Iskolaérettség: visszatartott óvodások, “eltolt” gyerekkor?

Nincs szülő, aki ne találkozna legalább egyszer az iskolaérettség kérdéskörével. Menjen a gyerek iskolába? Mikor menjen? Maradjon az óvodában? Ártunk vele vagy használunk, ha visszatartjuk egy évet? Mi lesz így a jövőjével?

Photo by Jonas Mohamadi from Pexels

Megannyi kérdés, amelyre nincs és nem is lehet sablonos választ adni. Nem lehet, mert ahány gyerek, annyi eltérő életút. Szerintem. Kár, hogy akadnak, akik szerint nem. Akik szerint az uniformizálás, a beskatulyázás normális, miközben ugyanakkor nem tagadják, hogy a gyerekek fejlődési üteme eltérő. De az is lehet, hogy csak üres frázisként puffogtatják.

Mielőtt belekezdenék a történetmesélésbe, a mi történetünk elmesélésébe, szeretném veled megosztani azt, hogy miért is írok erről a témáról. Miért írom meg én is a véleményemet erről a milliószor megforgatott, agyonbeszélt témáról.

Ha röviden válaszolnék, akkor azt mondanám, hogy azért, mert aktuális. Épp most. Épp most születnek meg a döntések arról, hogy megy-e a gyerekünk iskolába vagy marad még egy évet az oviban. (Amúgy meg mindig aktuális. Mert ahhoz, hogy felelősségteljesen tudjunk dönteni ebben a kérdésben, mint szülő, folyamatosan figyelni kell a gyerekünket, a fejlődését, hogy időben lépni tudjunk, ha kell, ha szükséges.)

De az aktuálitás csak az egyik ok. A másik ok egy cikk. Egy cikk, amely egy nagy látogatottságú oldalon jelent meg és amelyet az egyik olvasóm küldött át, hogy nézzem meg és mondjak véleményt róla.

Az írás lényege az volt, hogy az óvodába való visszatartás a távoli jövőt tekintve több kárt okoz a gyerekeknek, mint hasznot, mert majd későn érettségiznek, nagykorúak lesznek már, amikor még mindig a középiskola padjait koptatják és akkor az iskolának nincs joga már tájékoztatni a szülőket a tanulók előmeneteléről, hiszen már elmúltak tizennyolc évesek; már rég felnőtt dolgokkal kéne foglalkozniuk, de ők még mindig “csak iskolások”, a biológiai érésük sokkal előrébb tart, mint a szellemi érésük stb., így mindenkinek az lenne a legjobb, ha minden gyerek hat évesen kezdené az iskolát, ott majd szépen minden kialakul, nem kell emögé túl sok mindent képzelni, csak bele kell vágni és kész. A cikk ezután példákat is hoz olyan fiatalokról, aki 17,5 évesen kezdik a 9. osztályt vagy 21 évesen érettségiznek stb.

Állj! Nagyfiú 9. osztályos, visszatartott óvodás volt és még nincs 16 éves. (Még Négyes is 16 éves lesz 9. osztályos korában, pedig ő extrém későn kezdte az iskolát, tekintettel arra, hogy januári születésű és visszatartott óvodás volt, ebből következőleg 7 évesen 7 hónaposan – vagyis majdnem nyolc évesen -került iskolába.)

Aki 17,5 évesen kezdi a 9. osztályt, az nem azért kezdi akkor, mert eltöltött plusz egy évet az óvodában… csak szólok.

Hanem mondjuk azért, mert közbejött valami váratlan ok: betegség, baleset, de akár többszörös bukás is állhat a hátterében. De a lényeg, hogy ezek extrém esetek. És közük nincs az óvodában eltöltött plusz egy évhez. Kirívó példákból általános következtetéseket levonni és ez alapján ítéletet mondani valamiről, aminek összetettségét csak az adott helyzet szereplői tudják megítélni, szerintem még annál is nagyobb hiba, mint a puszta általánosítás. Bár nekem már ez utóbbi is erősen az ingerküszöbömön túl van… (mert pont azt nem veszi figyelembe, amelyet szülőként a legfontosabb lenne szem előtt tartani a gyerekeink jóléte érdekében: a sokszínűséget, a különbözőséget).

Őszintén megmondom, ez az egyik téma, amellyel kapcsolatban rengeteg gondolat forog a fejemben. Ahol nagyon rosszul viselem, ha valaki meg akarja mondani a frankót. Ahol különösen bántó számomra a szélsőségek képviselete. Talán azért, mert nemcsak gondolati, hanem érzelmi síkon is közelítek a kérdéshez. Mert mi is érintettek vagyunk a témában pro és kontra. Ráadásul az öt gyerek miatt többszörösen is.

A fiúk mind évvesztesek, Nagylány nem. Így pontosan látom és ismerem mindkét oldal előnyeit és buktatóit.

Azt ugyan nem tudom megjósolni, hogy az iskolába való indulásuk időpontja kapcsán hozott döntéseim mi módon befolyásolják majd a felnőtt életüket, de a mostani helyzetükről pontos látleletet tudok adni és ebből kiindulva mégiscsak van egy halvány elképzelésem arról, hogy milyen jövő vár rájuk. És hogy milyen jövő várt volna akkor rájuk, ha másképp döntök.

Egy olyan (közel)jövő, amelyben egyikük sem érezte volna/érzi magát biztonságban. (És ha más nem is, de ez tutira kihathat majd a felnőtt életükre. Ebben száz százalékig biztos vagyok.) Sem az a gyerekünk, akit időnek előtte “kényszerítettünk” volna olyan keretek közé, amelyre még nem érett meg, sem az a gyerekünk, akit az ideális “indulási idő” után engedtünk volna csak be oda. Egy olyan jövő, amely nem rájuk lett szabva, nem rájuk lett formálva. Amelyet útközben toldozgattunk-foldozgattunk volna ahelyett, hogy eleve egy stabil bázisról indultunk volna.

Egy olyan gyorsan változó világban, mint amilyenben jelenleg élünk, a felszínen való fennmaradáshoz szerintem a legfontosabb, hogy az olyan alapkészségek, mint az írás, olvasás (i.e.: szövegértés), matematikai alapismeretek, nyelvtudás olyan biztos alapokon álljanak, amelyeket semmi nem rengethet meg. Ez viszont csak akkor valósulhat meg, ha a gyerek pillanatnyi képességeit vesszük figyelembe az iskolakezdés meghatározásakor és nem a távoli jövőre függesztjük a tekintetünket, aminek alakulásáról semmiféle egzakt tudomásunk nincs. Hiába is erőlködünk… Képzelgéseink persze lehetnek.

* * *

Sokszor hallottam, olvastam, hogy a szülők javarészt azért tolják ki az iskolakezdés idejét, mert agyonkényeztetik a gyerekeiket, nem akarják felelősséggel terhelni őket, azt szeretnék, hogy tovább maradhassanak gyerekek. Már, hogy a fenébe ne ezt szeretnék? Az azonban miért nem merül fel soha, hogy a döntések mögött felelős szülői magatartás áll, hovatovább sokszorosan végiggondolt, a gyerek gondozásában résztvevő szakértőkkel, pedagógusokkal, óvónőkkel közösen kialakított álláspont húzódik?! Ahogy amögött is, hogy ha korábban küldik iskolába a gyereket vagy éppenséggel a sokak által egyedül elfogadhatónak tekintett hat éves életkorban?

Ráadásul az én szememben kissé “viccesnek” is hat a késletetett iskolakezdés távlati következményeivel riogatni a szülőket egy olyan világban ahol az élethosszig tartó tanulás egyre nagyobb szerepet és terepet kap, a totális újrakezdés, az életünk új alapokra helyezése egyáltalán nem megdöbbentő akár negyven évesen sem, ahol annyira bizonytalan a jövő, hogy azt sem tudjuk, milyen szakmák közül választhatnak majd a gyerekeink, de még csak arra sem tudunk konkrét választ adni, hogy meddig lesznek még papír alapú könyvek az iskolában, meddig írják még kézzel és papírra a diákok a dolgozatokat. Mert ha így haladunk a fejlődés útján, akkor én azt hiszem, hogy már nem sokáig…

Az meg már végképp nem fér a fejembe, hogy mondhatja valaki azt, hogy egy év késleltetés semmilyen módon nem befolyásolja a gyerek fejlődését, épp ezért teljesen felesleges?!

Mert ha ezt mondja, akkor ezzel gyakorlatilag azt azt állítja, hogy azok, akik nem lesznek hat évesen iskolaérettek, azok soha nem tudnak majd felzárkózni a társaikhoz, mindig lemaradásban lesznek, hiszen semmi nem változik az alatt az egy év alatt. De! Változik!

Egyrészt jelen van a természetes, spontán érés folyamata, amely egy stresszmentes(ebb) környezetben – i.e.: óvoda, mert az iskola sok mindennek nevezhető, csak stresszementesnek nem – eredményesebb lehet, mint egy elvárásoktól zsúfolt helyen (ami eleve a probléma forrása), másrészt sokkal hatékonyabban működhetnek a spontán érés folyamatát felgyorsító, irányba állító külső segítségek is. Mert valljuk meg őszintén a tömbösített iskolai fejlesztések messze elmaradnak a plusz egy óvodai év alatt – legtöbbször külsős helyszínen – biztosítható fejlesztésektől, arról nem is beszélve, hogy ha már iskolába jár a gyerek, akkor bizony nemcsak a szülő naptárába kell beilleszteni a fejlesztéseket, hanem a gyereket sem rángathatjuk el akármikor, ha külsős a program.

Ha meg iskolán belüli a fejlesztés, akkor arról az apró tényről sem szabad megfeledkezni, hogy ezek leggyakrabban a délelőtti tanórák ideje alatt vannak, így a gyerek lemarad bizonyos – nyilván nem a legfontosabb – tanórákról, amelyet aztán később pótolhat be. És ez egy őrült spirál, aminek soha nincs vége.

És mindezt miért? A gyerek jövője miatt. Ami homályos és előre nem megjósolható. Ellentében a jelennel, ami majd’ kristálytiszta.

Aha. Értem.

* * *

Mindezeket végiggondolva, szerintem nem az a legnagyobb hiba, amit szülőként a gyerekeink ellen elkövethetünk, hogy nem adjuk őket hat évesen iskolába – ahogy azt a cikk kihangsúlyozza -, hanem, hogy újra és újra belecsúszunk az általánosításba (pro és kontra: csak az a jó, ha hat évesen megy, csak az jó, ha visszatartjuk), hogy mindent be- és feláldozunk A jövő érdekében, képtelenek vagyunk elmélyülni a jelenben, megelégedni azzal, hogy a jelent uraljuk, hogy itt és most adjuk meg a legtöbbet a gyerekeinknek. Olyan alapot, amellyel például több-kevesebb biztonsággal kompenzálhatják az esetleges egy(-két) éves csúszás miatt a biológiai és szellemi érésük között fellépő eltéréseket.

És a végére: kérdezem én, olyan nehéz lenne egyszer a gyerek jelenlegi érdekét nézni? Hogy akkor és ott, mi a legjobb neki, miből tud a legjobban profitálni? Hogy aztán ne kelljen aggodalmaskodnunk a jövőjén…

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!