Az anyaság sokféle lehet. És az is. Ahogy a világ, az emberek és úgy általában az élet. De hogy fárasztó?! Na az nem lehet.
Photo by Sydney Sims on Unsplash
Nem bizony! Mert a gyerekedről van szó. Akit szeretsz, épp ezért vele kapcsolatosan semmi nem lehet fárasztó. Ezzel összefüggésben azt is kijelenthetjük, hogy a gyerekkel kapcsolatos feladatokat nem lehet munkának tekinteni. Az “anyaság” nem lehet munka. (Ergo pénz sem járhat érte. De ne bonyolítsuk ennyire túl a történetet!)
Vagy ha mégiscsak fárasztó(nak érzed néha… mondom néha), akkor tutira rosszul csinálod. Nem kellett volna annyi gyereket vállalnod. De leginkább egyáltalán nem kellett volna gyereket szülnöd.
De az is lehet, hogy egyszerűen csak rosszul választottál. Mert egy megfelelő partnerrel nem lehet, NEM LEHET fárasztó az anyaság.
Az anyaság csakis rózsaszín, csillámpónis, vattacukorfelhős tutiság lehet. A többiről meg nem beszélünk. Mert az a te hibád. A te hibád, a te bűnöd, a te hibás döntésed, a saját képességeidnek, tűrőképességednek rossz felmérése, megalapozatlan önismeret, ha mégis úgy érzed néha, hogy bizony fáradt vagy és bizony fárasztó anyának lenni. És hogy erről még beszélni is mersz?! De tudod a helyed, épp ezért gyorsan bocsánatot is kérsz a szóhasználatért. És még te érzed magad rosszul. Hogy nem szeretsz eléggé. Hogy el mered mondani az érzéseidet. Hogy egyáltalán vannak érzéseid. Igaziak. Hogy továbbra is megmaradtál embernek. És nem lettél szupererővel rendelkező szuperhős az anyává válásoddal egy időben.
Mert az anyaság NEM. LEHET. FÁRASZTÓ.
Tetszik érteni?
Na. És különben is mi az, hogy az anyaság fárasztó? Miért mindig csak az anyaság van porondon? Miért nem azt mondják az anyák, hogy a szülőség fárasztó, hiszen – jó esetben – egy gyereket ketten nevelnek. Szóval akkor már inkább mondják azt, hogy a szülőség fárasztó. De tudod mit?! Ne mondják ezt se! Mert az anyaság szülőség nem lehet fárasztó.
Látlelet. 2019. Magyarország.
De ne legyünk igazságtalanok. Mert igazából bárhol lehetnénk a nagyvilágban. Bárhol. Ahol édesanyák élnek és küzdenek a bűntudatukkal. És egyszerre próbálnak megfelelni a velük szemben támasztott többszörösen összetett elvárásoknak. Mindegyiknek külön-külön. Mindegyiknek külön-külön hibátlanul. És közben egyszer se, egyetlen pillanatra se érezzék, hogy ez néha bizony fárasztó. Ez így együtt. Ez így együtt mind. De ha úgy érzik, az csakis az ő hibájuk. A fentebb már részletezett okok miatt.
Eszem megáll. Nagy levegő. Beszív. Kifúj. Huh.
Na. Biztosan kitaláltad már, hogy megint olvasgattam. Itt-ott. Ezt-azt. Azóta meg gondolkozom. És hát nem tagadom, sok gondolat motoszkál a fejemben. Olyanok is, amelyeket a puszta indulataim diktálnak. Azokat nem írom le. Inkább nem.
De a többit igen.
* * *
Kezdjük talán rögtön azzal, hogy miért beszélnek az édesanyák mindig csak az anyaságról? Hogy ilyen az anyaság, meg olyan az anyaság? Miért nem szülőségről beszélnek?
Én itt most csak a magam nevében nyilatkozhatok.
Én azért beszélek anyaságról, mert mint önálló személy a gyerekeimmel kapcsolatos érzéseimet ehhez az állapotomhoz tudom kötni. Én magamban, egy személyemben anya vagyok. Nekem a szülőség tágabb fogalom. Abban már benne van Férj is, benne vannak Férj érzelmei is. Amikről viszont csak ő tud érdemben nyilatkozni. A szülőség milyenségét nálunk a kettőnk érzelmei adják. Ezért nem nyilatkozom – ha a magam nevében beszélek – a szülőségről. Inkább az anyaságról. Mert én – magamban, a saját személyemben – közvetlenül azt élem meg. Az apaságot meg Férj. És e kettőből adódik össze a mi szülőségünk, amelyet pedig nem illethetek ugyanazokkal a jelzőkkel, mint az anyaságomat, illetve Férj apaságát, mert azokat egyénenként éljük meg. Ellentétben a szülőséggel, ami egy komplexebb valami.
Szóval ezért beszélek én az anyaságról. Úgy általában. Mert közvetlenül ez tartozik hozzám. Ez az én személyes, legszemélyesebb területem. Ilyen egyszerű.
A másik téma… ahhoz inkább mesélek.
Három napja hőemelkedéssel fekszem az ágyban. Más tünet nincs. Csak egy kis köhögés meg orrfolyás, ovis-kór. De leginkább kimerültség van. Fárasztó időszak áll a hátam/hátunk mögött.
Két hétig folyamatosan éjszakáztam a beteg gyerekeim mellett: padlót mostam hajnali háromkor, lázat csillapítottam fél ötkor, a vécé fölött tartottam a fejüket éjfélkor, ringattam és dúdoltam este tízkor, hogy gyorsabban múljon, hogy ne fájjon annyira… két héten át, minden este más gyerek mellett, újra és újra. Tettem, csináltam. Jobban mondva tettük, csináltunk. Férjjel együtt. Én egy kicsit többet vállaltam. És nem azért, mert mintha Férj nem tudná ugyanúgy megcsinálni ezeket, mint én, hanem mert ebben a kiszolgáltatott helyzetben a gyerekek jobban vágytak az én közelségemre. És megint nem azért, mert nincs bensőséges kapcsolatuk az apjukkal – mielőtt jönne valami újabb kifordított magyarázat, hogy miért van ez így -, hanem mert a gyerekek ezt szerették volna és kész. (És igen, egy kicsit azért is, mert mérlegelve jelenlegi élethelyzetünket, amelyben Férj az egyedüli kenyérkereső, jobb, ha ő megy kipihentebben a munkahelyére és vét kevesebb hibát a fáradtsága miatt, mint én.)
Focizni, sárkány eregetni, hegyet mászni az apjukkal szeretnek jobban. Ha betegek, szorongnak, bújásra vágynak, akkor hozzám jönnek. Szterotíp szerepek? Egyesek szemében biztosan. Én csak elfogadom, hogy így működnek.
Na szóval. Fárasztó időszak volt. A testem pedig most azt mondta, hogy állj! Kimenőt kért, mert elfáradt. Érted? El-fá-radt.
De hát az nem lehet! Mert a gyerekekkel kapcsolatos teendők nem lehetnek fárasztóak.
Nem? Nem.
A testem jelzése meg hazugság. Szimplán. Vagy csak tettetem. Azok szerint, akik úgy vélik, hogy a gyereknevelés nem lehet fárasztó. Csak a rossz döntéseim, a hibás önismeretem miatt – amelyek alapján öt gyereket vállaltam, ahelyett, hogy csak kettőt szültem volna – érzem úgy, hogy fárasztó. (Gyorsan megjegyzem, hogy a fizikai kimerültség nem függ a gyerekszámtól. Legfeljebb időbeli eltérés lehet a kialakulásában. Ahogy a regenerálódáséban is.)
Eszem megáll. Újra.
Akkor én most kimondom:
a gyereknevelés, a gyerekekkel kapcsolatos teendők fárasztóak. Nem mindig. Nem állandóan. De néha igen. A néhánál esetleg kicsit sűrűbben is.
De igazán mégiscsak attól fárasztó, hogy vannak olyanok, akik szerint egyszerűen nem lehet az. Hogy még mindig egy olyan világban élünk, ahol anyaként – tessék! szülőként – nem lehet őszintén beszélni a problémákról, nem lehet elmondani, ha nehézségbe ütköztünk, mert azonnal jönnek a bírálatok, az ítéletek. Hogy a támogató, segítő közösségek helyett a rideg elutasítás vár, a megoldásfókuszú gondolatok helyett kioktatás a fizetség.
Hogy miközben azt vagdossák a fejünkhöz, hogy jobban át kellett volna ezt gondolni, készülni kellett volna rá, nincs senki, aki felkészítsen rá, nincs senki, aki utat mutasson, mert amiben utat kéne mutatni, amire fel kéne készíteni, arról nem beszélük…, mert nem is létezik. Mert az anyaság (csak neked, csak itt és csak most: szülőség) csillámpónis. Ha meg neked nem az, az a te hibád.
És a kígyó a saját farkába harap.
Hát nem gyönyörű?!
És akkor nincs megoldás? De van. Az igazi élet. Amiben benne van minden, az örömtől a fárasztó napokig minden. És a tudat, hogy erről is lehet beszélni. És kell beszélni. Mert bár lehet, hogy akkor is fárasztó marad olykor-olykor(?!) az anyaság (újra csak neked, csak itt és csak most: szülőség), de legalább egy terhet letettünk. És úgy máris sokkal könnyebb.
Szerintem.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!