Ahány ház, annyi szokás. Tartja a mondás. És mi a helyzet a gyerekekkel? Ahány gyerek, annyi…? Annyi szülő?! És ha nincs? Akkor van A gond. Főleg, ha mindenki téged akar. Meg privát időt veled. Ami amúgy tényleg jár(na). Vele is. Veled is. Neki is. Neked is.
Szóval, hogy is van ez? Ahány ház, annyi szokás? Ahány gyerek, annyi szülő? Hm. Jó is lenne.
Bár biztosan lennének olyanok, akiket rögvest kiverne a víz még csak a gondolatra is, hogy több legyen belőlem. Mondjuk leginkább a gyerekeimet. Pedig csak nekik, csak miattuk, csak most, akciósan! Szerintük bőven elég belőlem egy is, sőt! néha még az is sok. Mondjuk ezt gyorsan vissza szokták szívni, amikor belengetem, hogy jó, de akkor nem lesz következő nap tízóraira házi túrós batyu vagy kakaós csiga. Mert ugyebár, ha nem vagyok, akkor nincs, aki süssön. Ez hatni szokott…
Na de ugorjunk a témára! Mert mi is a szitu?
Azt minden szülő tudja és érzi, hogy mennyire fontos (lenne), hogy a család minden tagjára, minden gyerekre külön is jusson idő, amikor a szerencsés kiválasztott azt érzi: most ő van a középpontban, csak rá figyelünk, az ő kedve szerint választunk programot – legyen az kültéri vagy beltéri elfoglaltság, játszóház, kirándulás, foci, piknik vagy egy egyszerű séta fagyizással -, és ami a legfontosabb az egészben, hogy mindezt a többi testvér bevonása nélkül élvezheti.
Hát… igen… nos… khm…
Egy ötgyerekes családban ennek a megvalósítása kicsit sem egyszerű, már csak a létszám miatt sem. Nálunk a nemek megoszlása nekem kedvez, mert csak egy szem lányunk van, így ha csajos programot tervezünk, akkor nem egy kisebb hadsereggel kell felvonulnom, mint Férjnek, aki egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy emlékeztessen: mennyivel könnyebb dolgom van a csajos-pasis hétvégék tekintetében… Mert amúgy meg nem szeretne velem szerepet cserélni. Főleg amióta Nagylány erősen kamaszodni kezdett. Mit kezdett? Amióta folyton kamasz. Vajon miért?
Mivel elég aránytalan a nemek megoszlása a családunkban, ezért nálunk nem is ez alapján szoktuk a csipet csapatot megosztani, hanem sokkal inkább korosztályos bontásban gondolkozunk, csak hogy Férj ne panaszkodjon.
A kisebbek még megelégszenek rövidebb és egyszerűbb programokkal is: nekik egy szimpla játszóterezés anyával egy menő játszótéren némi hintázással, csúszdázással, ökörködéssel – érdekes módon ezek az elfoglaltságok mindig nekem jutnak – untig elég. A boldogság netovábbja pedig, ha a jó idő beköszöntével ez kiegészül némi fagyizással, sütizéssel egy útba eső cukrászda nyitott teraszán.
De hát hol van itt a kizárólagosság, a testvérmentes-övezet? Sehol?! Sehol.
Az igazság az, hogy borzasztóan szerencsésnek érzem magamat, hogy nálunk a hét-nyolc év körüli és fiatalabb csemetékkel az anyás programnak soha nem kellett kizárólagosnak lenni, mert egyik résztvevőt sem zavarta, hogy ketten-hárman voltak velem és nem teljesen egyedül élvezték a figyelmemet. (Valljuk be, nekik már ez is minőségbeli különbség volt ahhoz képest, ha mind az öten terepre vonultak volna; és tiszta szívből értékelték is az erőfeszítéseimet.)
Mondjuk az indulás és a hazajutás mindig veszélyes volt, mert akkor azért látszott, hogy tömegben vannak és ez elkerülhetetlen súrlódásokat okozott (például három gyerek nehezen tudja fogni egyszerre a két kezemet…), de az együttlét idején ebből szerencsére semmi nem volt érzékelhető.
A problémák kiskamaszkortól kezdve kezdtek kulminálni.
Ugyanis a “nagyok” már igényesebbek a program fajtáját, hosszát és a résztvevők számát tekintve. Igaz, akad könnyebbség – már akinek könnyebbség! – is: náluk a szervezésnél például már nem kell kalkulálni a délutáni alvással (mi azért el bírnánk viselni némi ebéd utáni sziesztát öt gyerek mellett, de ha menni kell, hát menni kell…), így már hosszabb túrákat, összetettebb programokat is össze lehet állítani és tekintettel arra, hogy Férj jobban bírja ezt a fajta strapát (hangsúlyozom: ezt a fajta megpróbáltatást), övé a megtiszteltetés, hogy falat másszon, túrázzon, biciklizzen vagyis a homokvárépítésnél némileg izgalmasabb kalandokra vigye a délutáni pihenésen túlnőtt alakulatot.
De hát a létszám?! Az bizony ott van. És bár mindig nagyon jól sikerülnek ezek a kimozdulások, de még mindig hiányzik a kizárólagosság. Jól látod. Hiányzik bizony! Most akkor komolyan nincs megoldás?
Nekünk lett. A félcsaládi pihenés.
Oszd el és uralkodj!
A félcsaládi pihenés szintén a csapatmegosztás elvén alapul és bár bizonyos szempontból ez megint csak félmegoldás, de mégis működik. Miért? Egyrészt mert mind a ketten ott vagyunk. Egyszerre. Másrészt, mert egy-egy ilyen programon már majdnem többségben vagyunk – Férj meg én – a gyerekekkel szemben és mivel kevesebb gyerek van velük, nagyobb a kombinatorikai esély, hogy az együtt töltött idő alatt mindenkinek jusson kizárólagos idő velem IS és Férjjel IS.
Sokszor, sok helyen elmondtam már, hogy (egy-)két-három gyerekkel kevesebb és máris új dimenzióba kerül az életünk. Pontosan ugyanez tapasztalható a félcsaládi pihenések idején is, ha nem öt gyerekkel vágunk neki az ismeretlennek, hanem csak kettővel-hárommal.
Van azonban egy-két dolog, amit semmiképpen sem szabad kihagyni a számításból.
Például, hogy nagyon kell figyelnem az összetételre, mert alaposan melléfoghatunk, ha nem vesszük figyelembe az életkort, az érdeklődési kört, a pihenésre kiválasztott gyerekek egymáshoz való viszonyát (igen, a testvérek is tudják utálni egymást…, vagyis szerintem csak azt tudják… szerencsére a külső szemlélők mást is belelátnak a viszonyrendszerükbe), mert a nyugodalmasnak szánt félcsaládi álomhét(vége) gyorsan rémálommá válhat a folyamatos készenlét miatt, hogy elkerüljük az állandóan összetűzéseket, piszkálódásokat.
A félcsaládi kikapcsolódás legnagyobb értéke és előnye mellett – hogy tényleg megvan az esélye a kettesben töltött időnek szülők és gyerekek viszonylatában – számtalan olyan egyéb könnyebbséggel is együtt jár, amiért egy nagyon nagycsaládos édesanya – alias én – igazán hálás tud lenni. Egyrészt sokkal egyszerűbb szállást keresni négy-öt főre, mint hétre, ráadásul még a tökéletes kényelmet, gyerekbarát programokat kínáló szállodák is szóba jöhetnek, nem csak a nagy, bérelhető apartmanok minimum három hálószobával, ahol az étkezésen kívül minden egyéb szórakoztatási lehetőségről nekünk, szülőknek kell gondoskodnunk.
(Néha azonban még csak szállást sem kell keresgélni, foglalni, elég, ha lakást cserélünk például a vidéken élő nagyszülőkkel: ők a mi lakásunkban vigyáznak a hátrahagyottakra, mi pedig a csapat másik felével birtokba vesszük a kerttel övezett nagyszülői házat. Költségtakarékos megoldás biztonsági bónusszal. Egyik lakás sem áll üresen, a virágok sem pusztulnak el és még a kutyát sem kell kutyapanzióba vinni vagy a szomszédokra bízni. És még enni is kap. Ha nem felejtjük el…)
A másik, ami szintén könnyebb egy ilyen helyzetben, hogy ha jól választottunk a gyerekeink közül, akkor prograrmszervezés tekintetében is nyert ügyünk van. A korban egymáshoz közel álló gyerekeket, ha nem is ugyanaz köti le, de legalább a napirendjük nem tér el nagyon egymástól, így legalább van esélyünk egyáltalán programot szervezni – nem csak ad-hoc jelleggel, hanem tudatosan választva a kínálkozó lehetőségek közül. (Mert teszem azt, ha a tíz év korkülönbséget felvonultató Legkisebb és Nagyfiú jönne velünk, akkor bizony lennének üresjáratok, amikor drága kamaszunk a vérünket szívná, hogy mikor ébred már fel az öccse a délutáni sziesztából, reggel viszont pont fordított lenne a helyzet, Legkisebb már vígan kukorékolna, amikor még a bátyja az igazak álmát aludna és eszébe se jutna felkelni, inkább átfordulna a másik oldalára, ha keltegetni merészelnénk.)
Ó, és még egy “apróság”. Amit szinte csodaként, jóleső csodaként élünk meg minden egyes alkalommal. Egy félcsaládi pihenés pi-hen-te-tő! Úgy igazán… nagybetűsen. Mindannyiunk számára.
Persze a sok-sok pozitívum mellett akadnak nehézségek is: ez a program segítség nélkül nem működik és mindenképpen szükség van második körre az első körből kimaradók számára. És persze meg kell tanulni elengedni egy-két berögződésünket. Hogy például nyaralni mindig együtt kell az összes gyerekünkkel…
* * *
Most vagy erősen bólogatsz, mert ti is alkalmazzátok ezt a módszert, esetleg valami hasonlót, vagy nagyon csóválod a fejed, hogy ez nálatok egyszerűen nem tud működni. Mindkét reakció teljesen érthető. Ahány ház, annyi szokás, annyi eltérő megoldás.
De mégiscsak van itt valami, amit mindenképpen szeretnék elmondani a gyerekeinkkel töltött kizárólagos idővel kapcsolatosan. Amit én is aközben szűrtem le, miközben a számunkra majd’ tökéletes megoldás kidolgozásán fáradoztam.
Soha ne szabj időmértéket a kizárólagos együttléteknek! Amíg kialakul a tuti bejövős módszer, addig se legyints azokra a lehetőségekre, amelyek csak percekben mérhetők. Mert bár ezek csak cseppeknek tűnnek a tengerben, de a ti cseppjeitek. Amikor összekapcsolódtok, amikor egymásra hangolódtok. Csak nagyon tudatosan kell látni, megélni, kihasználni ezeket a pillanatokat. És meg kell tanulni elfogadni, hogy vannak olyan időszakok, amikor nem futja többre, másra, mert olyan a korösszetétel, olyan a család dinamikája. De akkor ezeket kell kihasználni, jól használni. És nem panaszkodásra, hogy bezzeg másoknak ennyi meg annyi jut, hanem az egymásra figyelésre. Ha két perc, hát két perc. Holnap már három lesz… később meg még több és egyszer eljuttok oda, hogy kialakíthassátok azt a keretet, ami annyi időt tud adni, amellyel mindannyian elégedettek lehettek.
Ne siess! És ne siettess! És legfőképp: figyeld magatokat és merj változtatni a megszokott, általánosan elfogadott szokásokon, módszereken! Akkor is, ha mások furcsának találják… elsőre… aztán meg követendőnek… akár.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!