A szülői lét tele van csodás pillanatokkal. Minden napra jut egy kis csoda a te kis csodáiddal. Aztán a kis csodákból nagy csodák lesznek, te pedig minden nap rácsodálkozol, hogy ezek meg kik? Hogy hogy kik? Hát ők! Azok a csodálatos kamaszok!
Photo by James Baldwin on Unsplash
Jöjjön egy egészen váratlan és döbbenetes vallomás tőlem. Engem teljesen levesz a lábamról a kamaszkor. Úgy bizony.
És akkor most az apróbetű. Olyanannyira levesz – vagy inkább ledönt! -, hogy egy ideje már meg sem próbálok felkelni a földről, ahova kerültem, miután Nagyfiú és Nagylány után Középső is csatlakozott családunk azon részéhez, ahol minden tudás koncentrálódik, ahol nem veszik fél vállról a mondást, hogy “A lustaság fél egészség.”, nem hát, mert két vállon fekve gyakorolják a nap huszonnégy órájában és ahol a fél nap alatt felgyülemlő szennyes ruhák kupacán csak az ugyanennyi időegység alatt elfogyasztott kajamennyiség tud túltenni.
Hát igen. Azok a csodálatos kamaszok!
Csoda, hogy vannak. Mert ha tudtam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, akkor nem biztos, hogy lennének.
De hát csodák mindig vannak… és így aztán mégiscsak vannak és léteznek. Mármint kamaszok. Az én családomban. És ha ez még nem lenne elég a csodából, akkor még én is (itt) vagyok. És élek. A családom körében. És nemcsak hogy élek, de egészen normálisnak tűnök. Legalábbis első pillanatra nem lehet megmondani rólam, hogy három kamaszt nevelek. Elsőre nem. Még talán másodikra sem, a további pillanatokért, na azokért viszont már nem vállalok felelősséget.
Mert hát na, hogy is mondjam, vannak azok a pillanatok…
Szóval vannak azok a pillanatok, amikor Dr. Bruce Banner Hulkja csicsergő hangú, lájtos kis tavasztündérnek tűnik hozzám képest. És még csak nem is zöld a bőröm és még félmeztelen sem vagyok. Mert ha még az is lennék… Ennyire tehát nem rossz a helyzet. Még nem. Mondjuk a fejem az lila. De az se mindig. És egy kis szín amúgy is mindenkinek jól áll. Különösen így tavasszal. De miért pont a lila?! Szóval, még van hova fejlődni. És lehet is. Elvégre még csak három kamaszom van.
* * *
Nemrégiben amúgy azt olvastam valahol az internet bugyraiban, hogy minden kamasz egyforma. Aha. Hát, akkor vagy mi csinálunk valamit nagyon rosszul, vagy a tudtunkon kívül egy olyan kísérlet részesei vagyunk, amely ennek a mondásnak pont az ellenkezőjét igyekszik bebizonyítani – akkor viszont mi vagyunk a királyok! -, esetleg a gyerekeink mégsem lógnak eleget a neten, hogy magukba szívják ezeket az általános ostobaságokat okosságokat.
(M)ilyenek hát a kamaszok? Nálunk ilyenek…
Background photo created by freepik – www.freepik.com
Az úttörő
Az úttörő típus nagy valószínűséggel elsőszülött. Ő az, aki veled együtt töri az utat, a kamaszkor rögös útját. És hogy-hogy nem, mindig egy lépéssel előtted jár. És az hagyján, hogy előtted jár, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig nála van a képzeletbeli légkalapács. Amivel töri az utat. És ami még ennél is durvább, hogy mindig ő töri. Neked meg fáj. Ha néha odacsap. És nem, nem véti el… mindig odaüt, ahova köll. Mint a munkásököl meg a vasököl. Csak az ő példaképe már inkább Thor és nem a kolhozelnök…
Ha meg mégis megpróbálod átvenni az irányítást és kicsempészni a kezéből a kalapácsot, akkor jön a felismerés: hogy hiába lettél te az úttörő, a fájdalom mit sem csökkent, de ráadásként vízhólyagos lett a tenyered. Attól a fránya kalapácstól.
És ő? Ő mindeközben az útpadkán lazsál, néha bedob egy-egy követ, hogy legyen mit törnöd. És továbbra is egy lépéssel előtted jár. Te pedig miközben a fenálló helyzet lehetetlenségéről moralizálsz, azon kapod magad, hogy az úttörőből felnőtt lett és már nem a kamaszkora fáj.
A lány
Micsoda alcím már ez? Ez nem egy jellemvonás! Mondhatnád. Mondhatnád, csak nem lenne igazad.
Mert a kamaszlány egy önálló fogalom. Méghozzá a nagybetűs fajtából.
Egy külön kategória, Oscar-díjas kategória. Lehet, mondom lehet, hogy vannak olyan szerencsések, akiknél ez nincs így, de nálunk tutira. A fogalmi státuszához nagyban hozzájárul, hogy ő az egyedüli lány, kamaszlány a családunkban (hála a jó égnek!), ergo unikum, de sokat nyom a latba az is, hogy egyetlen sötét pillantásából lemodellezhető az összes többi kategória minden alfajjal együtt.
Ő tehát maga a valódi kamaszság. Az esszencia. A kamaszok legkamaszabbika. Zsenge kora ellenére technikája kiforrott, hibázni nem tud, azt legfeljebb te tudsz, ha megpróbálod megközelíteni vagy beszélni hozzá, vagy arra vetemednél, hogy hozzáérj. Emlékezz! Sötét tekintet… és ami mögötte van.
A 2in1 stratéga
A 2in1 stratéga az, akinek nemcsak a szája jár, hanem minden egyéb testrésze is. Együtt a szájával. Párhuzamosan. A kellő nyomaték kedvéért. S e páratlan páros együttese teszi őt igazán ellenállhatatlanná.
Ellenállhatatlanul szemtelenné.
Bár hisz a szavak erejében, de az összehangolt, komplex támadásban csomagok hatásfokában még inkább. Pontosan tudja, hogy mai modern világunk egyre inkább a vizualitás köré szerveződik, így ő is erre épít. Tisztában van vele, hogy a szülők hallása a kamasz gyerekeik irányába erősen szelektív, de a szemüket, na azt még ki lehet akasztani. És ki is tudja. Nem is akárhogy.
Ráadásul a rögtönzött vitustánc a jól begyakorolt szelektív hallásunkra is rossz hatással van, mert a látvány annyira rabul ejt, hogy nem tudunk kellő figyelmet fordítani a hallójárataink blokkolására, így aztán duplán jön az áldás. Szemtől szembe és fülbe. A siker persze garantált.
Ravasz, nagggyon ravasz.
A született kamasz
Előbb-utóbb minden gyereket elér a kamaszkor. Kivéve azt, aki már eleve úgy született.
Aki már a születése pillanatában kamasz volt és ellenállt. Például a születésnek. Aki két kézzel kapaszkodott a köldökzsinórba csak nehogy azt kelljen csinálnia, mint amit a természet diktált. Vagy később a szülei. De ha végül mégis győzött az anyatermészet, na meg a gravitáció, akkor utána még véletlenül sem sírt fel. Csak mert úgy szokás. Á, dehogy. Csak hümmögött.
És azóta is csak hümmög. De azt állandóan és folyamatosan. És ellenáll. Állandóan és folyamatosan. És nem átállja időről-időre felemlegetni a születése körülményeit, hogy lássuk, pontosan tudja, ki is ő valójában. A született kamasz.
A koravén
Első ránézésre nincs benne semmi különös; fejlődése, növekedése, gyarapodása evolúciós szempontból teljesen hétköznapi, normális, az átlagot hűen követő… egészen addig a pillanatig, amíg a testvére(i) el nem kezd(enek) kamaszodni.
Mert akkor hirtelen hiperűrsebességre kapcsol és azonnal kamasz lesz. Öt évesen.
Mivel még kicsi a pimasz, de kamasz akar lenni, így aztán leutánoz mindent, amit lát és hall. És vissza is adja rögvest és nyomban. Ha kell, ha nem.
Minekután azonban még nincs érzéke a hatásvadász pillanatokhoz, így aztán csak nyomja és nyomja, ami a csövön kifér, hiányosságait pedig a hangerejével – amiben egyébként időtartamot és terjedelemet tekintve a kamaszokon is túltesz – és jól célzott bokarugásokkal kompenzálja. És mindezt olyan hatékonysággal, hogy néha az igazi kamaszokba is beléfojtja a szót. Fájdalmasan egyszerűen.
* * *
Ó, hát most mondd: nem csodálatosak a kamaszok?
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!