Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Is. Mert vannak helyzetek, amikor határozottan könnyebb egy kamasszal, mint egy két lábon járó minidiktátorral, legyen bár három éves, vagy akár öt.
Image by Nicole Miranda from Pixabay
Sokszor dünnyögök magamban és itt a blogon is, hogy mennyivel nehezebb az életem most, hogy már van két és fél kamaszom. A fél az Középső, mert ő még csak most lép(ett) rá a kamaszkor rögös útjára. Hogy kinek rögösebb, az most nem számít.
Visszatérve a címben tett megállapításra, soha nem gondoltam, hogy egy ilyen kijelentés valaha is el fogja hagyni a számat. Pedig megtörtént. És most nem önmagamnak köszönhetem eme remek felismerést, hanem egy vadidegennek, aki szinte a zsigereimbe lát…, na és persze nagyon kifejezően rajzol.
Szokás azt mondani, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. És – most hogy vannak már nagy(obb) gyerekeim – ezt csak alátámasztani tudom. Ennek ellenére az elmúlt években nem egyszer volt olyan érzésem, hogy kamasszal (mi több, kamaszokkal!) élni alkalomadtán könnyebb, mint egy nagyon is határozott elképzelésekkel bíró, de a képességeivel még nem teljesen tisztában lévő, két lábon járó erőszakszervezettel.
Miért is?
1. Egy minidiktátorral szemben egy kamasz étkezési szokásaiban a célba dobálás már nem számottevő tényező, ha mégis sor kerül rá valamilyen ismertelen okból kifolyólag, akkor viszont a legritkább esetben téveszti el a célt, de legalább nem kell az egész konyhát kifesteni feltakarítani.
2. Amíg egy szeparációs szorongásban szenvedő totyogó nem tud meglenni egymagában és már egy fél méteres távolságot is úgy él meg, mintha a drága, jó szülőanyja az Antarktiszra költözött volna és örök magányra ítélte volna, úgy a kamaszkorú leszármazott akkor érzi magát a legjobban, ha legalább fél kilométer távolság van közte és a felmenői között. És ez a távlat néha az utóbbiakat is boldoggá teszi…
3. Egy kamasz soha nem fog kínos helyzetbe hozni vásárlás közben, mert egyrészt esze ágában sincs, hogy elkísérjen, másrészt tisztában van a gravitációs törvényekkel, azaz, ami le tud esni, az le is esik, főleg, ha a kelleténél többször, ész nélkül rángatják, húzkodják.
4. Amíg egy totyogó kedvenc plüssének elvesztése majdnem egyenlő a világ végével, addig egy kamasz talán azt se venné észre, ha egyszer a fejét hagyná el valahol, s amíg ez bekövetkezik, addig viszont napi szinten veszíti el a ceruzáit, tolltartóját, körzőjét, ruhadarabjait, és ez semmiféle drámai hatással nincs… rá (és ha jót akarok magamnak, akkor jobb, ha rám sem).
5. A kamasz gyerek okozta álmatlan éjszakák annyiban nyújtanak más élményt a totyogóval közös ágyban eltöltött órákkal szemben, hogy ez utóbbi esetben a lelki gyötrelem mellé fizikai fájdalom is párosul az ágy szélének keménységéből fakadóan. Öröm az ürömben, hogy Férj ágynyugalmát egyik esemény sem rendíti meg.
6. A kamaszlábról lekerülő büdös zoknik csak – időben és térben is – korlátozott mennyiségű levegőt képesek átitatni az “illatukkal” – ráadásul aránylag könnyű megszabadulni tőlük, ha sikerül rávenni a tulajdonost, hogy egy légmentesen záródó zacskóban juttassa el a szennyeskosárig -, egy örökmozgó totyogó teli pelusának illatanyaga viszont hatványozottan gyorsabban és szélesebb körben képes terjedni.
7. Amíg egy kamasz a nem-szeretem ételeket szimplán félretolja a tányérjáról és apró élccel a hangjában megjegyzi, hogy a szomszéd Pistike anyja sokkal jobban főz, addig egy totyogó ennél sokkal látványosabb és szó szerint kézzel mosható fogható módját választja, hogy a tudtodra adja: utálja, amit főztél.
A zseniális illusztrációk megalkotója: Nathalie Jomard. (A képeket a szerző engedélyével jelentettem meg.)
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!