Sokféle képességet sajátítottam el, amióta édesanya vagyok. De van egy, amely nélkül biztosan nem tudnék létezni. A humorérzék. Mert humor nélkül gyereket nevelni nem egyszerűen nehéz. Piszok nehéz.
Photo by Lidya Nada on Unsplash
Miért? Humorral nem? De. Humorral is nehéz. De legalább azt a kis piszok szót kipiszkálhatjuk a nehéz jelző elől. Azért ez is valami. A szülői létben feltétlenül.
Sokaktól sokszor megkaptam már, hogy nekem könnyű, mert öt gyerek mellett akkora rutinom van már és olyan sok tapasztalatom, hogy semmivel sem lehet meglepni és a kisujjamból kirázom már a gyereknevelést.
Ha-ha-ha. Humoros vagy!
Egy. A gyerekeim mindig meg tudnak lepni. Más(ok) nemigen. De ők, a gyerekeim mindig. És én mindig meg is tudok lepődni. Rutin, tapasztalt ide vagy oda.
Kettő. Nem rázok ki semmit sehonnan. Pláne nem a gyereknevelést a kisujjamból. Egy tiprodó, szorongó, olykor vergődő édesanya vagyok megannyi kétséggel a szívemben, de próbálom a legjobb tudásomat adni, ami néha csak egy közepes eredményhez elég, de az legalább a sajátom. A saját sikerem vagy kudarcom… attól függ, hogy honnan nézzük.
De az tény, hogy van egy sajátos világlátásom (másnak meg Audija), egy olyan világlátásom, amely alapból együtt jár azzal, hogy nem veszem magamat hú, de komolyan és úgy általában az életet sem. Így aztán persze a szülőségemet sem. Mondjuk ehhez kellett egy kis idő, mert kezdetben – hogy is mondjam?! – erőszakot tettem magamon és igyekeztem igazodni a trendhez, ami ömlik ránk mindenhonnan és amely szerint a szülőségben a cél a tökéletesség, a hiba nélkül való létezés, különben mit sem érünk, nem vagyunk jó szülők.
Ó, te jó ég! És én ezt elhittem. Én is. Hagytam magam megvezetni és a “jó cél” (a világ szemében megfelelő gyereknevelés) érdekében már-már lemondtam a legfőbb és leghűségesebb fegyveremről, a humoromról.
Volt idő, volt bizony, amikor szinte belefeszültem a szülői mivoltomba, mindent elvágólag csináltam, azt hittem, hogy itt aztán viccnek helye nincs, mindent nagyon komolyan kell venni és csinálni. Egy pillanatra sem engedtem ki, mert a fejemben a humor a lazasággal kapcsolódott össze, amit akkor egyértelműen a trehánysággal azonosítottam, viszont annál többet görcsöltem.
Ma már nemcsak hiszem, hogy a szülőségben helye van a humornak, de bőszen gyakorlom is. Azt hiszem, ezért élek még. Sőt! Bizton tudom.
Kevés mondással, közhellyel szoktam és tudok egyetérteni, de ez abszolút betalált. Nálam.
* * *
Ha rendszeresen követed a blog Facebook oldalát, akkor tudod, hogy hébe-hóba szoktam rövid, vicces szövegeket kitenni a hírfolyamba, amelyek kicsit kifigurázzák a szülőséget és vele együtt minket, szülőket is és rajtunk keresztül a gyerekeinket. Nem kinevetik őket, nem gúnyolják őket, csak kicsit más megvilágításba helyezik az eseményeket. Meg azokat a helyzeteket, amelyekbe kerülünk a gyerekeinknek vagy éppen saját magunknak köszönhetően. Egyetlen oka van – de az nagyon-nagyon fontos ok -, hogy helyet adok ezeknek a kicsit kattintásvadász tartalmaknak: lényegretörően engedik láttatni ennek az egész életállapotnak a legfontosabb tulajdonságát, a manír nélküli tökéletlenséget.
Aminek az elfogadásánál, elfogadtatásánál nincs és nem is lehet fontosabb. A gyerekeink jóléte érdekében.
És itt jön el megint azoknak az oldalanak, platformoknak az óriási felelőssége, amelyek továbbra is életben tartják a tökéletes szülőről alkotott fantazmagóriákat. Hogy miközben újra és újra elárasztják netet a praktikusabbnál praktikusabb tanácsokkal arról, hogy hogyan legyél szuperanya meg tökéletes szülő, mi az a tizenkét pont, amelyet ha nem tanítasz meg a lányodnak, akkor soha nem lesz belőle magabiztos nő és ugyanez pepitában a fiúknál, csak nekik valamiért elég hat pont is(!), ugyanakkor alig-alig fordul elő olyan írás, amely emberként tekintene a szülőkre. Emberként. És nemcsak úgy tekintene rájuk, hanem hagyná őket úgy is viselkedni és élni. Hagyna nekik lehetőséget a hibázásra anélkül, hogy megbélyegezné őket. Akkor is, ha nagyot hibáznak. És hagyna nekik lehetőséget a fejlődésre, a saját útjuk megtalálására és bejárására az instant ostobaságok megoldások helyett.
Én hiszem és vallom, hogy az irónia, az önirónia az igazi élet sava-borsa. A megélt, átélt életé. Azé, amelyik néha nem szép, néha nagyon is gubancos, olykor szétszórt és rendetlen, na meg követhetetlen, amelyikben előfordulnak hibák, olykor nagyok is és amelyik néha-néha nem kirakatba való. Ezt képezi le a humor.
Nem takargatni, nem elrejteni akar dolgokat. Épp ellenkezőleg, elviselhetővé tenni a tökéletlenséget.
A humor kapcsolatot teremt a családtagok, szülő és gyerek között, oldja a fennálló feszültségeket, ellentéteket, gördülékenyebbé, zökkenőmentesebbé teszi a hétköznapokat.
Én ennek szellemében írom meg és vállalom fel az iróniát.
És akkor jönnek a levelek. A privát levelek. Hogy “nem érdemlem meg, hogy anya legyek. Hogy hogyan vagyok képes így beszélni a gyerekeimről? Hogy micsoda szülő vagyok?! Hogy szerencsétlen gyerekeim…, mert egy igazi, odaadó, szerető anya soha nem nevetné ki a gyerekeit”. A kedvencem az volt, amikor valaki azt írta: szégyelljem magamat, amiért testi fenyítésre bíztatom a szülőket vagy éppenséggel alkoholizásra.
Hé! Emberek! Ez valami vicc?
Ja. Nem. Ez nem vicc. Ez a szomorú valóság. Meg az, hogy sokan továbbra sem látják, hogy nincs tökéletes szülőség. De nem tudnak szabadulni ettől a kényszerképzettől. És mindazokat, akik még a látszatát is kerülni próbálják az erre való törekvésnek, azt megbélyegzik.
A szülőségnek nem az a lényege, hogy gúzsba kössük önmagunkat és ezáltal mindenkit, aki velünk, mint szülővel kapcsolatba kerül (i.e.: a gyerekeink – értelemszerűen), hanem épp ellenkezőleg: hogy szárnyakat adjon, kiterjessze a határainkat, a kreativitásunkat, a személyiségünket egy olyan dimenzióba, amely korábban talán nem is létezett. Nem, egyáltalán nem azt mondom, hogy dobj sutba mindent, amit eddig a szülői mivoltodról gondoltál, hogy ezentúl inkább a haverja legyél a gyerekednek, mint az anyja vagy az apja, mert keretekre persze továbbra is és mindig szükség van, de ezek a keretek igenis lehetnek rugalmasak, néha igenis fel lehet őket rúgni, meg lehet őket csiklandozni, hogy átrendeződjenek és táguljanak, hogy a nyomukban születő görbe tükörben végül és végre meglássuk a valódiságot. Az élet valódiságát, a szülői mivoltunk valódiságát az összes gubancával együtt, letéve minden álcát, minden nyomást és terhet.
Most mondhatnád azt, hogy könnyen beszélek, de hát nem mindenkinek van humorérzéke.
Igazad van. De nem is kell, hogy legyen. Mert bár ebben a posztban szinte mindvégig humorról és humorérzékről beszélek, de a szülőség kapcsán a humor sokkal inkább egyfajta könnyedségre, rugalmasságra utal, azt a szemléletváltási képességet jelenti, amellyel nem ragadunk bele egy kialakult helyzetbe, hanem képesek vagyunk kimozdulni belőle és ezzel együtt lökést adni az adott szituáció által szintén fogva tartott szeretteinknek és őket is elmozdítani a holtpontjukról.
De leginkább azt jelenti, hogy képesek vagyunk meglátni a saját szülői létünk és az általa teremtett világunk – benne a gyerekünkkel – tökéletlenséget és ezt ki is merjük mutatni, mi több fel is merjük vállalni és képesek vagyunk elengedni magunkat és nevetni, nevetni, nevetni. Mert fáj, nem fáj, de tény: a külvilág patikamérlegén kicentizett tökéletes világ nem egyeztethető össze a szülői léttel.
És még egy apróság. Egy nagyon fontos apróság. Ez a fajta “humor” igenis fejleszhető, gyakorolható, elsajátítható. Az első lépés, hogy megszabadulunk az elvárásoktól és őszintén szembenézünk magunkkal és leszámolunk a tökéletességre való törekvéssel, és magunk mögött hagyjuk az elvárásoknak, a mások által támasztott elvárásoknak való megfelelési kényszerünket.
Uff.
Én szóltam.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!