilágnak, amely gyerekes létem óta előszeretettel aposztrofál csakegyanya-ként. És ez a hozzá(m)állás az önmagamról kialakított önképemet is erősen befolyásolta. Vagyis inkább torzította. Elhittem, sokáig hittem, hogy én csakegyanya vagyok. Aztán elkezdtem ezt a blogot. És az írás nyomán valahol belülről valami elkezdett feszíteni. A gyerekeim pedig nőttön nőttek. A tevékeny anyaságom lassan-lassan átalakult és egyre kisebb térre szorult vissza. Ott volt, betöltötte a helyét, ahol és ahogy azt kell, de már nem kizárólagosan.
Olyan volt, mintha a saját életemre szőtt Csipkerózsika-álomból ébrednék. Mint, amikor a gyerek a nagykorúsághoz közeledve lassan leválik a szüleiről és önálló életet kezd. Továbbra is a család tagja marad, de megkezdi a saját önálló életét. Én is így váltam/válok le napról napra a gyerekeimről és hódítom vissza a saját életemet.
Először azt hittem, hogy elég, ha ezt én tudom. De idővel rájöttem, hogy nem. És nemcsak a külvilág miatt, hogy megmutassam: nemcsak egy anya vagyok, hanem pont a gyerekeim miatt is. Hogy tudják és lássák: az embernek soha nem szabad feladnia önmagát, mindig kell egy rész, amit megőrzünk önmagunk számára. Lehet, hogy lesznek időszakok, amikor csak mikroszkóppal lehet a nyomára akadni, de akkor is ott van. És eljön majd az idő, amikor újra teret engedhetünk neki. Mert teret KELL engednünk neki, hogy az egyensúly fennmaradhasson. Az életünk egyensúlya. Hogy akkor is kerek egészek tudjunk maradni, amikor bizonyos dolgok súlytalanabbá válnak, kisebb részt követelnek belőlünk.
Ennek része, hogy lebontom a csakegyanya képet magamról. Hogy tőrödök magammal. Külsőségekben is. Mert van az a helyzet, ahol az elsődleges szerepem nem az, hogy anya vagyok. Hanem teszem azt, hogy blogger. Vagy újságíró. Vagy Nő. Férj mellett. És ezeket a szerepeket akkor tudom tudatosan megélni és jól megélni, ha összhangban áll velük a külcsíny. Amire sokszor azt mondjuk, hogy nem fontos. Egy szint fölött nem. De egy szint alá meg nem süllyedhetünk. Mert különben nem vesznek komolyan. És ezt komolyan mondom. Mert megtapasztaltam.
Hadd világítsam meg ezt a gondolatmenetet egy nagyon egyszerű példával.
Egészen a legutolsó időkig, ha valaki rápillantott például az általam cipelt batyura, azon mód levehette, ki is rejtőzik a hatalmas amorf táskaszerűség mögött.
Le bizony! Mert kizárt, hogy a hatalmas, tömött, néha meglehetősen alaktalannak tűnő tárgyból az oldalamon, amelyet hasztalan próbáltam konszolidált táskaként
És mivel egy ideje már tudom, hogy nemcsakegyanya vagyok, szerettem volna ezen változtatni.
És változtattam is.
Így ennek köszönhetően mindez már a múltté és csak két tével meg dt-vel igaz… Miért? Mert a táskámból és úgy általában a megjelenésemből már egy ideje nem lehet következtetni anyai személyiségemre – a női(es)re annál inkább – és nem azért, mert feladtam a harcot és nagycsaládos édesanyaként a zsákruháim mellett már arról is lemondtam. hogy táskát hordjak, s csak banyatankkal közlekedem mindenhová, hanem mert büszkén vállalom az anyaságomon túlmutató szerepeimet is, amelyekhez bizony hozzátartoznak bizonyos külsőségek.
De persze nem voltam rögtön voltam ilyen nagyon bátor, így apránként kezdtem hozzá az átalakításhoz/átalakuláshoz. Első lépésként a táskatáramat vizsgáltam felül. Mert egy nő táska nélkül olyan, mint a Rolling Stones Mick Jagger nélkül.
* * *
Talán a normális életvitelhez képest másállapotot jelentő nagycsaládosságomnak köszönhetően nem vagyok tárgyfüggő, könnyen megszabadulok – Férj és a gyerekek szerint talál túlságosan is könnyen – minden olyan dologtól, amelyet egy bizonyos idő óta nem hordtam, nem viseltem, nem használtam, nem látom értelmét, hogy foglalja a helyet a lakásban, a polcon, a fiókban, akárhol. Öt gyerekkel soha, sehol nincs sok elég helyünk, cuccunk viszont rengeteg a rendszeres szelektálásom ellenére is, szóval teljesen érthető ez a fajta hozzáállásom a világhoz.
Egyetlen tárgy volt és van, amely kivételt képez ez alól, ez pedig a táska. Egy jó és szép táskával ugyanis bármikor le lehet venni a lábamról és bárhol képes vagyok neki helyet szorítani, ott is, ahol valójában már egy fogpiszkáló sem férne el. De a jó ügy érdekében hajlandó vagyok feláldozni magamat az elveimet! Elvégre nagycsaládos anya vagyok, vagy mi a szösz? (A gyerekeim szerint inkább szösz, de ezt most hagyjuk inkább.)
Mondjuk ennyi gyerek mellett ez az imázsromboló magatartásforma (vs. nem vagyok tárgyfüggő) nem csoda, mert mindig, mindent én cipelek akárhova is megyünk, mindenki az én kezembe, zsebembe dugdossa a három utcahossznyi sétára feltétlenül szükségesnek, majd az első utcasarkon máris feleslegesnek érzett kisautót, iránytűt (nehogy már eltévedjünk), nyunyit, könyvet(!), plüssállatot (egy világot látott plüss tigris mindent megér) stb. Ezzel nem is lenne gond – vagyis de! -, viszont csak két kezem van és a zsebeim befogadó képességének is határt kell szabnom, ha nem akarok rövid időn belül úgy kinézni, mint egy Michelin-baba… és láss csodát! nem akarok… az öt szülés így is nyomott hagyott az alakomon, nem kell ezt tovább fokozni holmi kitömött zsebekkel. Na, ugye?
Itt jön a képbe a táska. Vagyis jönne…, de ahogy az autótervezők, úgy a nagyüzemi táskagyártók sem tudják elképzelni, hogy vannak olyan megveszekedett emberek a földön, akik szembemenve az evolúció egyértelmű jelzéseivel (pl. két kéz, két szem, két fül/egyed) egy-két gyereknél többet vállalnak. És ennek ellenére ők is szeretnek kényelmesen utazni (még ha nem is milliomosok), meg szeretnek normálisan kinézni, vagyis hogy ne lehessen messziről leolvasni róluk, több gyerekük van, mint kezük. De legalább azt szeretnék, hogy ne kelljen külön utánfutóban szállítani a gyerekeket csomagokat, esetleg ne kelljen drasztikus formabontáshoz folyamodni ahhoz, ha egy sorba, egymás mellé szeretnének elhelyezni három gyerekülést, vagy két-három táska egy időben történő cipelése nélkül is meg tudják oldani nőiesen, ha az összes gyerekük összes szükséges (papírzsebkendő, sebtapasz, vizes palack stb.) és szükségtelen (lsd. fent) holmiját magukkal kell vinniük. Ja, hogy ez 60 literes túrahátizsákkal nem annyira kivitelezhető sikkesen?! Hát nem…
És akkor azokról az alkalmakról még nem is beszéltem, amikor csak magamért, az anyaságomon túli szerepeimhez kell a táska. És ugye nem vagyok tárgyfüggő, sem -halmozó, így jó lenne, ha kevésből lehetne megoldani a lehetetlent.
A “nagybetűs” táska
A jó táska fogalma nagyon képlékeny… gondolom nem csak én vagyok így ezzel. Az ízlésem és az ideális táskával kapcsolatos elvárásaim úgy változtak az idők folyamán, mint a kamasz gyerekeim hangulata öt másodperc alatt. Hol erre esküdtem, hol arra, de az igazi kihívás mégiscsak nagycsaládos létem alatt jött el.
Már megfogalmazni se volt könnyű, mire is vágyom, hát még megvalósítani: miközben a külseje minden körülmény között őrizze meg sikkes jellegét, a belseje táguljon a végtelenbe; képes legyen felszívni bármilyen mennyiségű folyadékot, amely a vizes palackra rosszul visszacsavart kupaknak köszönhetően a pillanatok tört része alatt árad szét benne, mint Duna a Fekete-tenger torkolatánál, de ő maga maradjon száraz; bámulatosan tudja változtatni az alakját, a méretét, hol nőjjenek ki belőle pántok, hol tűnjenek el attól függően, mire van éppen szükségem, kézben hordom-e a delikvenst, mert gyalog vagyok, vagy háton, mert épp rolleren közlekedem, hogy a szemem elől eltűnt idő gyerekeim nyomába érjek.
Ezek után talán nem csodálkozol, ha azt mondom, a szétküldött levelek nagy részére nem érkezett válasz, mert mit is lehet egy ilyen listára válaszolni, ha csak azt nem: “Legközelebb írjon a Mikulásnak! Postacím: Roveniemi, Finnország…” – mert még ezt is könnyebb kideríteni, mint táskát tervezni nekem.
De ahogy az anyaságban is igaz, hogy
“A sikeres édesanyák nem azok, akik soha nem szembesülnek nehézségekkel, hanem azok, akik mindezek ellenére sem adják fel.”
(Sharon Jaynes)
úgy vannak olyan tervezők, mint például Engelhardt-Marosy Gabriella, a gabolinoArt megálmodója, akik nem adják könnyen… a bőrüket.
Mikor indult a vállakozásod és milyen tapasztalatokkal vágtál bele?
Maga a gabolinoART márka 2012-re nyúlik vissza, amikor is a kislányomnak szerettem volna varrni egy alvókendőt, amit elveszítettünk egy séta alkalmával és mivel boltban még csak hasonlót sem találtam, így magam kezdtem kutatni anyagok után. Ekkor elindult bennem valami és felszínre került a vágy, ami mindig is bennem volt: alkotni, alkotni és alkotni, valami újat, maradandót, emberek számára kedveset.
Vettem egy használt varrógépet, és elkezdtem autodidakta módon megtanulni varrni. Semmilyen tapasztalatom nem volt, csupán a velem született kézügyességem, akaraterőm és lelkesedésem az alkotás iránt. Gyerekek, család és 8 órás munka mellett vágtam bele és kezdtem el készíteni különféle dolgokat, ami a mostani gabolinoART kezdetét jelentette.
Te is tervezed a táskáidat? Honnan merítsz ötletet? Mi inspirál?
Tervezek is és adott minta alapján is készítek táskákat. Bár azokat, amelyekhez mintát használok, sokszor idővel átalakítom vagy a saját ízlésem szerint, vagy a megrendelők kérése alapján. Ezzel egyébként úgy vagyok, hogy egy jó jazz zenész is először megtanul klasszikus zenét játszani, vagy Picasso is természetesen tudott „hagyományos” módon is csodálatosan festeni, mielőtt előrukkolt a „picassos” stílussal, nekem ezt az alapot a szabásmintákból elsajátított varrás adta.
Ötletet, inspirációt igazából nagyon sok mindenből tudok meríteni. Nehéz ezt egyszerűen behatárolni, megfogalmazni. Van úgy, hogy egy szükségből születik az ötlet. Ilyen volt például a 3:1 kistáskám, amit egy esküvőre készítettem magamnak és tudtam, hogy mi az, ami feltétlenül bele kell férjen anélkül, hogy túl nagy lenne a táska végeredményben.
Van úgy, hogy egy egyéni megkeresés alkalmával kerekedik egy új fazon a megrendelő igényeire alapozva. Ez mindig nagyon izgalmas, hisz betekintést kaphatok közvetlenül abba, hogy mi van a megrendelő fejében és ennek megvalósítása igazán inspiráló tud lenni.
Ami még nagyon nagy inspirációval tölt el az a kisebb hétvégi kiruccanások a családdal. Mivel egész héten itthon dolgozom, így hihetetlenül fel tud tölteni és újabb ötletekkel dob meg egy-egy új helyszín, esemény egy hétvégén, az engem körbevevő emberek, tárgyak vagy a természet.
Változtak-e a vásárlók igényei az idők folyamán?
Táskákat ugyan még csak 1,5 éve készítek, de úgy érzem az egyedi termékek iránti igény az utóbbi években fokozatosan növekszik. Egyre többen keresnek meg, hogy nem tucat terméket szeretnének és jól esik, hogy ezt értékelik és látják mögötte az alkotó szeretetét, alázatát a munkája iránt. Természetesen szeretik, ha egy kollekció beleillik az éppen aktuális trendbe is, de ugyanakkor kell, hogy ez el is térjen, megkülönböztethető legyen, legyen benne valami extra. Ez az extra faktor, amit az egyedi termék tud nyújtani és aminek egyre nagyobb rajongótábora van manapság.
Ha valaki megkeres, hogy szeretne egy táskát, de nincs ötlete, milyen legyen, hogyan segíted a megfelelő darab kiválasztásában?
Volt már olyan, hogy valakit elkapott a bőség zavara és egyszerűen azt sem tudta, hogy merre van az előre és milyen irányban induljon el a választásban. Ilyenkor azt tanácsolom, hogy kezdje el átgondolni első körben például a ruhatárát. Milyen színeket hord nap, mint nap, hisz ha egy, a mindennapokban használatos táskát szeretnénk választani – nem pedig mondjuk kimondottan egy alkalomra, pl.esküvőre -, akkor ez az első, döntő lépés.
Ha megvan, hogy mely színek jöhetnek szóba, akkor utána jöhet a forma. Mi mindent szeretne beletenni? Egyszemélyes táska vagy a család apraja-nagyja is ebbe szeretné majd dugdosni a kincseit? Nagyon nem mindegy. Így jutunk el a méret meghatározásáig, amikor szemrevételezzük a kínálatomat, hogy van-e olyan fazon a repertoáromban, ami megfelelő lenne, vagy egy teljesen új táskában kell gondolkodnunk.
Fontos tudni, hogy miként hordaná az illető: kézben, vállon, háton, netán valami kombinálható fazonra vágyik? Ezeket mind türelmesen végig kell gondolni a megrendelővel együtt ahhoz, hogy megtaláljuk a számára ideális táskát. Nem fél perc, de én nagyon szeretek ebben segíteni.
Mire vagy legbüszkébb a táskáiddal kapcsolatosan?
Mindig is szerettem tervezni, kitalálni valamit már gyerekkoromban is, legyen az lego építmény vagy bármilyen barkácsolás. Később meg is fordult a fejemben, hogy építész leszek, viszont a viszonyom a reál tantárgyakkal nem volt igazán fényes, ezért ezt az ötletemet hamar elvetettem. Most úgy érzem, az egyéni megrendeléseknél ezt a tervezői vágyamat is kiélhetem és büszkén adhatom át a kész terméket a megrendelőnek.
Lehet kissé közhelyesen hangzik, de tényleg hihetetlen öröm és motiváció, amikor egy megrendelés elkészültével örömteli visszajelzést kapok, vagy olyan szavakat, hogy a táska pont olyan lett, mint amilyet az illető megálmodott. Ez különösen igaz az egyedi elképzelés alapján készülő darabokra. A legutóbbi, új BELLEROSE hátitáska megalkotása is ilyen volt, amit Neked varrtam. Imádtam a benne rejlő kihívást, és mivel bennem van ilyenkor a “csakazértisképesvagyokramegcsinálom” motiváló érzés, ezért nagy sikerélmény és büszkeség számomra, amikor együtt örülhetek a megrendelővel, hogy sikerült teljesítenem az elképzelését.
A táskák mellett milyen más termékek szerepelnek még a gabolinoArt kollekciójában?
A táskákhoz tartozóan megtalálhatóak még olyan fontos kellékek, mint a neszesszer vagy pénztárca is, illetve gyerektáskákat is készítek. A közeljövőben pedig a környezettudatos életmód híveként szeretném bevezetni a gyümölcs, zöldség vásárlásánál használható hálós szatyrokat, ezzel is csökkentve a nejlon szatyrok uralmát mindennapjainkban.
A táskák mellett megtalálható egy teljesen más világ is a gabolinoART palettáján, a babák, plüssök. Ezek csakis egyedi megrendelésre készülnek, sokszor a gyerkőc nevével hímezve, hogy igazán személyre szabott, egyedi ajándék legyen belőlük.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!