Egyre többen ismerik fel, ismerjük fel az önmagukra/önmagunkra fordított idő jelentőségét. De vajon szülőként megadjuk-e ezt az időt a gyerekeinknek is? Vagy nekik csak a hajsza marad?
Na ne már! Már megint? Már megint az én-időről lesz szó?! Nem uncsi még egy kicsit?!
Nem.
Addig biztosan nem, amíg egy-egy ilyen cikk megjelenése után több napon át naponta két-három levelet kapok, amelyben édesanyák, nők arról írnak, hogy ez nekik nem megy, nem tudják megcsinálni, mert bűntudatuk van a saját magukra fordított idő miatt, miközben érzik, hogy a hiányára akár rámehet a kapcsolatuk, az egészségük, a családjuk. De nincs rá lehetőségük, idejük, erejük, pénzük.
Szóval addig, amíg így áll a helyzet, addig egyszerűen nem lehet elégszer írni róla. De nem csak ezért. Mert vannak itt még valakik, akikről kevés szó esik ebben az összefüggésben. Én most értük és miattuk emelem fel a szavamat.
De előtte hadd meséljek egy kicsit. Csak ahogy szoktam.
* * *
Az elmúlt hetekben volt időm gondolkozni. Sokat gondolkozni. Ránézni az életemre és eldönteni: sokkal tudatosabban szeretném élni a mindennapjaimat.
Nem akarok végigszáguldani az életemen, élvezni szeretném, hogy vagyok, hogy létezem.
Szeretném szeretni és megbecsülni önmagamat úgy, hogy közben beteljesítem az önként vállalt és a társadalom által rám ruházott szerepeimet a legjobb tudásom szerint, de mindvégig figyelve önmagamra és testem-lelkem jelzéseire, hogy mielőtt a túlterheltségi mutató a piros tartományba tévedne, behúzzam a féket még pont időben és képes legyek segítséget hívni, ha valamiből túl sok, vagy éppenséggel elnapolni valamit, ha nem fér bele az időmbe, keresztülnézni és a fotelben hagyni magasodni még 2-3 órát vagy akár 2-3 napot a vasalnivalót stb.
Röviden: tudatos fékezés, lassítás, pihenés. Mindannyiunk (i.e.: önmagam, szeretteim, családom, barátaim) érdekében. Mert a stressz, a mértéktelen, folyamatos hajtás árt. Kilépők nélkül egészen biztosan. Én már csak tudom.
Felismerés, cselekvés, vállveregetés. Minden szuper. Így kell ezt csinálni. Nincs bűntudat, nincs önzés, felelősség van. Magamért és magamon keresztül másokért.
Pöpec vagyok.
És akkor durr! Berobban az élet. Egy emlék formájában. Egy mindennapos emlék formájában. Pofátlanul berobban. És az arcomba tolja magát, hogy végre tényleg felébredjek és lássak. Egészben az életet. Hogy az én-fókusz, az én-idő mégiscsak önzés. Ha úgy csinálom, ahogy eddig. Pedig már tényleg azt hittem, hogy pöpec vagyok.
Na, ennyit magamról.
* * *
Délután két óra. Csörög a kulcs a zárban. Táska a sarokba nagy hanghatás kíséretében, Középső meg a kanapéra.
– Mi volt a suliban?
– Mi volt az ebéd?
– Moss kezet!
– Kezdj el tanulni!
– Siess, mert nem leszel kész edzésig!
…
– Hagyjál mááááár!
– Mi ez a hangnem? Csak neked akarok jót.
Két perc és már áll a bál. Én kiabálok, ő ellenáll. Már ő is kiabál.
Duzzogás, puffogás, értetlenkedés. Pedig csak a javát akarom, hogy mindennel kész legyen, hogy estére ne maradjon semmi. És tessék! Még neki áll feljebb.
Újabb két perc múlva az egész jelenet megismétlődik. Csak most Nagyfiúval. Aztán Nagylánnyal. És nem sokkal később Négyessel meg Legkisebbel. Csak náluk a tanulás kör kimarad. Mert még ovisok. És ezáltal egy kicsit szerencsésebbek, mint a többiek.
* * *
És jön az első kórházi etap. Nekem.
És valaki bekopogtat…
Hé-hó-hé-hó! Mit csinálsz? Állj már meg! Állj már le!
De hát épp azt csinálom.
Az jó. De nem elég. Mert most nem rólad van szó. Nézz körül és magadba! Nem (csak) neked kell egy kis szünet a levegővételhez, mert megfulladsz. Hanem a gyerekeidnek (is). Hé! Hé, érted? Neked jár a lassítás, a tudatos figyelem, az én-idő, a kilépés a hajtásból, a mókuskerékből, de a gyerekeidnek nem? Őket nyomod, hajtod, űzöd tűzön-vizen át?
Te, aki ki nem állhatja a kettős mércét, mit csinálsz?
Aha. Csakis az ő érdekükben. Miközben azon panaszkodsz a férjednek, a szomszédasszonynak, az anyádnak, hogy amikor hazaérnek a suliból, nem érted mi történik velük, mert ahogy hozzájuk szólsz, pillanatok alatt gorombák lesznek, kiabálnak, nyígnek. Stresszesek. Rágják a körmüket. A kütyük felé fordulnak.
Szerinted?
Hát normális vagy?
Nem. Nem vagyok.
* * *
Sokk volt. Megtettem az első lépéseket hátra. Kevés tudatossággal, inkább csak ösztönből. Kevés volt. Nekem is, nekik is. Jött a második figyelmeztetés.
Én pedig ránéztem a gyerekeimre és közben fülemben a saját hangom visszhangzott.
Siess-öltözz-elkésünkafoglalkozásról-ígyisestefélnyolcleszmirehazaérünk! Suli-tanulás-edzés-tanulás-nelófráljmertnemleszelkész-koncentrálj-neálmodozz-koncentrálj-amikimaradtreggelcsináldmeg!
Néztem őket és közben arra gondoltam, hogy melyik volt az a pillanat, amikor engedtem, hogy a külvilág, a külvilág által támasztott elváráshalmaz átvegye az irányítást az életük felett, miközben én, felnőttként egyre tudatosabban élem az életemet, egyre tudatosabban mondok nemet, állok ki önmagamért?! Kétségbeesve kerestem a pillanatot, amikor elveszítettem a józan eszemet és a gyerekeimet átkapcsoltam robot üzemmódba és csak toltam és toltam, űztem, hajtottam őket előre, mit sem tőrödve azzal, hogy pont azt csinálom velük, amire én egyre inkább és egyre határozottabban igyekszem nemet mondani mindannyiunk érdekében.
Sokk volt. Megint.
Sokk volt rádöbbenem, hogy az én-idő nem pusztán az önmagunkra figyelés felelősségét jelenti, hanem a gyerekeinkért érzett felelősséget is. Hogy ha én tudatosan figyelek arra, hogy ne űzzem magam végig az életemen, akkor mekkora a felelősségem abban, hogy ne tegyem ezt meg a gyerekeimmel sem?
Mekkora? Óriási.
De szerencsére a megoldás egyszerű: adjunk időt a gyerekeinknek! Is. Bűntudat nélkül. És vegyük ki a kezükből a ceruzát este nyolckor hétkor és menjünk a hosszabb úton hazafelé és köszönjünk minden csigának…
Adjunk és hagyjunk időt! Magunknak és nekik. Nekik, akik a legfontosabbak nekünk.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!