Az év végi ünnepek kapcsán minden csúcsra jár. A szeretet, a meghittség, az összetartozás érzése, na és a költségek. Miközben mindenhol megpróbáljuk visszafogni az ajándékhalmozást, az iskolai ajándékozások kapcsán épp az ellenkezője tapasztalható.
Nem tudom, hogy valaha is összeszámoltad-e már, hány ajándékozási alkalom van decemberben a különböző közösségekben, amelyekre készülni kell. És hogy ennek milyen anyagi vonzata van?! Miközben a privát életünkben egyre inkább megpróbáljuk visszaszorítani az ajándékhalmozást legyen szó bármilyen alkalomról, ez a közösségi ünneplésekre csak ímmmel-ámmal igaz. Mintha valamit vissza akarnánk igazolni, valamit megmutatni a külvilág felé. És nehéz az ellenállás…
Mielőtt nekem esnél a bevezetőből érezhető esetleges negatív felhang miatt, gyorsan elmondom, hogy szerintem a közösségi ajándékozás – bármilyen formája – egy nagyon kedves szokás, amelyet én is teljesen szívemmel támogatok, és amely bár bizonyos mértékig megterhelő mind a szülői kreativitást, mind a pénztárcánkat illetően, de közösségépítés szempontjából nagyon fontos és abszolút van helye a gyerekek életében.
Szóval semmiképpen nem azt mondom, hogy mondjunk le róla, de a forma és főleg az ajándékok kérdése már nem ennyire egyértelmű számomra. Ugyanis ezekben az esetekben nem az otthoni hangulat megteremtése, a családi meghittség reprodukálása lenne a cél – ahogy azt néhányan félreértelmezik -, hanem a közösségteremtés, a megtartó erő megalapozása, a gyerekek közötti egymásra figyelés fontosságának hangsúlyozása. Amihez pedig nincs szükség a megszokott ajándékokra, keretekre, pláne nem vállalhatatlan összegekre.
Amióta közösségbe járnak a gyerekeim, egyre több helyen és egyre több mindenkinek ajándékozunk. Gyerek gyereknek, gyerek tanárnak, közösség tanárnak, közösség közösségnek stb. És nem csak az ajándékozottak köre bővül évről évre, hanem az erre fordított pénzösszeg is. Néha már úgy érzem, hogy a határ a csillagos ég. Pedig vannak, lehetnek költségkímélő, a gyerekeink örömét megtartó alternatívák, csak hát… éles kanyarral vissza a bevezetőhöz.
A történet mindig ugyanúgy kezdődik. Jön egy levél, hogy mit hozzon az iskolai Mikulás az osztálynak, mi legyen az osztálykarácsonnyal?
És a folytatás is elég sablonos. A Mikulás esetében a válasz majd mindig ugyanaz: mi mást, mint Mikulás csomagot?! Ami megfelelő minőségű és mennyiségű finomságokkal “töltve”(sic!) alsó hangon nyolcszáz-ezer forint/fő. Ez egy huszonöt fős osztálylétszámnál húsz-huszonötezer forint. Amit osztálypénzből fedezünk és ezzel a lépéssel el is költjük a fél éves keret kb. harmadát. Fejenként egy Mikulás csomagra! Ez nekem fáj. Nem azért, mert sajnálom a pénzt, amit a gyerekeink állítólagos boldogságára(?!) költünk, hanem mert egész egyszerűen értelmetlennek tartom ezt a fajta ajándékhalmozást, amikor otthon hasonló meglepetés várja őket. És amiből sok van, az egy idő után már nem is okoz akkora örömet. Elveszik a varázslat. Pont, ami a lényeg. A kidobott műanyag Mikulás zsákokról nem is beszélve. Mert az élményhez persze az is kell!
Más ötlet?
Egyszer volt egy szülő az egyik közösségünkben, aki vállalva az ellenállást, beleállt a dologba és felvetett egy másik lehetőséget: miért nem veszünk valami közös meglepetést? Ha már úgyis közösségről van szó. Pár kiló mandarint és fejenként 3-4-5 szem szaloncukrot. Két nagy zsákba/tálba elhelyezve, ünnepi dekorációval körítve.
Ez az! Ritkán találkoztam ennél zseniálisabb ötlettel. Miért? Mondom máris. Meglepetés? Igen. Csoki (allergiásokra is lehet gondolni)? Igen. Gyümölcs? Igen. Kevesebb szemét? Igen. Pénzügyileg gazdaságos? Igen. Más, mint az otthoni? Igen. Közösségépítő? Igen. (Nyilvánvalóan egy olyan osztályban, ahol több, halmozottan hátrányos helyzetű gyerek is van, mérlegelni kell a helyzetet, mert előfordulhat, hogy ezeknek a gyerekeknek ez az egyetlen alkalom, hogy Mikulás csomagot kaphassanak… De ez egy másik történet. Más felelősséggel. Más jelentéstartalommal.)
Ebben a megoldásban – vagy egy hasonszőrűben – benne van minden: buli a nagyobbaknak (egy tanórát tuti ki lehet vele bekkelni és kell ennél nagyobb öröm egy kamasznak?!), a kisebbek pedig anélkül élhetik meg, tanulhatják a közösségi élet mikéntjét (osztozkodás, közös öröm), hogy ezt direkt módon lenyomnánk a torkukon. És egy másik szocializációs vonulatról, a közösség megtartó erejének megalapozásáról nem is beszélve. Amihez közös élményekre van szükség, amelyben együtt vannak benne, együtt élnek át. Mert bármennyire is düledezik a mostani oktatási rendszer, bármennyire is lesújtóak a körülmények, a gyerekeink mégiscsak ott töltik a fél életüket, nagyon nem mindegy hát, hogy milyen közösségben. Ennek kialakítása, támogatása rajtunk, szülőkön is múlik. És egy-egy ilyen apró kezdeményezéssel nagyon is sokat tehetünk érte.
Hovatovább ezzel az alternatívával elkerülhető, hogy az év végi ünnep(ek) családi jellegét betoljuk a közösségbe. Egyrészt mert az nem odavaló, hiszen mások a hangsúlyok. Másrészt nem kell feleslegesen irreális plusz költségekbe verni magunkat – osztálykasszát illetően sem – egy anyagilag amúgy is rendesen megterhelt hónapban.
Az osztálykarácsony témája még keményebb. A gyerekeim számának gyarapodásával, egyre inkább úgy érzem, hogy presztízskérdéssé vált, ki mit vesz (tud venni, lecsípve a családi költségvetésből) és hogy ki mit kap. Az eredmény pedig? Kisebb-nagyobb, kimondott és elhallgatott sértődések, lappangó érzelmek, otthon felszínre törő sírás, veszekedés. Csupa olyan dolog, aminek semmi köze a karácsonyhoz. Még közösségi szinten sem.
Bár én sem szeretem, ha be vagyok határolva bizonyos kérdések megoldása esetén, de itt mégiscsak azt vallom: jobb felállítani egy bizonyos keretet, mert ugyan határsértők mindig lesznek, de ha a többség betartja a szabályokat, akkor visszaterelhető ez a fajta ajándékozás is abba az irányba, amiről ténylegesen szólnia kéne. És az semmi esetre sem a pénz. Meg nem is a pénzben mért érték. De még csak nem is a látszat, ami a mai instant világban kiemelt szerephez jut, főleg a kamaszok világában.
Hja, ha ez ilyen könnyű lenne. De egyáltalán nem az. Ezért kell nekünk is beletenni a magunkét. Nekünk, szülőknek. Az akaratunkat a változtatásra, némi kreativitást és nagy-nagy nyitottságot.
Nekem például nagyon tetszik az egyik osztályfőnökünk ötlete a minimális összegű karácsonyi ajándék+angyaljárat kombinációja, ami azt jelenti, hogy az osztálybeli közös ünnepségre az ajándék értéke nem haladhatja meg az ötszáz(!) forintot, viszont december 1-jétől az osztálykarácsonyig minden egyes nap titokban meglepik egymást a gyerekek, mindenki azt, akit húzott. A lényeg a titokzatosságon van és az egymásra figyelésen, az egymásra gondoláson: a meglepetések is természetesen ehhez igazodnak – egy szem szaloncukor, egy mandarin, egy teamécses, egy kinyomtatott színező/vicces sudoku/rejtvény, egy idézet, egy saját kezű rajz, egy sk. könyvjelző/karácsonyfadísz stb. A lényeg, hogy mindig legyen valami. Minden nap legyen ott a gondolatukban az örömszerzés, hogy érezzék, mi az ünnep, az ünnepvárás lényege.
(Amikor először hallották a gyerekek az ötletet, többen is megdöbbenésüknek adtak hangot, hogy akkor most komolyan csak valami kis értéktelen vacak lesz a a fa alatt?! Mert ötszáz forintból mi másra futná?! Az ma már semmire sem elég! A kézzel készített tárgy meg semmire sem jó! Ezekből az apró jelenetekből látszik kristálytisztán, hogy mekkora a szülői felelősség, hogy mit mutatunk a gyerekeinknek. Hogy mennyire nagyon sok múlik rajtunk. A hozzáállásunkon. A tettek, a szavak, a jócselekedetek elértéktelenedéséért, a látszat felértékelődéséért nem csak a külvilág okolható…)
Egy másik lehetőség a tematikus választás kézműves termékkel – na meg jó nagy adag kreativitással – kombinálva. Ez az ötlet elsőre sokkolt. Szó szerint. Aztán belejöttem és rájöttem, hogy ez is ad bizonyos keretet és nehezebb elszállni az összegekkel. Első évben a reggeli, második évben pedig a tárolás volt terítéken. A reggeli témára egy bögrével, egy kiskanállal és egy házi készítésű pálcás forrócsokival neveztünk. A második évben nagyon kreatívan egy saját kezűleg feketére festett, az ajándékozott nevével díszített malacpersellyel készültünk, amelyet teletömtünk csokival.
* * *
Közösségi ünneplés. Nem kérdés, hogy szükség van rá.
De az ünnep lényege a titok. A meglepetés. Az örömszerzés. A másikra való gondolás. És hogy megtanuljuk értékelni, amink van. És amit kapunk. Azt, amit mások adhatnak nekünk. Értékfüggetlenül. Akár otthon, akár közösségben ünnepelünk. Hogy milyen drága lesz végül ez az egész, csak rajtunk múlik. Minden értelemben.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!