Lelkünk fogsága: tartalmasság és hasznosság

Tartalmasság és hasznosság. Szavak, amelyek áthatják az életünket, a gondolkodásunkat, amelyektől nem tudunk (nem akarunk, nem merünk?) szabadulni. Pedig lehet, hogy néha kéne. Lehet, hogy nem csak ezekre a szavakra kéne felfűzni az életünket.

Image by cdd20 from Pixabay

Ülök egy hosszú és fárasztó (fél)nap után a nappaliban. Most épp nincs itthon senki. A nagyok már korábban hazajöttek, de már el is mentek edzésre vagy épp társadalmi életet élni, Négyes és Legkisebb pedig még napköziben és óvodában van. Ülök hát a nappaliban és nyomkodom a telefonom. Nincs célom, nem keresek konkrétan semmit, csak görgetem a hírfolyamot, néha megállítom, elmélázok egy-egy szép vagy vicces kép felett, elindítok egy-egy videót, de még csak végig sem nézem őket, görgetek tovább.

Egyszerűen szólva csinálom a nagy semmit. Bámulok ki a fejemből. Aztán felállok, rábökök a Spotify-ra és fullba nyomom a rockot. It’s My Life… it’s my life. Imádom ezt a számot. Kicsit távolabb húzódom a full panorámás erkélyajtónktól, hogy ne sokkoljam a szomszédokat a léggitáros magánszámommal. Majd stílust váltok és végigszambázom a lakást. Ej, ha még ha szambázni is tudnék! Közelebb merészkedhetnék az erkélyajtóhoz. De kit érdekel?! Élvezem és ennyi most pont elég. Még mindig a semmit csinálom. De azt nagyon.

Visszahuppanok a kanapéra, lenyomok pár kört valamelyik idióta netes játékon. Mert most erre futja a zsibbadtságomból, erre van szükségem. Érzem, ahogy közben múlik a fáradtságom, múlik a stressz, ahogy letehettem a terheimet, miközben magammal voltam, magamra figyeltem, olyan dolgokat tettem, amelyek nem köteleznek semmire, amelyekben nincsenek elvárások. Azért tettem őket, mert akkor és ott szerettem tenni őket, mert jólesett tenni őket. Ennyi. Semmi több.

Főzhettem volna szappant is, önthettem volna gyertyát, írhattam volna egy vidám jelenetet, esetleg egy rövid novellát. A lényeg, hogy csinálhattam volna bármit, ami örömöt okoz. Csak azért, mert örömöt okoz. (És csinálok is. Most már. Mert rájöttem, hogy csak így tudok adni másoknak. Ahol a blog a hasznosság, a tartalmasság. A karcolatok, a novellák, a szatírák, a vicces, elképzelt párbeszédek az öröm. A puszta öröm. Épp ezért maradnak meg nekem. Az asztalfiókomban.)

Aztán hirtelen észbe kapok. Eltelt negyven perc az életemből és nem csináltam semmi hasznosat. A világ szemében hasznosat. Amellyel szolgálhattam volna a saját, fejlődésemet, esetleg másokét, vagy a világét. Vagy amivel pénzt kereshettem volna. Vagy…. És elfog a szégyenérzet. Gyorsan megyek is és bedobok egy mosást, kiszedem a mosogatógépből a tiszta edényeket, körbenyargalom a lakást a szanaszét heverő játékokért és büdös zokniért, felsöpröm a konyhát, rendet vágok az előszobában stb. Így ni, most már hasznos voltam. Haszonnal és tartalommal töltöttem meg életem perceit.

Igaz, hogy én elvesztem valahol út közben. És ha én elveszek, hogy találom meg a családomat? A gyerekeimet? Vagy az ő esetükben is a hasznosság és a tartalmasság lesz a mérvadó? Mondjam azt, hogy már most is így van? Megméretünk és a cseledeteink könnyűnek találtatnak? És szégyenérzetünkben ennek folyományaként még hasznosabbak szeretnénk lenni, még tartalmasabb dolgokkal szeretnénk kitölteni az életünket? Mert micsoda dolog néha csak úgy lenni, létezni, visszahullva önmagunkba, ahol nincs semmi, aminek meg kéne felelnünk?!

– snitt –

Nemrégiben olvastam egy angol cikket, amelyben a szerző, Molly Conway – aki egyébként egy amerikai író és drámaíró – arról elmélkedett, hogy hogyan tűnnek el az életünkből azok a dolgok, amelyeket azért csinálunk, mert egyszerűen szeretjük csinálni őket. Hogyan tűnnek el a hobbijaink, a kvázi öncélú, de “üzleti szempontból” értékelhetetlen, haszontalan és tartalmatlan percek az életünkből? (Amelyek mögé nem látunk mást, mint azt, hogy jó nekünk csinálni őket, hogy örömet adnak vagy egyszerűen csak támogatják a létezésünket, a túlélésünket egy-egy nehezebb időszak előtt, alatt, közben, után. Nem hasznosak, esetleg nem is tartalmasak a szó szoros értelmében, de nekünk mégiscsak is azok, mert feltöltenek, elringatnak vagy egyszerűen csak jó bennük megmerítkezni és a végén . De a külvilág szemében értéktelenek, hiszen értékelhetetlenek hasznosság és tartalmasság szempontjából.)

Hogyan akarunk minden szempontból tartalmas életet élni, hogyan áldozzuk fel mindenünket a hasznosság oltárán?

Nagyon megdöbbentő volt ezt így leírva olvasni, de ami még inkább a szívemig hatolt, hogy mennyire így működök én is. Hogy mennyire erőltetem a saját életemben, a saját világomban, a családomben is ezt a két szót. Hogy minden percünket szeretném megtölteni tartalommal és haszonnal. Nézzük csak meg a szavainkat, amelyeket használunk a mindennapjainkban: tartalmas időtöltés, minőségi idő… Hol van a spontaneitás, a minden pejoratív értelmet, fennhangot nélkülöző ön-célúság?

Minden, minden arra irányul, hogy egyetlen perc se vesszen kárba, egyetlen aprócska másodperc se teljen haszontalanul. Hogy miközben a fiókunkban turkálunk, mert épp keresünk valamit, akkor egyszerűen csak arra koncetráljunk, hogy megtaláljuk, amit keresünk és ne azon járjon az eszünk, hogy vajon a ruhák, amelyeket most végigforgattunk az ujjaink között, vajon még örömet okoznak-e nekünk vagy itt az ideje, hogy megváljunk tőlük. Egy szimpla cselekvés legyen csak szimpla cselekvés.

– snitt –

Kevesen vannak, akik meg tudják élni a perceket annak, amik.  Kevesen képesek a dolgok ilyesfajta, puszta egyszerűségét látni és megélni. Hogy kellenek az életben olyan dolgok, amelyek csak azért vannak jelen, mert szeretjük őket, de igazából nincs célunk velük. Szeretjük őket csinálni és kész. Csak úgy magukban. Magunkért. Nem másokért, másoknak. Magunkért. Magunknak.

Nekem sem megy. Vagyis nem mindig. Sajnos.

Miért írok erről?

Mert miközben Molly Conway elsősorban a hobbiszinten űzött tevékenységek elkommercializálódásának veszélyeiről ír, hogy már szinte senki nincs, aki azért űzne valami hobbit, mert egyszerűen csak szereti (vagy ha mégis, akkor az általa szívvel-lélekkel készített tárgyak eleve értékvesztettek, mert piacra bocsátás nélkül nincs és nem is lehet értékük. Érted? Nem őrület?!), a családi életekben is megfigyelhető a folyamatos hasznosságra és tartalmasságra való koncentrálás.

A pillanat megélése helyett. A céltalan, őrült pillanatok megélése helyett. Ahol mi, MI számítunk. A család, a gyerek, a szülők. Mi magunk. Minden továbbgondolt cél nélkül. Az öröm számít. Az egyéni és közös öröm. Hogy azért csinálunk valamit, mert örömet okoz. Nem azért játszunk a gyerekkel, hogy fejlesszük, nem azért festünk, fűzünk gyöngyöt, gyurmázunk, hogy fejlesszük a finommotorikus képességeit. Hanem, mert örömet, boldogságot okoz. És most nem arra a boldogságra gondolok, amit akkor érzünk, amikor a gyereknek sikerül hibátlanul a papírra kanyarítani az első o betűjeit, mert sikeres volt a finommotorikus fejlesztése a gyurmázás nyomán.

Nem, nem erre az örömre és boldogságra gondolok. Hanem az önmagától valóra. Ami csak úgy van. Ha még van. És nem ejtettük fogságba, örökre, a lelkünkkel együtt. A hasznosság és tartalmasság oltárán.

Létezz! Örömből! Nem kell mindig mindennek tartalmasnak és hasznosnak lennie, hogy értéke legyen. Csak csináld és élvezd! Örülj!

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!