Nő. Csupán két betű. Csupán. De ezernyi arc és megannyi szerep. Nő. Minden arc és szerep forrása. Mi vagyunk. Pont. Mi. Nők.
Photo by Hannah Nelson from Pexels
Nő vagyok. Feleség vagyok. Édesanya vagyok. Blogger vagyok. A nevem Barbara. Ismerősen cseng? Ha elég régóta olvasod a blogot, akkor biztosan. Ezekkel a mondatokkal kezdem ugyanis a bemutatkozásomat az oldalon.
Az utána következő mondatokban azt is elmondom, hogy miért ez a sorrend. Egészen egyszerű oka van. Minden, ami a Nő vagyok. mondat után áll abból fakad, hogy nő vagyok. Ez a kétbetűs szó mindennek az alfája és omegája. Minden innen indul és ide tér vissza.
Nem könnyű nekem a nő-ségemről beszélni. Miért? Mert későn értem meg rá és nagyon girbe-gurba volt az odáig vezető út.
Gyerekkoromban tipikus fiús lány voltam. Sokan mondják ezt magukról, példaként hozva, hogy fiúkkal bandáztak, fára másztak, mindenféle csínyben benne voltak, levágták a babáik haját, ha egyáltalán volt nekik stb. Igen, ezeket én is így csináltam. Kivéve, hogy nem bandáztam, mert nem vettek be egyikbe se. Se a fiúk, se a lányok. Magányos gyerek voltam. Az iskoláimban is.
Nem találtam a helyem. Se lányként (i.e.: nőként), se sehogy. Kilógtam mindenhonnan. Először nem szándékosan, aztán már csak azért is szándékosan. Lázadtam. Lázadtam minden ellen, leginkább az ellen, aki voltam. Amilyen voltam. Amilyennek mások szerették volna, hogy legyek. Így lettem felnyírt hajú, lázadó kamasz, akire a saját anyja se ismert rá és még a kutyája is megmorogta és csak azért nem harapott meg, mert számítottam az elutasításra és készültem némi párizsival.
Akkor sem találtam a helyem, amikor nyolcadikban szerelmes leveleket kaptam egy lánytól, aki szentül meg volt győződve róla, hogy fiú vagyok. Mert úgy lázadtam magam ellen. Úgy öltöztem, úgy vágattam a hajam és akkor már tudatosan kerestem a fiúk társaságát. Rossz fiúk társaságát. Akik kerülték a sulit, akik minden balhéban benne voltak. Én is olyan akartam lenni, mint ők.
Nem lettem. Mert elkerültem gimnáziumba. És megváltoztam. És új stratégiával szerettem volna színre lépni. Nem sikerült. Mert ott sem fogadtak be. Kívül kerültem a körön. A menő csajok körén. Haragudtam magamra, a nő-ségemre. Mert más volt, mint a többieké. És később sem lett jobb a helyzet. Végigszenvedtem a gimnáziumot. Végig haragudtam magamra. De a lázadást már magam mögött hagytam. Helyette a beletőrödést választottam.
Hülye gondolatok keringtek a fejemben. Olyan hülye gondolatok. Ha érted, hogy mire gondolok. Érted?
És jött az egyetem. Az első olyan hely az életemben, ahol úgy fogadtak el, ahogy vagyok. Amilyen vagyok. És én rázúdítottam a közösségre magamat. Úgy, ahogy voltam. És lubickoltam benne. És rátaláltam életem párjára. És akkor éreztem először, hogy megérkeztem. Hogy belenőttem magamba. A nő-ségembe (is). Így lett, hogy először feleség lettem, majd anya. Ötszörösen.
És az a kapu, ami mindeddig zárva volt, kitárult. És annyira örültem, hogy beléphettem rajta, én is végre teljes jogú tagja vagyok a közösségnek. És jött a hidegzuhany. Hogy itt bántják egymást a tagok. Keményen. Durván. Csak azért, mert a másik mást gondol. Másképp csinálja. Máshol van a komfortérzete. Mást tart és lát fontosnak.
Hogy az a közösség, ahova mindig is vágytam nem is az és nem is olyan, mint amilyennek képzeltem és amilyennek szerintem lennie kellene.
És én csak néztem, mint nyuszi a nulláslisztben. Mert a sok-sok év kirekesztés után nem erre számítottam. Mert én szentül meg voltam győződve, hogy a kirekesztettségem oka én magam vagyok. Hogy más vagyok, hogy nem tudok igazodni, idomulni. De rá kellett jönnöm, hogy nem erről van szó. Az igazság ennél sokkal nyomasztóbb. Egymás ellenségei vagyunk. Harcban állunk egymással. És nem egymásért.
Kemény szavak? Azok. Még úgy is, hogy nyilvánvalóan és láthatóan vannak üdítő kivételek. Kivételek.
Aztán elkezdtem blogot írni. És a visszajelzésekből rádöbbentem valami nagyon fontosra: miközben harcban állunk egymással, mindegyikünk ugyanarra vágyik… az érzésre, hogy nincs egyedül. A közösségre. A közösség erejére, amiből erőt tudunk meríteni, hogy meg tudjuk vívni a saját harcainkat.
Én hiszek (ebben) a közösségben.
Sokakkal ellentétben. Azokkal ellentétben, akik abban látják a boldogság titkát, hogy nem foglalkozunk a másik életével. Mert attól mindenkinek kicsit jobb lesz. Vagy nagyon.
Szerintem tévednek. És tudod miért? Pontosan azért, amit a blogolásom ideje alatt megtanultam, megtapasztaltam. Hogy vágyjuk a közösséget, hogy vágyjuk egymás társaságát, az érzést, hogy nem vagyunk egyedül.
Én azt mondom: igenis foglalkozzunk a másik életével! A lényeg csak az: nem mindegy, hogy hogyan. Igenis érdekeljen, hogy mi történik a másik életében! Vegyük észre, ha szomorú, ha bajban van, vegyük észre a könnyeivel áztatott depressziót, a nehézségeit vagy éppenséggel azt, ha boldog, vegyük észre a mosolyát, a mosolya mögött húzódó sikert, legyen akár apró, vagy világra szóló. Vegyük észre a másikat! Legyünk a közössége!
Vegyük végre észre, hogy egy közösséghez tartozunk. És ennek a közösségnek a milyensége, az elfogadásra való képessége rajtunk múlik.
Rajtunk. Nőkön.
Mert mi vagyunk. Pont. Mi. Nők.
Csupán két betű. Ami maga az erő. Az összetart(oz)ás jele.
N. Ő.
NŐ.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!