Iskolát választani ne féljetek, jó lesz!

Szülőként a legnagyobb kihívások egyike a választás. Amikor kettő vagy több dolog közül választani kell. És most nem a piros meg a kék pohár közötti vacilálásra gondolok, hanem hogy például milyen iskolát válasszunk a gyereknek? Egyáltalán iskolát válasszunk vagy tanárt?

 

Az elmúlt kilenc évben, amióta is szorgalmasan koptatjuk a különböző iskolák, különböző padjait, négyszer választottunk iskolát. (Igazából hatszor. De a gimnáziumi választást nem számítom bele, mert ott már egészen más szempontrendszereket kell figyelembe venni, mint az általános iskola első osztályába induló gyerekünk esetében.) Négyszer döntöttünk arról, hogy hol kezdik meg a gyerekeink a közoktatásban való létüket. És körülbelül százszor hallottuk, hogy ne iskolát válasszunk, hanem tanítót/tanárt!

Hát persze. Logikus. Hiszen a gyerek vele lesz mindennapi kapcsolatban, vele kell együttműködnie. Tehát tanárt kell választani. Nekem(!). A gyereknek. Hm.

Egyrészről ez teljesen természetesen és logikus, de ugyanakkor már itt megmutatkozik ennek a tanácsnak az első gyenge pontja. Hogy én választok a gyereknek. Aki nem én vagyok. De hát miről beszélek? Ki ismerhetné jobban a saját gyerekét, mint a szülő? Senki. Ez nyilvánvaló. De egy választás során nem tudunk elvonatkoztatni a saját szempontrendszerünktől, a saját gondolatiságunktól, a saját érzelmeinktől, a saját személyiségünktől. És még mindig nem én vagyok a gyerek.

És ha ez nem lenne elég, akkor olyan villanásokból, mint egy-egy hatvan perces bemutató óra, kellene messzire mutató és ható következtetéseket levonni igen rövid idő alatt. Úgy, hogy igazából semmiféle korábbi tapasztalat nem áll a rendelkezésünkre, hogy melyek azok a szempontok, amelyek tényleg nagyon fontosak és melyek azok, amelyek sokkal inkább “vonzzák a tekintetet”, de mégsem számítanak olyan sokat majd a későbbiekben. (És ha már van tapasztalatunk, mert nem az első gyerekünkről van szó, akkor sem könnyű. Akkor is benézhetjük.)

Mert az egy dolog, hogy az iskola előtt a gyerekünk már járt közösségbe – ki hosszabb, ki rövidebb ideig -, ergo van valami tudásunk arról, hogyan reagál és viselkedik egy közösségben, mitől érzi jól magát, mitől nem, de az iskolai közeg egy olyan fajta váltás az óvodához képest, amely teljesen új horizontokat nyit meg az ember előtt. Sokrétűbb, összetettebb, komplexebb, arról nem is beszélve, hogy az életkori olló sokkal tágabbra nyílik, mint az óvodában…

Most mondjam azt, hogy családból való első kiválás és belépés az óvodai közösségbe kismiska ahhoz képest, mint amikor a gyerek óvodából iskolába kerül? Mondjam? Mondom. Nagyon nagy a váltás. Augusztus 31-én még óvodás volt, szeptember 1-jén pedig már iskolás. Nincs átmenet. A hagyományos iskolarendszerben nincs átmenet. Olyan impulzus-cunami éri a gyereket és vele együtt a szülőket, amire nem lehet felkészülni.

És épp ezért nem lehet csak tanárt választani.

És akkor azt még nem is említettem, hogy mi van akkor, ha a nagy gonddal kiválasztott pedagógusról kiderül valamikor nyár közepén vagy két nappal az évnyitó előtt, hogy már nem is dolgozik az iskolában. De mi kiválasztottuk a tanárt. Mert mindenki azt mondta, hogy úgy kell.

Vagy mégsem? Vagy mégsem elég csak tanárt/tanítót választani?

Én, vagyis mi, elég gyorsan megtapasztaltuk, hogy bizony nem elég. Fontos a tanár személyisége, de nem elég. Leírom még egyszer: az iskola sokkal sokrétűbb, összetettebb, komplexebb közösség, mint amivel korábban bármikor találkozhattunk volna. Akkor is, ha a gyerekünk már évek óta jár közösségbe és tapasztaltunk már egyet és mást. És mindezeken felül még tömegesebb is. És most nem a tanárok tömegére gondolok. Hanem a közösségére. Szülőkre, gyerekekre. A többi szülőre, a többi gyerekre…

* * *

Nagyfiú 2010-ben kezdte az iskolát, évvesztesként, 7,5 évesen. Az iskolaválasztási procedúra idején Négyes 1-2 hónapos volt, így nekem kevés esélyem volt részt venni a folyamatban úgy igazán. Úgy igazán személyesen. Ezért aztán szerepet cseréltünk Férjjel, és ebben a projektben most én voltam az, aki felkutattam a szóba jöhető iskolákat, letöltöttem a nyílt órák időpontjait, megpróbáltam felderíteni a szóba jöhető tanárokat és minél többet megtudni róluk, a kivitelezés, az óralátogatás és végső soron a döntés meghozatala Férjnek jutott.

Mielőtt jobban elmélyednénk a történetben, engedj meg egy kicsi, de annál fontosabb kitérőt. Mi, mármint Férj és én, kicsit sem hasonlítunk egymásra. Ő kocka. Én bölcsész. Ő hallgat. Én beszélek. Ő keveset kommunikál. Én sokat. Én nehezen nyílok meg. Ő még nehezebben. Ő lassú vízként mossa a partot. Én ezer fokon égek. Szóval különbözünk. Nem kicsit. Ebből következőleg más típusú embereket vonzunk magunkhoz, más emberek ébresztenek bennünk szimpátiát, kevés a közös barátunk.

És nekünk van öt közös gyerekünk. Akikben bár mindketten benne vagyunk, de akik mégsem mi vagyunk. Korántsem.

Na.

És akkor most vissza 2010-be, az iskolaválasztáshoz. Szóval, Férj kezébe nyomtam minden lehetséges információt és elküldtem, hogy szerezze meg a lehető legjobb tanítót(!) Nagyfiúnak. És megszerezte! Nagyon büszke volt magára és én is örültem, mert az elmondása alapján megnyertük a lottó ötöst.

Aha. Pont úgy.

Az iskolaválasztást nem, de beiratkozás folyamatát már én vittem végig. A papírok kitöltésében egy számomra ismeretlen tanárnő segített. Mindvégig azon imádkoztam, hogy csak ne ő legyen az, akire Férj a voksát adta, mert addigi életem során kevés ember váltott ki belőle olyan ellenérzést, mint ő. És… bingo! Férj őt választotta Nagyfiú osztályfőnökének.

Két év alatt talán, ha ötször beszéltünk egymással és akkor sem rugaszkodtunk messzire a Jó napot! köszönési formulától. Férjjel viszont szuperül megértették egymást. És Nagyfiú is imádta. Aztán meg Nagylány is. (Esetében sem léptük túl az öt alkalom/két év átlagot az egymással való kommunikáció tekintetében.) És én a kétszer két év alatt végig azon gondolkoztam, hogy mit látnak benne, amit én nem.

Mert objektíven és a gyerekeim szempontjából szemlélve, tényleg egy igazi főnyeremény volt a tanítónő, de ha én választottam volna a saját szempontjaim alapján, akkkor biztosan messzire elkerültem volna. A gyerekeim viszont kevesebbek lettek volna egy fantasztikus tanerővel. Miattam.

…

Ennyit arról, hogy én, mint szülő választok a gyerekemnek tanárt.

* * *

Ezen eset óta már nem tanárt/tanítót választok. Vagyis nem kizárólag. Hanem iskolát és közösséget. Is. Érzésekre figyelek, benyomásokat értékelek. És Férj is. Aztán összevetjük a tapasztalatainkat és bevonjuk a folyamatban a gyereket is. Nyilvánvaló, hogy még itt is megvan az esély a tévedésre, hiszen emberek vagyunk, akik továbbra sem azonosak a saját gyerekeikkel, de talán sokkal kisebb, mintha csak egy kiemelt dologra fókuszálnánk. A tanárra. Akivel bármi történhet. A közösség viszont marad. A gyerek körül. A gyereked, a gyerekem, a gyerekeink körül.

Érted, ugye?

És még valami. Ami szerintem a rendszerszintű gondolkodás mellett legalább olyan fontos. Nekem, öt gyerek mellett tutira. Az iskola elhelyezkedése. Fizikai elhelyezkedése az otthonunk viszonylatában. Egyszerűen szólva: hogy közel legyen. Hogy idővel majd egyedül is haza tudjanak jönni. Akkor is, ha én vagy Férj valamiért nem tudunk értük menni.

Leírtam már kétszer, de leírom most harmadszor is: az iskola sokkal sokrétűbb, összetettebb, komplexebb közösség annál, minthogy megállja a helyét a mondás: tanítót kell választani a gyereknek és nem lesz gond. De. Lehet gond.

Mert a gyerek nem te vagy. A választás viszont a te felelősséged – ha adottak a körülmények hozzá és nem egy kis település iskolájáról van szó, ahol jó, ha A és B osztály között lehet választani, mert akkor máshova helyeződik a felelősség hangsúlya -, nem mindegy hát, hogy mire fókuszálsz.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!