Igazából karácsony

Fahéj-illat, áhítat, összetartozás, meghittség. Csendes éj. Karácsony. Gyerekek előtt. Mert velük azért egy kicsit más már a fenyőfa fekvése.

Olykor-olykor például vízszintes. Olykor-olykor?! De legalább egyenes. Ott lent. Mert felállítva közel sem az. Kicsit jobbra! Nem, nem! Most kicsit balra! Hátrébb! Miért húzod hátrébb, amikor azt mondtam, hogy előrébb?! Most meg hova mész? Nem hagyhatsz itt! Dől a fa!!! Oké, elkaptam. Most áll. De ferde. Kit érdekel? Áll és ez a lényeg. Az ékeket, a kitámasztókat meg majd eltakarjuk. A dőlésszöget meg beadjuk optikai csalódásként. Hogy csak jobbról nézve dől balra. Mert balról nézve épp jobbra dől. Szóval, valójában egyenesen áll. De hozzá ne nyúlj! Miért? Mert akkor eldől. Erre gondoltál?

Hát igen. Öt gyerekkel tényleg más a fenyőfa fekvése. Na meg a karácsony bukéja. Bejglistül, karácsonyi menüstől, ajándékostul, vendégestül… mindenestül.

Hol is kezdjem?

Talán az elején. Igen, ott épp jó lesz.

Amikor beköltöztünk Férjjel az első közös lakásunkba, amely akkora volt, hogy ha az egyikünk bement a nappaliba, akkor a másiknak lapraszerelt üzemmódba kellett kapcsolnia és ez mind a három(!) helyiségben – fürdő-wc, konyha-előszoba, nappali-háló – így működött, nos akkor még egyáltalán nem jelentett problémát kiválasztani, hogy milyen karácsonyfánk is legyen.

Az ideális leginkább lapos volt és keskeny és nem túl magas vagy hosszú, attól függ, hogy honnan néztük… vagyis egy ág. Mellékágak nélkül. Mert eme térbeli kiterjedés túl sok(k) lett volna a lakásunknak. Rólunk nem is beszélve. Mert ki a fene akart volna a konyhában vagy a fürdőben aludni? Egy fa miatt?! Amúgy meg mindig enyém volt a fürdő (stipi-stopi) rizikós helyzetben. Mert az kevésbé volt huzatos, cserébe viszont akadt benne némi penész. De csak egy kevés. Úgy mutatóba. Mindenütt mutatóba.

Aztán jöttek a gyerekek. Lett egy új lakás is. Nagyobb. Ahol a lapraszerelt állapot már csak múló emlék volt. Ergo elfért benne egy egész karácsonyfa is. Olyan igazi. Rendes. Ágas-bogas. Csúccsal, talppal, nádi hegedűvel. Idővel pedig jött A felismerés: egy gyereknél egy kis fa is nagy fa. Öt gyereknél egy nagy fa is kis fa. Ezért aztán évről-évre csalunk. Széltében és sűrűségében. Ha már a magasság fix két és fél méter. Az optikai csalódás meg optikai csalódás…

Amúgy kíváncsian várom azt a napot, amikor szélesebb lesz a fánk, mint magasabb. Mert a nappali ablaka előtt a tér megvan vagy három méter széles. Ho-ho-ho! Várjunk csak! Itt a megoldás. Vehetnék egyből egy három méteres fát – azért az még száznyolcvanöt centiméterről szemlélve is magas -, amelyet egyből vízszintesen fektethetnénk. Nem dőlne el. Nagy is lenne és egyenes is. És végre a csúcsát is felérném… laposkúszásban is, létra nélkül. Mert a létra veszélyes fegyver. Feldől(het) tőle a fa. Ami amúgy magától is megy neki. De létrával az igazi. Mondom én!

Oké, van fa. Befaragva. Felállítva. Ferdén. De van… és a válási papírokat sem adtuk még be. Majd csak ezután.

Mi kell még karácsonyra? Tudom! Ünnepi menü. Meg bejgli. Kezdjük az előbbivel. Az ünnepi menüből nálunk csak két dolog hiányzik: az ünnepi jellegű ételek és a többfogásos menüsor.

Amikor még csak kevesen(!) voltunk, napokat töltöttem azzal, hogy összeállítsam az ünnepi menüsort hideg és meleg előétellel, levessel, minimum kétféle főfogással és a bejglin kívül egy sós és egy édes desszerttel. Mert így szokás, meg hogy mindenki megtalálja benne a maga kedvencét és a vacsora végén mindenki boldogan álljon fel az asztaltól. Kivéve engem. Mert én inkább hullafáradtan. Amikor meg heten lettünk, akkor meg sehogy. Mármint sehogy sem álltam fel az asztaltól. Ami mellé lerogytam. Szerencsés esetben egy székre. Rosszabb esetben a frissen kisült bejglire. De erről majd később.

Az igazság az, hogy hét személy étkeztetéséhez bizonyos körökben már catering szolgáltatást vesznek igénybe. És nem engem hívnak. Mi következik ebből? Hogy nem vagyok cateringes cég. Na, ezért döntöttem úgy három éve, hogy innentől kezdve egyféle ételt készítek kétféle körettel: töltött karajt rizzsel és pirított burgonyával. Slussz. Mert abban mindenki megtalálja a maga kedvencét: húst, rizst, krumplit. A kombinatorika lelkes rajongói komplett menüsorokat állíthatnak belőle össze. A többiek meg szimplán jóllakhatnak vele. A megfelelő fílinget meg a karácsonyi dekoráció szolgáltatja. A háttérben álló ferde fa. Ünnepi menü? Pipa.

Vagyis majdnem. Mert ott van még a bejgli.

Igen, a bejgli. Az első problémával akkor találkoztam, amikor huszoniksz évvel ezelőtt megkaptam anyósom receptjét, ami hat rúd mákosra és hat rúd diósra volt kalibrálva. Mi meg ketten voltunk. Szorozni mindig is utáltam. Osztani meg még jobban. De aztán csak sikerült felülemelkedni a matematikai magaslatokon és kidolgozni a tökéletes receptarányokat két-két rúd bejglihez. Erre tessék! Született öt gyerekünk. Vissza a kezdetekhez!

Jelen állapotunkban a hat-hat rúd majdnem elég. Majdnem. És itt a nem szócskán van a hangsúly. Meg az elégen. Összeolvasva: nem elég. Az ideális mennyiség a hét-hét rúd lenne, de nyolc-nyolc darabhoz könnyebb kiszámolni a mennyiséget. Szerinted? Na. De megfogadtam, hogy ha összejön a húsz rúd, akkor jubilálok. És végre direktbe is átgyalogolok egy tepsi frissen sült bejglin. Oda-vissza. Fényes nappal. És nem csak véletlenül. És nem csak oda. Vagy csak vissza. És nem vaksötétben. Ahogy amúgy minden évben.

De kit érdekel a fa, a menü meg a bejgli, ha lehet ezt hard levelen is nyomatni? Csak egy szó… ajándékvásárlás. Öt gyereknek. Órákig tudnék mesélni róla, de most megpróbálom röviden és vázlatosan összefoglalni.

Megrendelem. Lemondják. Újra megrendelem. Elfogyott. Előjegyzem. Van. Megrendelem. Kifizetem. Kiszállítják. Rossz címre. Visszaviszik. Újra kiszállítják. Jó a cím. Rossz az időpont. Vissza. Ki. Birtokba veszem. Nem ezt rendeltem. Lányos. Fiúnak. Fiús. Lánynak. Kicsi. Nagy. Egeret akartam. Ez elefánt. Szürke. Szürke. Nagy a füle. Nagy a füle. Mi a probléma?

Tényleg, mi a probléma? Semmi. Majd januárban kicseréljük. Vagy a gyerekeket be. Egy egérre. Vagy egy elefántra. Esetleg ötre. Ha már…

Addig meg nyugi. Lejátszó bekapcs, hangerő feltol, kedvenc karácsonyi ének indul…

 

 

Csoda, hogy ez a kedvencem? A csoda az lenne, ha más lenne. A másik csoda meg maga a karácsony. Bejglistül, karácsonyi menüstől, ajándékostul, vendégestül… mindenestül. Úgy igazából.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!