Hányszor figyelmeztetjük, óvjuk a gyerekeinket, hogy ne rohanjanak olyan gyorsan, lassítsanak már egy kicsit. Olyan természetesnek vesszük ezeket a mondatokat, hiszen féltjük őket. És magunkat? Magunknak mikor mondjuk, hogy lassíts, kérlek, lassíts?!
Mindig is akartam egy időgépet. Most megkaptam. Vagyis majdnem. Nem tökéletesen működik, mert itt-ott vannak apróbb eltérések a másfél évvel ezelőtti állapothoz képest, de azért na… egész sok a hasonlóság. Szóval itt van ez a déjà-vu érzés, mellé meg szépen lassan még egy dallamfoszlány is bekúszik a fejembe. “Fekszem az ágyon…” (Demjén Ferenc)
Tiszta Hawaii… már csak a pálmafák és a koktélok hiányoznak. Vagyis az lenne, ha nem hideg, fémes eszközök vennének körül, a karomból pedig nem egy műanyag cső kornyadozna.
De az kornyadozik, miközben pontosan az történik, amiről a dal első mondata szól. Fekszem az ágyon. Már megint. Csak a folytatás más egy kicsit. Mármint a dalszöveg tekintetében. Mert épp nem arra gondolok, hogy olyan messze vágyom, ahova csak a szél jut el, hanem, hogy most vajon tényleg lecsöpögött-e már az infúzió vagy valóban olyan rossz a szemem, hogy nem látok el a kórházi ágy végéig, így aztán nem tudom megítélni, hogy felkelhetek-e már vagy sem kényszerű helyezetemből. Mert ez van. Másfél évvel az első eset után ismét itt. Vagyis nem pont ugyanott, de mégiscsak kórházban.
Szóval, fekszem az ágyon és mindenféle gondolat cikázik az agyamban. Hogy ez most miért? Megint miért? Mit akar nekem üzenni az, aki nincs is jelen kézzel fogható valóságában az életemben, de mégis itt van és üzenni akar. Üzenni, hogy lassítsak. Hogy álljak meg és nézzek körül és gondoljam át és gondoljam újra.
Lassítsak!
Lassíts, kérlek, lassíts!
Őszinte leszek. Ennél nagyobb kihívással nem szembesültem még soha. Az öt gyerek és minden, ami velük kapcsolatos, a házasságunk, az anyaságom, minden együttvéve kismiska ehhez képest. Smafu.
Pedig évek óta ezen vagyok, ezen dolgozom. Próbálkozom. Hogy letegyem a külvilág nyomasztó terhét, hogy ne hajszoljam magamat. De hát olyan nehéz, mert közben a világ arra hajszol, hogy hajszoljam magamat. Mert ezt teszi. Ezt teszi folyamatosan és szisztematikusan. Az a világ, amelynek én is aktív résztvevője, formálója, alakítója vagyok, amelynek én is szerves részese vagyok. És amelynek folyását én is befolyásolom a cselekedeteimmel. Benne az állandó pörgéssel, száguldással, tövig nyomott gázpedállal.
Micsoda ellentmondás.
De hogyan lehet egy olyan világban lassítani, ahol folyamatosan azt érezzük – szinte feszít belülről, égeti a lelkünk, a bőrünket, a gondolatainkat -, hogy muszáj végigszáguldani az életünkön, mert rajtunk a nyomás, hogy nincs idő, nincs időnk?!Ha ma nem teszünk meg valamit, akkor arra később már nem lesz lehetőségünk, mert lemaradtunk, elmaradtunk, kimaradtunk?!
Hogyan? Úgy, hogy nem hagyjuk, nem engedjük magunkat, ön-magunkat elsüllyedni, elsüllyeszteni. Mert valahol mélyen tudjuk és érezzük, hogy ennek az őrületnek csak mi magunk szabhatunk gátat. Ha tudunk. És persze, ha akarunk. De leginkább, ha merünk.
Mert félretenni az érzést, hogy mindenáron menni kell előre, hajtani kell, mert ha nem száguldasz te is a többiekkel, a világgal, akkor lemaradsz, elmaradsz, ottmaradsz, lehagynak, elhagynak, átlépnek rajtad, ahhoz nem elég a puszta akarat, ahhoz bizony bátorság kell. Nem is kevés.
Mert kiállni magunkért, felismerni a saját szükségleteinket, kilépni, hátralépni, eltávolodni a legnezebb dolgok egyike ebben a világban, amely mindent az arcunkba tol, amely követelőzve beférkőzik mindenhova.
Image by Mabel Amber, still incognito… from Pixabay
A kérdés egyértelmű: vajon vagyunk-e elég fontosak önmagunk számára? Vagyunk-e olyan fontosak önmagunk számára, mint a gyerekeink, a szeretteink, a barátaink, akikért képesek vagyunk aggódni( úgy, ahogy magunkért nem)?! Vagyunk-e olyan fontosak önmagunk számára, hogy lassítsunk, hogy kivonuljunk, elvonuljunk, hátrébb lépjünk, vagy megfordítva: önmagunkat toljuk előtérbe?
Sokan mondják, hogy nekik nincs lehetőségük ezt megvalósítani, mert nincs segítségük, nincs anyagi keretük rá. Nem-nem-nincs-nincs. Nekik innen, a kórházi ágyról üzenem: de-de-van-van. MUSZÁJ.
* * *
Ha pár évvel ezelőtt megkérdeztél volna arról, hogy rendelkezem-e bármivel, aminek én állok a fókuszában, ami kizárólag rólam, önmagamról szól, ami nem elvesz belőlem, hanem ad, csípőből visszakérdeztem volna: te meg miről beszélsz? Valahol mélyen belül pedig nagyon irigykedtem volna rád, hogy neked van ilyened. Mert persze valahol mélyen belül értettem az értelmét és én is akartam, hogy legyen, csak mindezeket még magamnak se mertem bevallani. És akkor a megteremtéséről még nem is beszéltem…
Őszintén szólva nagyon sok időmbe tellett, hogy elfogadjam a tényt: az én-fókusz, az önmagamra való (oda)figyelés sok véleménnyel ellentétben egyáltalán nem valami haszontalanság, nem luxus, hanem mindennek az alapja. De végül sikerült. Mármint az elfogadás. Akkor viszont még nem tudtam: csak ezután jön majd az igazi feketeleves, vagyis, hogy ezt a felismerést ténylegesen meg is kell valósítani önmagamon és folyamatosan, újra és újra gyakorolni is kell, hogy muszáj önmagam felé fordulni néha úgy, hogy ott senki másnak nincs helye.
Különben jön a figyelmezetetés.
Engem már figyelmeztettek egyszer. Hogy letértem az útról. Persze csupa jószándékból. Az én értelmezésem szerint. Most újra. Hogy már megint nem látom a fáktól az erdőt. Jobban mondva nem látom önmagamat.
* * *
Sokan, sokszor, sok helyen feltették már nekem a kérdést, hogy miért hangsúlyozom, forszírozom annyira, hogy akárhány szerepet is osztott ránk az élet, akárhány szerepet is vettünk magunkra önként, soha ne adjuk át magunkat a teljes feloldódásnak. Legyen mindig hely önmagunk számára, ahova időnként visszavonulhatunk, amely csak és kizárólag önmagunk számára van fenntartva?!
Hát ezért. A kórházi ágy miatt. Amiben most én fekszem. Már másodszorra. És azért, hogy többet ne kerüljek oda. A közelébe se. És te se. Se először. Se másodszor.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!