Aki (nagy)városban él és van olyan szerencsés, hogy a lakásához erkély is tartozik, egyszer biztosan eljátszott már a gondolattal, milyen nagyszerű lenne zöld oázist varázsolni belőle. Vannak, akik meg is próbálkoztak ezzel. Az ő történetük a Városi balkonkaland – The True Story.
És nemcsak az övék, hanem az enyém is. Mert én is eljátszottam ezzel a gondolattal. És nem is csak egyszer. Én nem is csak eljátszottam…, hanem a tettek mezejére is léptem. Nem is egyszer. Hogy milyen nyomok vagy inkább romok(?) maradtak utánam, az már más kérdés.
De mielőtt elmesélném a magaslati, szabadtéri oázis-teremtéssel kapcsolatos élményeimet, hadd kezdjem máris egy meredek, számomra is meglepő kijelentéssel:
a balkonkertészkedésben és az anyaságban több hasonlóság van, mint azt elsőre feltételeznénk.
Egyrészt mindenki ért hozzá – a szakértőkön kívül, mert az ő hangjuk nem elég hangos a kattintásvadász címek mellett, amelyek gyors, könnyű és nem utolsó sorban sikeres meggazdagodást magvetést s növekedést ígérnek mindegykinek mindenkinek és büszkén hirdetik, hogy Így lesz egész nyáron virágos balkonod 3 lépésben meg hogy 5+1 tipp a sikeres uborkatermesztéshez az erkélyen stb. -, másrészt itt is igaz a mondás: ami nem megy, el kell engedni.
Nem, természesen nem a cserepet kell elengedni – pláne nem az én esetemben az ötödikről -, amelybe hiába vetettük el időben a magokat, a gazon kívül semmi más nem ütötte fel a fejét, de legalább csak mutatóba, hanem az instant, általános érvényűnek kikiáltott tanácsokat, hogy például fűszernövényekkel bárki próbálkozhat, akárcsak a balkonparadicsommal, mert azokkal nem lehet hibázni. De. Lehet. Nekem elhiheted.
Nos nem. Nem erre az elengedésre gondoltam. Bár ha őszinte akarok lenni, ebben is van perspektíva. Például, hogy cserépdobálással kiválóan levezethetném a bennem felgyülemlett feszültséget, amiért hittem a hiú káprázatoknak és bevettem: a balkonkertészkedés nem egyéb, mint egyszerű ujjgyakorlat. Ja nem. Illetve azoknak, akik évtizedek óta csinálják. Nekik az. De odáig el kell jutni, ugyebár. Az út viszont felettébb rögös. Főleg, ha hiszünk a káprázatoknak. (Akárcsak az anyaság esetében… Hm.)
Öt év alatt rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta tevékenység is akkor tud működni a leghatékonyabban, ha saját magunkra szabjuk, ha az instant bölcsességek helyett (amelyek távolról sem egyenlőek a szakmai tanácsokkal, viszont az elsőhöz tuti szép képeket lehet letölteni a Pinterestről, a másodikhoz meg inkább valósághűeket síppal, dobbal, nádihegedűvel sárral, kosszal, verejtékkel) a személyes tapasztalásokra helyezzük a hangsúlyt még akkor is, ha azok bizony szembe mennek a Pinterest nyújtotta álomvilággal.
És mindeközben jól ismerjük önmagunkat(!). És próbálkozunk kitartóan. És utána leszűrjük a következtetéseket. És elfogadjuk, hogy bár a kukacvirágot kifejezetten szárazságtűrő növénynek mondják, nálunk akkor is kipusztul, ha a fene fenét eszik, pedig aztán nap van bőven, víz meg kevés, mert mindig elfelejtkeztünk a locsolásról. Mert nem csak ez számít. Egy balkon sokkal összetettebb “mikroklíma” annál, hogy egy ilyen egyszerű – általános – meghatározás alapján lehessen sikerrel növényeket nevelni. Szerintem.
Ültess, próbálkozz, ragaszkodj!
Szépen hangzik, ugye? Legalább úgy, mint valami bölcs és trendi önismereti tanács. És ha tudnád, hogy mennyire így van?! Mert ha korábban azt mondtam, hogy a balkonkertészkedés és az anyaság több ponton is hasonlít egymásra, akkor azt sem hallgathatom el, hogy zöldellő oázist varázsolni a nagyvárosi dzsungelbe olyan, mintha az ember beiratkozna egy jobbféle önismerti tanfolyamra.
Nem hiszed? Na csak figyelj!
A mi balkonunk története tizenhat évvel ezelőtt kezdődött, amikor végre birtokba vettük a tetőtéri otthonunkat. Tizenhat év, azért az nem kevés! Ott már lehet tapasztalat. Mondhatnád. Én meg pontosítanék. LehetNE. Ha ebből a tizenhat évből tizenegy évet nem Csipkerózsika-álomban töltött volna az erkélyünk… De aztán eljött az én időm! Én pedig napok – mit napok! órák alatt – olyan növényinváziót vizionáltam a balkonunkra, hogy az Amazonos vidéke helyett a valódi dzsungelfelvételre és -élményre vágyó forgatócsoportok/kalandorok simán bejelentkezhettek volna hozzánk.
Olyan erős volt bennem a vágy a Pinterest-ihlette zöldellő balkon megteremtése iránt, hogy ez az érzés minden más hangot elnyomott a fejemben: például azt, hogy én igazából nem akarok napi öt-hat órát növényekkel foglalkozni. De még kettőt-hármat sem. De – és akkor most tényleg nagyon őszinte leszek – már a napi egy óra is nagyon határon mozog.
Márpedig a függesztett paradicsom termesztése, a dézsában nevelt uborka gondozása, az erkélyre kifejlesztett oszlopos almafa metszése, beporzása, a balkonládákban nevelt saláta öntözése, gyomlálása, folyamatos ritkítása, a különböző növények, zöldfűszerek magról való ültetése, majd palántázása, a legkülönfélébb, viszont minden esetben agresszív kártevők elleni – lehetőség szerint környezetkímélő eszközökkel és módon való – küzdelem, az átültetések, az elpusztult vagy a termesztési időszakán már túlfutott növények cseréje pontosan ezt feltételezte.
És még többet… Háromszáz liter virágföldet (minimum két-, de inkább háromfélét) – amit fel is kellett cipelni az ötödikre -, iszonyatos vízszámlát a locsolás miatt és – kimondom őszintén – végeláthatatlan időt. Annyit, amennyi nekem nincs.
Ez volt az a pont, amikor rájöttem: a sikeres balkonkertészkedésem alapja önmagam ismerete, hogy meddig tudok, akarok, vagyok képes elmenni a cél érdekében. Nem sokáig, ez kiderült. Ha nem is hamar és nem is kevés áldozat árán, de kiderült. A zöld balkonról azonban továbbra sem akartam lemondani. Így kísérletezni kezdtem. Kicsiben.
Mindehhez az erőt, az inspirációt egy neves szakértői kertészeti oldalon megjelent mondat adta, amely végleg irányba állított:
ha megtaláltad, ami működik veled és neked, akkor ahhoz ragaszkodj!
Így aztán stratégiát váltottam. Egy papírra felvéstem, hogy mi mindent lehetne termeszteni egy hét négyzetméteres, déli fekvésű, sivatagi időjárási elemeket is felvonultató erkélyen és hogy melyik növényhez mire van szükség, a másik oszlopba pedig x jelet rajzolgattam azok mellé, amelyekkel már volt tapasztalatom és amelyeket ezek alapján is be tudtam vállalni, de kihúztam azokat, amelyek minden siker ellenére nem férkőztek közel a szívemhez (büdöske, pistike, begónia, petúnia stb.). Amelyekkel meg még nem volt dolgom, azokból a legszimpatikusabb versenyzőket kiválasztottam és egy-egy példányon megkíséreltem a lehetetlent: életben tartani. Ami megmaradt, azt lajstromba vettem, a többit elengedtem, ahogy a palántázást, valamint a gyümölcs- és zöldségtermesztést is.
Mi maradt fent a rostán? Valamivel több, mint fél tucat fűszernövény (bazsalikom, rozmaring, zsálya, menta, citromfű, oregánó, metélőhagyma, petrezselyem, koriander) és pár virág (levendula, terézke, árvácska, őszi rózsa, vinka, tölcsérjázmin, szúnyogriasztó).
Joggal merülhet fel benned a kérdés, hogy hol használok fel ennyi fűszernövényt? Mert persze nem egy-két tővel nyomulok, ha már végre sikerem van. Sehol. Akkor meg miért ültetem őket, ha a végén a szemétben végzik? (Amúgy ez csak a kis részükre igaz, mert amit tudok, felhasználok és elajándékozok.) Mert nekem tőlük zöldell két éve a (nagy)városi oázisom. Ez az igazság. A virágok pedig a hab a tortán.
Csatlakozol? Leszel te is a városi dzsungel királya?
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!