A világ tényleg annyi, amennyit beletöltesz

Nincs kétségem afelől, hogy minden szülő azt szeretné, ha szép és jó világ venné körül a gyerekeit. De mitől lesz szép és jó? És mitől nem? Csak nem attól, amit beletöltesz?

Majd’ minden ember szeretne nyomot hagyni a világban. Ez egy ősidők óta létező, zsigeri gondolat. Kiben erősebben, kiben csak halványan pislákol. És csak keveseknek sikerül. Én sem vagyok kivétel. Részben ezért is írok, meg persze sok egyéb dologért is, de ez is benne van a pakliban. Nyomot hagyni. Felülemelkedni a halandóságunkon. Kiküszöbölni a felejtést. Hinni, erősen hinni, hogy a világ tőlünk is olyan amilyen.

– snitt –

Egyre többször érzem azt, hogy mi, emberek hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a minket körülvevő világra, mintha az egy önálló, tőlünk függetlenül változó, alakuló, fejlődő, visszafejlődő entitás lenne.

Mintha a cselekedeteink, tetteink semmilyen következménnyel nem lennének arra nézve, hogy merre tart az Élet. A nagybetűs. Mert az még csak-csak megvan, hogy a saját életünket meg a szűkebb környezetünk alakulását igenis befolyásolják a döntéseink, de az összefüggésben való látás képessége egyre inkább elveszik, kiveszik belőlünk. Hogy azt hisszük, hogy a kis dolgok nem számítanak. Pedig a kis dolgok is összeadódhatnak és egészen félelmetes jövőképet rajzolhatnak ki elénk.  Ami minden, csak nem az a szép (szebb) és jó (jobb) élet, amit a gyerekeinkre szeretnénk hagyományozni. Már csak azért is, mert egészen ügyesen munkálkodunk az ellenkezőjén.

Ugyanis miközben mindent megteszünk a gyerekeink személyes jövőbeli boldogságáért (vagy legalábbis azt hisszük) – akár mások rovására is –, valahogy elfelejtkezünk arról, hogy a közösség boldogsága, jóléte legalább olyan fontos. És hogy az egyént a közösség megtartó ereje tudja felemelni, a megfelelő helyre juttatni. Nyilvánvaló, hogy szükség van az egyén képességeire is, de nem felejtkezhetünk el arról, hogy viszonyrendszerben élünk. A többi emberrel. És hogy a viszonyok alakulása nem csak mindig a másiktól függ.

Úgy viselkedünk, mintha a folyóba dobott kő nem jelentene semmit, a folyó utána is ugyanolyan maradna, mint előtte. Mintha nem lenne pillangóhatás.

És most nem az egész világot érintő környezetszennyezésre és globális felmelegedésre gondolok, mert azért itt igenis vannak kézzelfogható bizonyítékok, amelyeket nem lehet letagadni. Akkor sem, ha vannak olyanok, akik még ennek ellenére is tagadásban élnek. Nem, nem ezekre a nagy horderejű dolgokra gondolok. Hanem apróságokra, amelyek önmagukban állva valóban nincsenek hatással a világ alakulására, de összeadódva már igenis számottevő tényezővé válhatnak. És egy elidegenedő világ jelképei lehetnek. Egy még önzőbb világé, amelynek a középpontjában az én és csakis az én áll. Egy olyan én, amely meg vagy győződve a kizárólagos igazságáról. Számtalan jelét láthatjuk már ma is ennek. És ennek ellenére nem vagyunk hajlandók tudomást venni róluk.

És ez csak az egyik dolog, amely mostanában egyre többször szíven üt. A másik az, hogy micsoda eltérés van az általunk – a világ és a többi ember felé – támasztott elvárásaink és a saját tetteink, cselekedeteink között. Hogy nem látjuk a kettő közötti összefüggést. Hogy amikor egy – akarva vagy akaratlanul – végig nem gondolt cselekedetünk következményét visszakapjuk egy másik ember reakciójában, akkor nem értjük, hogy ez most mi. És sértve érezzük magunkat. Pedig mi mindent megtettünk. Vagy? Vagy csak azt gondoljuk? Vagy a másik példa: miközben nem feltétlenül cselekszünk helyesen, vagy inkább mondjam azt, hogy félremegy a tettünk és ezzel megbántjuk a másikat, de szinte fel se vesszük, de ugyanakkor azonnal felemeljük a szavunkat, ha úgy érezzük, hogy minket ért igazságtalanság. Hogy is mondják ezt? Úgy, pontosan úgy. Kettős mérce.

De továbbra sem nézünk magunkba. Nem merünk? Nem akarunk? Nem tartjuk fontosnak? A gyerekeinkért sem? Pedig épp róluk van szó. Mert tőlük függ, hogy milyen lesz a világ jövője, a saját világuk. De előtte még minket másolnak, utánoznak és később ebből táplálkoznak. Hoppá. Hoppá?

– snitt –

Honnan ez a filozófikus eszmefuttatás? Történnek velünk dolog. Hogy hogy nem. Ahogy mindenki mással. És vannak dolgok, jelek, események, történések, amelyek elgondolkoztatnak. Pedig nincs bennük semmi különös, egyszerű, banális helyzetek.

Most éppen kettő. Példák a fentiekre. Egy negatív és egy pozitív. Hogy kiegyensúlyozott legyen a mérleg nyelve. Az is lehet, hogy túlértékelem, túlreagálom őket. Elvégre én is csak ember vagyok, ráadásul egy igen érzékeny időszakomban találtak meg. Az is lehet, hogy csak szerencsétlen véletlenek egybeesése. Lehet. Vagy nem. De én ezeket a vagynemeket egyre kevésbé tudom figyelmen kívül hagyni…

* * *

Minden ember életében vannak fontos, kiemelkedően fontos időszakok. Nekem 2018 decembere volt ilyen.

Az év utolsó hónapja számomra mindig különleges. Egyrészt a karácsony miatt. Fontos ünnep minden szempontból. És persze azért, mert nekem ilyenkor van a születésnapom. Karácsony előtt egy nappal. De ez a december rátett még egy lapáttal. Átléptem egy kort. Negyvenhat éves lettem. Nekem ez vízválasztó. Ez már tényleg a B oldal.

Ha nem is mutattam, de beparáztam. Kiakadtam. Szorongtam. Rossz volt nekem.

Pakolgattam magamban a számot, a helyzetet, próbáltam rendezni a gondolataimat. A rendezgetés közben pedig újabb gondolatok jöttek. Hogy mi igazán fontos nekem. Próbáltam kicsit másképp ránézni az életünkre és sok nekem nem tetsző dolgot találtam benne. Amelyeket kinőttük, meghaladtunk, túlléptünk, elfelejtettünk, átértékeltünk… Így jött, hogy megráncigáltam egy kicsit az eddigi – már-már begyöpösödött és az elkényelmesedésünket mutató – hagyományainkat, leépítettem régieket és felépítettem újakat, elvettem az életünkből és hozzáadtam.

És felfedeztem magamban, magamnak egy új szót. Érzékenység. Érzékenység mások irányába. És még valamit: egy egyre erősebb és sürgetőbb igényt, hogy én tényleg egy jobb világot szeretnék hagyományozni a gyerekeimre annál, amely felé most tartunk.

Nem a régit szeretném visszahozni, nem a fejlődés ellen vagyok, de nem tudok szabadulni a közösség erejének gondolatától, hogy igazán nagy tettekre az együttműködő, együtt élő, együtt érző közösségek képesek.

És ezeket a jövő(nk)re ható közösségeket mi teremtjük most. Apró építőkövekből. A gyerekeinkből. Nem mindegy hát, hogy mit adunk át nekik.

* * *

Az egyik történet az egyik gyerekem decemberi iskolai feladatához kötődik. Angyaljárat. Címszavakban: érzékenység, a másikhoz való odafordulás. Tettekben: tizennégy napon át egy-egy apróság minden egyes napra. Semmi flanc, semmi luxus. Időkérés. A végén pedig egy “nagyobb” ajándék (500! forint értékben) az osztály karácsonyfája alá.

Első pillanatra elborult az agyam. Milyen hülye ötlet már?! Időveszteség.

Vagy?

Vagy. Pénz helyett az időnket kérték ebben a játékban. Még csak nem is sokat, de az én azonnali reakcióm az volt, hogy a fene egye meg, még ezzel is foglalkozni kell egy amúgy is zsúfolt, terhelt időszakban. Aztán belegondoltam, hogy miről is szól ez az egész és elszégyelltem magamat. A játék ugyanis rátapintott arra, ami korunkat tökéletesen jól jellemzi. Bármire hajlandóak vagyunk, csak az időnket ne kérje senki. Fejbekólintó és kijózanító volt szembesülnöm magammal… és azzal is, hogy mennyire így van.

De nem akartam, hogy így legyen. Már nem. Másra akarom már tanítani a gyerekeimet. Lehet, hogy kicsit későn jöttem rá, de rájöttem.

És akkor a közös karácsonyfa alól a fiam két lányos Kinder tojással tért haza… Szomorú volt és megalázott, mert persze csúfolták miatta és ő érezte magát kellemetlenül. És ha ez nem lett volna elég, kijelentette: következő alkalommal őt sem fogja majd érdekelni ez az egész, mert csak vesztegettük az időnket, miért érdekelnének minket mások, ha mi nem érdekeljük őket?

A folyóba dobott kő…

Most azt mondhatnád, hogy biztos csak véletlen volt. Lehet. És az is lehet, hogy csak egyszeri eset. Lehet. De visszakérdezhetek? És ha nem? Mekkora hullámokat vet? Meddig gyűrűzik tovább? És ki állítja meg? Hogyan? Megállítható?

Hm.

* * *

Egyik nap Legkisebb, Négyes és Középső besettenkedett Nagyfiú szobájába és megették a bátyjuk osztálykarácsonyon kapott nagytáblás Milka csokiját. Az egészet. Suttyomban. És nem átallták letagadni. Majd egymásra kenni. Na nem a csokit.

Egy másik időszakban valószínűleg egy rövid elbeszélgetés után annyival lerendeztem volna a dolgot, hogy majd a legközelebbi heti bevásárláskor veszek Nagyfiúnak egy másikat. De most nem ez történt. Felpakoltam a fiúkat és lementem velük a sarki boltba és vettem velük közösen két nagytáblás Milkát. Az egyiket azért, amit megettek, a másikat meg azért, hogy megmutassák, butaság volt, amit csináltak, de szeretnék jóvátenni.

Amikor hazaért Nagyfiú, a fiúk kezébe nyomtam a csokikat és a bátyjukhoz küldtem őket, hogy mondják el neki, mi is történt. Arra számítottam, hogy letökfejezi őket – ahogy szokta -, és kitilja őket örökre a szobájából – ahogy szokta -, és még kiabál is velük majd egy kicsit. Ugrásra készen álltam hát, ha elfajulna a dolog. Ehelyett csend volt. Nagyfiúra néztem és láttam, hogy egy pillanatra elérzékenyült. Aztán persze letökfejezte őket. Meg kitiltotta őket a szobájából.

Este, miközben a gyerekszobai birodalomban vadásztam össze a szennyest, hiába kerestem a kicsiket, sehol nem találtam őket, ráadásul fura nevetés szűrödőtt ki Nagyfiú szobájából. Benyitottam. Mind ott ültek egy kupacban és vicces videókat néztek. Ne nézz rám így! Csak most az egyszer – mondta Nagyfiú. Soha többet nem lesz ilyen. 

Ó, persze! Nem lesz.

A folyóba dobott kő… már megint.

A kérdések pedig ugyanazok. Mekkora hullámokat vet? Meddig gyűrűzik tovább? És ki állítja meg? Hogyan? Megállítható?

A válaszok viszont egészen mások. Gondolom nálad is.

Érted, ugye?

* * *

Mi minden szűrődött le bennem ezekből a jelenetekből? Sok minden. Például, hogy milyen sokszor mondjuk erre vagy arra, hogy ez vagy éppen az jelenti az igazi szülői felelősséget. Én is mondtam már ilyeneket. De most tényleg ezt gondolom. És ezt is mondom. Hogy ez AZ igazi szülői felelősség. Megérteni és megértetni, hogy egy-egy apró dolognak – amely önmagában állva jelentéktelen lenne, de hatásait nézve már egyáltalán nem az – milyen hihetetlenül nagy jelentősége lehet a jövőre nézve. A gyerekeink kollektív jövőjére nézve.

Én ezt viszem magammal a következő negyvenöt évemre. Az érzékenység, a mások felé való érzékenység átadásának feladatát. Küzdelmes lesz. Nekem és nekik is. És néha úgy érzem majd, hogy nem éri meg, hogy felesleges ez az egész. Biztosan lesz ilyen.

De jobb világ nem születik magától. Én pedig egyértelműen azt szeretnék a gyerekeimre hagyományozni.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!