A szülőség tele van kérdésekkel. Mindenfélével. Vannak könnyedén és nehezen megválaszolhatók. És vannak azok, amelyekre nincs válasz. Legalábbis értelmes. Mint mondjuk az, hogy kivel könnyebb, a fiú vagy lány gyerekkel?
Photo by June Intharoek from Pexels
Melyikkel könnyebb? Mikor melyikkel… Amúgy meg leginkább egyikkel sem. Viszont annál inkább más(abb). Legalábbis én ezt szűrtem le az elmúlt valamivel több, mint másfél évtized alatt.
Nagyfiú születése előtt – ahogy minden más szülő – én is csak egyetlen dolgot akartam, hogy egészségesen jöjjön világra. Nyilván nemcsak Nagyfiúnál szerettem volna ezt, hanem mindegyiknél, de mivel ő volt az első világra jött gyerekünk, nála szembesültem először ezzel az érzéssel. Ugyanakkor meg – tagadhatnám, de minek – végig ott volt bennem a kérdőjel, hogy vajon kisfiúnk vagy kislányunk fog-e születni. Ahogy az összes többi terhességemnél is.
Szóval, egészséges legyen…, de most akkor fiú vagy lány? Mert ahova a kisördög egyszer befészkeli magát…
Én világ életemben csak és kizárólag fiúgyerekben tudtam gondolkozni. El se tudtam képzelni, hogy milyen lenne, ha lányom születne. Aztán tessék, bumm! Másodszorra sikerült belehúznom a közepébe és immáron tizenhárom éve nemcsak fiús édesanya vagyok, hanem lányos is. Így aztán egészen közelről tapasztalhattam/tapasztalhatom meg, hogy most akkor a fiúkkal vagy a lányokkal könnyebb?!
Könnyű, könnyebb? Más!
Az igazság az, hogy én soha nem értettem a címben feltett kérdést. Miért? Hogyhogy miért?! Létezik olyan része a szülőségnek, amelyik könnyű?! Tizenhat évnyi szülői tapasztalattal a hátam mögött, azt kell, hogy mondjam: a könnyű szó, mint olyan nem egyeztethető össze a szülői léttel. Szóval nálam igazából itt bukik meg az egész kérdésfelvetés.
De hogy mégis válaszoljak rá: én nagyon sokáig nem láttam alapvető különbséget a fiú- és a lánygyerek nevelése között.
Pedig láthattam volna, hogyne láthattam volna!, hiszen elsőre fiú, másodikra pedig lány érkezett a családunkba, így aztán első kézből tapasztalhattam volna meg a megtapasztalnivalót.
Őszintén szólva számomra az elsődleges nemi jelek különöbzőségén túl nem volt igazán, mellbevágón érezhető differencia Nagylány és Nagyfiú között. Azokat meg a nap nagy részében ugyebár teljesen eltakarta a pelenka. Ettek, ittak, aludtak, sírtak, mosolyogtak. Meg bugyborékoltak, köpködtek, dobáltak, kúsztak, másztak stb. Ezeket váltogatták. Később meg – előre lépvén az evolúciós fejlődésben – persze megtanultak járni, futni, kislapátot hajígálni, köveket enni gyűjteni…, de a viselkedésük közötti különbség, hovatovább a meztelen csigák lakáson kívül tartására kidolgozott szülői stratégia fiúra és lányra szabott változata közötti eltérés még mindig nem volt igazán számottevő.
Egy ideig kinézetre – az egyedi arcvonásokat leszámítva – sem nagyon különböztek, de ha például a hajuk alapján kellett volna belőni a nemüket, akkor valószínűleg előbb nyilvánítom Nagyfiút lánynak, mint Nagylányt, tekintve, hogy neki egy szál, de még annyi haja sem volt. Majdnem kopaszon született, hónapokig az is maradt és később sem a hajnövesztésbe fektette az energiáját, hogy úgy mondjam. Ez persze részben rajtam is múlt, mert mindig rövidre vágtam neki. Persze csak és kizárólag praktikus okokból, hogy erősödjön, ami nincs könnyebb legyen belőle kimosni a játszótéren beleragadt homokot stb. Na meg, hogy ki ne derüljön: fogalmam sincs hogyan kell copfot csinálni. Na meg fonást. A mai napig előbb fonnék kalácsot hatos fonással YouTube videóról, mint hajat a lányomnak. Szerencsére nem is vágyik rá. Mindkettőnk szerencséjére.
Szóval nekem egyik és másik is gyerek volt. Ráadásul Nagylány Nagyfiúról örökölte a ruháit, a játékait. Úgy bizony! Mert az első, bébiruhák beszerzését célzó boltkóros – elsősorban turikat célzó – bevásárlásom után nagyon gyorsan rájöttem, hogy vagy nem lesz több gyerekünk (Hogy ez ennyibe kerül?!) vagy ha valaha is tervezünk még gyereket, sokkal jobban járok, ha minta nélküli unisex ruhákban gondolkozom, mert a gyereknek teljesen mindegy, hogy kire bukik evés után: a tüllszoknyában repkedő Peppa malacra vagy az igazi hősre, tűzoltó Samre. Nekem, nekem – és akkor a lila színben játszó fejet villantó Férjet még nem is említettem – viszont egyáltalán nem mindegy, hogy átörökíthető-e a ruha a következő gyerekre minden hozzáadott frusztráció nélkül. (Pelenkában nem voltam ilyen kényes, simán ráadtam Középsőre a Nagylányról megmaradt pónis bugyis pelenkát. Nehogy már kárba vesszen…!)
Fakszni nélküli ruhák, fakszni nélküli játékok, gyerekek… nekem ennyi jött le a két nem és a nevelésük közötti különbségből az első pár évben. Hogy nem különböznek. Nagyon. Meg kicsit sem. Nem lehetett súlyozni – ilyennek vagy olyannak titulálni az egyikkel vagy a másikkal való foglalkozást -, mert nem volt mit. Lehet, hogy szerencsém volt. Lehet…, de a karma nem felejt, úgyhogy most már nincs. Szerencsém. Mert most már lehet súlyozni. De továbbra sem őket. Sokkal inkább a saját tűrőképességemet. Hogy meddig terjed? De a könnyebb szót egyik kontextusban sem tudom még mindig hova tenni.
Fejezzük hát inkább másképp!
Korszaktól függően változik. Nehéz. Nehezebb. Igen, ez már inkább életszerű. Nálunk. De ez meg túlságosan degradáló, úgyhogy maradjunk az eufemisztikus másnál.
* * *
Valahol persze az agyam mélyén sejtettem én már korábban is, hogy ez az idealisztikus állapot egyszer csak véget ér, kibújik a szög a zsákból, a (kölyök)oroszlán(y)ok kieresztik a körmüket és hozzá még kimutatják a foguk fehérjét is, vagyis előbb-utóbb mégiscsak jelentkezni fog a lányom és fia(i)m közötti különbség. És hát bumm! Csak hát az ember mindig reménykedik… Én meg különösen szeretek reménykedni. Öt gyerek mellett? Viccelsz? Mi másom lenne, mint a remény?!
Amúgy az első különbségre maga Nagyfiú hívta fel a figyelmemet évekkel ezelőtt. Talán négy-öt éves lehetett, amikor egyik este a közös fürdetés alkalmával közölte: ő ugyan többet nem fürdik együtt a húgával. Kicsit megütköztem, mert addig semmi baja nem volt ezzel a közös esti tevékenységgel. “Nem fürdök vele és kész! … Ő olyan más. Olyan csigásan puha a bőre!”
Hm. Hm.
Azóta a csigásan puha bőr már régen meghaladottá vált – tekintve, hogy Nagylány négy éve karatézik és a bőre alatt, de még felette is csupa izom van, aminek segítségével még a testsúlyban és -magassában is egyaránt fölé magasodó bátyját is lenyomja, ha épp úgy van lenne kedve -, lett helyette viszont sok másság és különbözőség a fiaim és a lányom viselkedése és az alkalmazott nevelési stratégiák között.
Mert na, tényleg mások. Lehet persze most azon filozófálgatni, hogy ez a nemiségükből vagy pusztán a személyiségükből fakad, de a tény attól még tény marad. És ahogy haladunk az időben előre, annál nyilvánvalóbb ez a tény.
És akkor jöjjön a csattanó! Ami szintén egy magától értetődő tény.
A gyereknevelés könnyűsége elviselhetősége nem a gyerekünk nemén múlik, hanem hogy mi mit rakunk bele. A kezdetektől fogva. Szülőként. A címben feltett kérdés tehát valahogy inkább így hangozhatna: Mit tehetünk szülőként, hogy könnyebbnek érezzük a szülői felelősséget akár lányunk van, akár fiúnk?
Tényleg, mit is?
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!