Anyaként sok nehézséggel szembesül az ember. A legnehezebb talán megőrizni önmagadat önmagadnak úgy, hogy közben a gyereke(i)d is egészet kapjanak belőled, de mégis elkerüld a totális feloldódást az anyaságban.
Január 1. délután fél kettő. Állok a konyhában és hirtelen valami meleg önti el az arcomat. Majd pár másodperccel később finoman rázkódni kezd a testem. Aztán már nem finoman. Az arcom pedig csupa víz.
Sírok.
Mit sírok?! Zokogok. A kiváltó ok? Nem tudom. Semmi konkrét. Talán csak annyi, hogy valaki a nagycsaládi tömegből megjegyezte: nincs itthon ez vagy az. És tényleg nincs. Vagy csak valamelyik gyerek megint ellenállt. Nem keményen. Nem durván. Csak egyszerűen. Olyan gyerekesen.
De ezek csak ilyen tudatalatti gondolatok. Képzelgések. Mert nem is lényeges a kiváltó ok. Nem. Nem lényeges. A sírás viszont igen. Mert mindent betölt. A teret. Engem. Hangosan. Követelően.
Hetek óta egyebet sem csinálok, mint adok. Magamból. Magamat. Mindenkinek. Minden téren. Nagyon durván adok. Olyanok a körülmények. Viszem a háztartást, főzök, mosok, rendet tartok, közben nem feledem, hogy ünnepre is készülünk, végre együtt lehetünk, ráadásul hó is esett, ezt pedig muszáj kihasználni, mert manapság már ritkaságszámba megy.
Tudom, hogy Mr. Tökéletesék elengedték már ezeket a dolgokat, pizzát sütnek az ünnepi asztalra (hét embernek pizzát csinálni nehezebb, mint összedobni a nálunk bevált ünnepi ételnek számító töltött karajt héjában sült kockburgonyával), a rendrakással sem idegesítik magukat (öt gyerekkel ezt nehezen tehetném meg, mert másfél nap után mozdulni se tudnánk és ugyanez igaz a háztartás többi részére is). Írni nincs időm, pedig a gondolataim majd szétvetik a fejemet, dörömbölnek, de esélyük sincs. Maradnak a helyükön.
Most pedig állok a konyhában és sírok. Elfáradtam. Nagyon elfáradtam. Kiadtam magamból mindent. Nem megy tovább.
Férj átölel. Érzi, hogy ennek most helyet és teret kell adni. Én pedig rázúdítom magamból az összes feszültséget, ami az elmúlt napokban, hetekben felgyülemlett bennem.
Pedig nem toltam túl. Isten bizony. Ráadásul Férj is ott volt mindenhol, összedolgoztunk, a szüleim is besegítettek, de az élet, a nagybetűs Élet még mindig nem regisztrálta magát a Facebookon és nem olvassa az instant bölcsességeket a világhálón.
Nehézkesen, de megnyugszom. A lassan száradó könnyeimen át látom, ahogy Férj összetereli a gyerekeket és öltözteni kezdi őket, hogy elvigye őket valahova teret és időt hagyva nekem, nekem pedig eszembe jutnak Müller Péter gondolatai az önmagunkkal való magányról. Hogy mennyire fontos, hogy önmagunkkal is éljünk. Ne csak másokért és másoknak, mások között forgolódva, hanem magunkkal és magunknak. És ez nem egyszerűen az én-időről szól, hanem annál sokkal többről.
Mert ahogy Müller Péter is fogalmaz, a másokkal való kapcsolattartás energiát igényel. Nem is keveset. Odafordulást, figyelmet, alkalmazkodást, adást. Ez pedig munka és – mondjuk ki! – fáradság még akkor is, ha a másik oldalon a szeretteink állnak. Muszáj néha eltávolodni tőlük, hogy önmagunkkal lehessünk. Hogy magunkba lássunk, hogy feldolgozhassunk azt a rengeteg élményt, tudást, tapasztalatot, amit a külvilággal való kapcsolataink adnak. Mert csak így tudunk fejlődni.
És nemcsak fejlődni, hanem egészségesek maradni. Több, mint egy éve már, hogy kórházba kerültem, mert lebénult a lábfejem. Akkor nem nagyon néztem a dolgok mögé, inkább arra fogtam, hogy a futás rásegített a porckorongsérvet előidéző genetikai hajlamomra. Pedig… pedig egyáltalán nem biztos, hogy csak erről volt szó. Hanem, hogy túl sokat adtam magamból másoknak. És közben elhanyagoltam magamat. A szervezetem pedig figyelmeztetett és távolabb lökött azoktól, akikért éltem, akikben teljesen feloldódtam. És egy nagyon fájdalmas, messzire ható, ijesztő távlatokat mutató betegség képében megadta nekem a magányomat. Az önmagammal való magányt. Amiben ránézhettem az életemre, átrakhattam a hangsúlyokat, újraszervezhettem őket, megtalálhattam magamat – nem, nem az egyensúlyt munka, anyaság, én-lét között, nem, mert az nincs… egyensúlytalanság van, csak néha ide, néha meg oda billen a mérleg nyelve -, újra felszívhattam magamat és némi kihagyás után újra közel engedhettem magamhoz azokat, akik a legfontosabbak nekem.
Azóta tudom, hogy nem lehet mindig csak adni.
Mert egy idő után elfogy, amiből adhatok. És akkor elkezdem emészteni a tartalékokat. És eljön a kimerülés. Na. Ott kell megállni és elhinni, hogy mindenkinek szüksége van néha egy kis magányra. Olyan magányra, ami nem állandósul és amiből van visszatérés. Ami azért kell, hogy tanuljunk. Önmagunkról és arról, hogyan adhatunk úgy, hogy közben magunkat is megőrizzük. És néha erőt kell venni magunkon, hogy ezt megteremtsük. Akár erővel is. Ha csak rövid időre is. Muszáj!
És ebben az állapotomban szembejön egy cikk. Egy cikk egy nagy látogatottságú, családdal, anyasággal, neveléssel foglalkozó oldalon. Egy cikk, amely azt taglalta, hogy a szülők többségének ma nyűg a gyerek. Hogy nem képesek teljesen odafordulni a gyerek felé, hogy nem képesek egészen átadni magukat a szülői mivoltunknak. Főleg az anyák. Hogy vannak olyanok, akiknek a gyerek mellett fontos a karrier, fontos, hogy eljárjanak felnőtt társaságba, fontos, hogy magukra is időt szakítsanak. És kimondatlanul ugyan, de ott a sugallat, hogy ha ezt csinálják, akkor nem jó szülők. Ők azok, akiknek csak nyűg a gyerek, akik néha bébiszittert hívnak a csemetéik mellé, hovatovább a nyári szünet alatt óvodába járatják őket és nem, nem minden gondolatuk a gyerekeik körül forog.
Micsoda szülők! Micsoda szülők?! Megsúgom. Olyanok, akik tisztában vannak azzal, hogy attól, mert gyerekük/gyerekeik születtek, nem kell feladniuk magukat és jól tudják, hogy a gyerek(ek) után is lesz élet. Lesz. Ha megteremtik az alapját maguknak a gyerekes évek alatt. A gyerek/ek mellett. Kőkemény meló? Az. De nem lehetetlen. Viszont később nagyon nehéz lehet/lesz.
Tudom. Én is későn eszméltem fel. Azt hittem sokáig, hogy az anyaság akkor jó, ha mindenemet beleteszem. Szó szerint. Én pedig eltűnök. Pedig nem. Akkor jó, ha egész vagyok. Ha önmagam vagyok. Minden esendőségemmel, hibámmal, vágyammal, álmommal. Nem, nem vezet jóra, ha csak és kizárólag a gyerekeimhez való viszonyrendszerben teremtem meg önmagamat. Természetesen óvom, féltem, támogatom, terelgetem a gyerekeimet, de tőlük függetlenül is léteznem kell mindvégig, mert az anyai szerepkörben való teljes feloldódás senkinek nem jó.
Kész téboly! Kész téboly, hogy még mindig itt tartunk.
Hogy valakik még mindig nem képesek elfogadni – egy olyan világban, ahol szinte semmi sem állandó, legfeljebb a változás -, hogy minden anyaság más, hogy magukból kiindulva állítanak fel általános érvényűnek tűnő igazságokat; olyan vélt igazságokat, amelyekkel kétségbe vonják mások életszemléletének igazságát. És nemcsak hogy felállítják őket, de világgá is kürtölik és kétségbe és bűntudatba taszítanak vele sok-sok jó szülőt. Akik persze nem tudják magukról, hogy azok, mert folyamatosan kételkednek magukban – pedig nem kéne! – és folyamatosan marcangolják magukat pont a fentiek miatt. És akik a gyereknevelésen kívül mást is merészelnek kezdeni az életükkel…
És nem feltétlenül azért, hogy kétévente felújítsák a lakásukat vagy új bútort vegyenek, esetleg lecseréljék az autójukat. És nem is azért, mert a család mindennapi betevőjéhez szükséges mindkét szülő munkája. Nem. Hanem azért, mert vágynak rá önmaguk miatt, mert szükségét érzik, hogy kimozduljanak/dolgozzanak/vállalkozzanak, mert nekik így jó… ahogy másoknak másképp.
Kész őrület, hogy még mindig vannak olyanok, akik megpróbálják – önmagukból, a saját élethelyzetükből kiindulva – megmondani, hogy ki a jó anya. Hogy ki mitől és mikor lesz jó anya?! Jó szülő. Hogy az édesapák se maradjanak ki a sorból. Egyszerűen fel nem foghatom, hogy mióta nyűg a gyerek azért, mert önmagamra is szeretnék időt fordítani akkor is, ha van gyerekem. Mit gyerekem?! Gyerekeim.
Az anyaság egy életállapot. Ez tény. De soha nem ég ugyanazon a hőfokon. Sőt egy idő után – hamar, egészen hamar – lesznek olyan területek, ahonnan a tevékeny anyaság visszaszorul. És akkor szembe kell majd nézni önmagunkkal. Mert csak mi leszünk a tükör másik oldalán. És ha csak a gyerek(ek)re, a velük való foglalkozásra építettük önmagunkat (=az életünket), akkor nagy bajban leszünk. Nagyon nagy bajban. Az anyaságnak nem kell – nem szabad(na)! – együtt járnia azzal, hogy én – te és te, na meg te is -, mint személyiségek megszűnjünk létezni.
Tanulság? Néha muszáj – létszükséglet – távol kerülni azoktól, akiket szeretünk, hogy taszítás helyett még jobban szerethessük őket. És önmagunkat. (Mert az önmagunknak adott magány nem öncélú. Nem csak öncélú.) A kettő közötti összefüggést pedig remélem, hogy nem kell magyaráznom.
Ugye, nem?
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!