Bármennyire is változó és változatos a szülőség, vannak benne nagyon is fix pontok. Például, hogy a testvérek “néha” veszekszenek. Mert a testvérek “néha” veszekszenek, ugye?
Kids photo created by freepik – www.freepik.com
Utazom a villamoson. Kezemben a telefonom, épp most zártam le egy beszélgetést, látom, hogy üzenetem érkezett az Instagram oldalamon. Megnyitom, megnézem, válaszolok és ha már arra járok, görgetek egyet a hírfolyamon. Nézem a képeket, a gyerekes képeket.
Mindegyik olyan szép, olyan harmonikus, mindenki szeret rajta mindenkit, a gyerekek egymás nyakába borulnak, örülnek egymásnak, puszilgatják a kistestvért. A háttér is paszteles, pont odaillő, olyan finom és lágy, mint a képek sugallta hangulat. A kommentek is erre utalnak: “Látszik, hogy milyen szépen nevelitek őket, sugárzik róluk a kiegyensúlyozottság! Micsoda harmónia, micsoda szeretet!”. Ja. Micsoda. Csoda.
Kinézek az ablakon. Fülembe cseng egy kérdés, amelyet már többször, többen feltettek nekem. Most is. Pár perccel azelőtt, hogy felszálltam volna a villamosra. Halkan. Szinte szégyenkezve. A te gyerekeid (is) szoktak veszekedni? Mert a testvérek veszekszenek, ugye?
Az enyémek? Á, dehogy! Hova gondolsz? Soha.
Vagy várj…!
Szemem előtt felrémlik a tegnapi nagyszobai jelenet. Középső és Négyes. Állnak a szőnyegen. Kívülről nézve akár szobanövények is lehetnének. Akár. Amiket úgy odaraktak, ők meg ottmaradtak. Kár, hogy úgy villog a szemük, hogy azt a villámkezű és -haragú Zeusz is megirigyelhetné, a szájukból meg csak úgy pattognak kifelé a szavak. Így viszont már kicsit sem hajaznak semmiféle szobanyövényre.
Béna vagy! Még ezt sem tudod?! Te vagy a béna! Nem! Te! Denemtenemdete! Már vagy tíz perce megy a piszkálódás, szó szót követ, egyik sem bírja abbahagyni. Majd egyszer csak berobban Legkisebb, és az addig csak túlhevített állapotban lévő bomba működésbe lép. A nappali felrobban.
A testvérháború immáron szétterjedt és mindenki által elérhetővé vált. Az “ellenségeskedés” nyílt színen folyik. Szerencsére csak az. Vér nem. A kép közben újabb szereplővel bővül. Színre lép Nagyfiú és kioszt pár taslit az öcséimfacsigáknak, csak hogy higgadjanak már le. Igen! Ez az! Már csak ez hiányzott! Nagylány hol vagy? Neked is itt a helyed! Kellesz, mint egy falat kenyér. Éééééés… megérkezik. És beleszáll mindenkibe.
Idővel aztán persze elhal a csatazaj. És még nekem sem kellett beavatkozni. Azt nem akarták kivárni. Mindenki kifullad. A soha nem volt érvek elfogynak. A játékidő pedig értékes. Tudják jól. Ahogy a játszótársak is. A hadszíntér kiürül.
Csend van.
Öt idilli másodpercig. De azalatt én bizony egyetlen fotót sem tudok lőni. Idillit nem. Valóságosat annál inkább. Ami persze lehet… lehet idilli is. Csak nem mindig és nem állandóan.
Mert a testvérek veszekszenek, ugye?
Nos, hol is kezdjem? Talán ott, hogy a gyerekeim születése előtt én is azt képzeltem, hogy a testvérség az tényleg olyan pasztelszínű világ, ahogy az az Instagramról átjön, hogy a testvérek mindig, minden körülmények között szeretik egymást. Soha egy hangos szó. Soha egy vita. Veszekedés? Hírből sem ismerik. Hát igen.
Business photo created by jannoon028 – www.freepik.com
Vagyis nem.
Vagyis de. Akkor most mi van?
Mert amúgy meg tényleg, tényleg mindig és minden körülmények között szeretik egymást. Látom. Tapasztalom. Hallom. Ahogy én is mindig és minden körülmények között szeretem a gyerekeimet. De azért az nem igaz, hogy néha nem fordul elő, hogy veszekedünk vagy éppen haragban vagyunk egymással. Mert nem igaz. Ahogy a testvérek esetében sem.
De a veszekedés nem erről szól. Ahogy ezt némi kacskaringó után megtanultam.
Őszinte leszek. Engem az első időben szó szerint sokkolt, amit Nagyfiú és Nagylány meccselt egymással. Én egyke gyerek vagyok. Bármit megadtam volna, hogy ne legyek egyedül, hogy legyen egy testvérem. (De nem lehetett, késői gyerekként születtem, veszélyeztetett terhes volt az édesanyám, nagy volt a kockázat. Nem vállalták. Csak engem. Én még épp belefértem.)
Így aztán el se tudtam képzelni, hogy ez így működik, hogy a testvérek veszekszenek egymással. Hogy néha komolyan megharagszanak egymásra. Ami akár két fél órán át is eltarthat négy és tíz éves kor között. Kamaszkorban akár két napig is. Hogy nem a veszekedés a ritka, hanem az, ha nem veszekednek.
Bármin. Bármikor. Akármin. Akármikor. Mindenen. Mindenkor.
Első körben tehát sokkot kaptam.
Második körben jött az önmarcangolás. Hogy nem tudom őket jó testvéreknek nevelni. Ezért aztán mindent bevetettem. Ugrásra készen álltam mindig és mindenkor. Hogy ne essenek egymásnak. Soha. Mert a testvérek nem veszekszenek, ugye? Ez volt ám csak az igazi gyógyszer-elgurítós korszak. Hogy olyan fegyelemben éltünk, hogy ihaj. Már a ráutaló magatartáskor ugrottam. Nem hagytam teret semmiféle összekoccanásnak. Kell a fenének! – gondoltam. Mennyivel jobb ez a békesség.
Csakhogy a békés felszín alatt fortyogott a láva. És a meg nem élt indulatok máshol törtek utat. Olyan helyeken, közösségekben, ahol korábban semmi probléma nem volt a gyerekeimmel. Amíg otthon gyakorolhatták a való életet. Amit aztán én elvettem tőlük. A tökéletes nevelés érdekében.
Ajjaj. Ajjaj bizony!
Jött a harmadik felvonás. Vissza az jövőbe életbe!
Rájöttem, hogy amit én testvér híján a közösségeimben tanultam meg a szocializációról, az emberek közötti együttélés szabályairól, a rendszerről, önmagamról, a határaimról, a tűrőképességeimről, azt ők a családban sajátítják el első körben. Az egymással szembeni konfrontálódás által is. És mennyivel jobb nekik! Miért?
Mert ők egy ismerős, biztonságos környezetben, “kicsiben” próbálgathatják azt, amit én élesben gyakoroltam… nem egyszer úgy, hogy a fal adta a másikat.
Persze idővel rájöttem, megtanultam, hogy mi merre hány méter, de addig azért néhányszor aláhulltam védőháló nélkül a semmibe. Mert nem volt tapasztalatom a velem egykorúakkal vagy kicsit idősebbekkel/kicsit fiatalabbakkal való kapcsolattartásban. Nem volt mihez nyúlnom. Improvizáltam, ami vagy bejött vagy nem. Inkább ez utóbbi…, de ez egy másik hosszú történet.
Ezzel a tapasztalattal a hátam mögött az én szememben tehát a testvérek közötti (bizonyos határon belül maradó, a verbális bántalmazás kategóriát messze elkerülő) veszekedés – ha megvan a lezárás, a megoldás, a kompromisszum, a feloldozás – már nem ördögtől való dolog, hanem egyfajta önismereti utazás, egyfajta felkészülés egy biztonságos környezetben arra, hogyan kezeljék majd eredményese(bbe)n a családon túli életben fellépő konfliktusokat, összekoccanásokat.
Hogy ne legyenek eszköztelenek.
Se gyerekként, se felnőttként.
A konfliktusokat nem megúszni kell – bizonyos helyzetekben nem is lehet -, hanem kezelni. A lehető legjobban kezelni. Ahhoz viszont tapasztalat kell. Amit hol máshol szerezhetnének meg a legkönnyebben, mint egy kissé ütött-kopott piros legókocka felett a gyerekszobában?
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!