Régóta foglalkoztat a gondolat: hogyan lesz bevételem a blogolásból? A legtöbb ajánlott módszer vásárlásösztönzésen, termékeladáson, hirdetésen alapszik vagy külsős munkán. Más ötlet? Közösségi finanszírozás. A kérdés már csak az: realitás-e a közösségi finanszírozás a blogvilágban?
Ez a bejegyzés most rólam szól. Teljes egészében. Az útkeresésemről egy olyan világban – egész pontosan a marketing világában -, amelyhez vajmi keveset értek, kb. annyit, mint a gyerekneveléshez.
Ha az előző blogjaimat is figyelembe vesszük (Kicsi a rakás és Család az ötödiken – hú, de rég volt, bele is borzongtam most, ahogy leírtam a nevüket… tényleg, ismerősnek csengnek neked ezek a nevek?), akkor több, mint négy éve blogolok. Nem kevés idő akárhonnan is nézzük. Ezen idő alatt többször is felmerült már bennem a gondolat, hogy jó lenne valahogy jövedelmezővé tenni a blogolást. Magyarán szólva bevételhez, mérhető mértékű bevételhez jutni abból, amit csinálok. Az írásból.
Szellemi munkából pénzt? Nem vagy te egy kicsit naiv? – kérdezték többen is. Talán. Talán tényleg naiv voltam. Ennek a tulajdonságomnak a leképeződése volt az útkeresésem is. Amely igencsak kacskaringósra sikeredett. Volt benne minden dögivel, siker, kudarc, vakvágány, jól és rosszul sikerült projektek egyaránt. De ez mind kellett ahhoz, hogy kikristályosodjon bennem, mit nem szeretnék. És persze az is, hogy mit igen. Vagyis mi az, ami belefér az én világomba, amit nagyobb kompromisszumok nélkül el tudok fogadni. A kutakodás végeredménye pedig inkább rácáfolt a naivságomra. De ne szaladjunk ennyire előre.
* * *
Ne bizony, mert rögtön itt egy kis kitérő. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért is szeretnék én bevételt valami olyasmiből, ami tulajdonképpen számomra egy hobbi. Mert valamilyen szinten a mai napig az.
A blog a kapcsolódási pontom a felnőttek világához, a blog, az írás tölt fel, valamiféle csendes zug a nagycsaládos létben, ami az enyém, az én teremtményem. Valóban az én teremtményem, de már közel sem hasonlít arra a valamire, ami az induláskor volt: egy egyszerű stresszoldó eszköz. Öncélú stresszoldó eszköz. A magam számára. De idővel a puszta öncélúság szépen, lassan kikopott belőle és átadta a helyét valami egészen másnak. Egy közösségnek. És döcögősen ugyan, de az írás, mint hobbi kiegészült felelősséggel, támogatással, segítő szándékkal, edukációs célokkal. Ezek egy részét én magam tettem a blogba, a többit a lassan épülő közösség hozta magával.
Egy valamit viszont nem akartam soha: példa lenni. Igen, de ezt azért nagyon nehéz megkerülni, kikerülni, hiszen az írásaim zömével mégiscsak valamiféle példát mutatok. Hogy mi ezt így és így, vagy úgy és amúgy csináljuk. De a gondolataim megosztásának nem az a lényege, hogy tessék, itt az út, neked csak követned kell. Ez én gondolatvilágommal nagyon nem egyeztethető össze. Nem akarok példa lenni. Oké. De akkor mégis ki vagyok én? És akkor egy segítőmtől megkaptam azt a szót, amit olyan régóta kerestem: ne példa légy! Légy te a villany-kapcsoló! Aki meggyújtja a fényt, de hogy a fénybe ki mit lát meg, melyik utat választja a felderengő lehetőségek közül, az legyen mindenkinek a saját munkája. Ezzel a léttel tényleg azt tudom nyújtani, amit szeretnék: a szabadságot, a szabad választás lehetőségét és nem egy determinált utat.
A korábban önsegítő célú írás tehát egyre inkább önálló életre kelt, megszólított másokat is, behívta őket egy közösségbe, amely funkciót kapott és én ott voltam a közepén, mint alkotó, akit hirtelen elkapott a forgószél és ezer fokon ég, mert érzi, hogy már nemcsak neki fontos, amit csinál, hanem másoknak is. És akkor megjelenik A szó, amelytől mindig is rettegett. És mivel ő nem meri kimondani, megteszi helyette valaki más: értéket teremt. És nem egy valaki mondja ki, hanem sokan.
Nekem viszont ez soha nem jön a számra. Miközben ésszel felfogom és tisztában vagyok vele racionálisan, a szívem minden dobbánásával tiltakozik ellene. Nagyon sokáig nem értettem, hogy miért. De mivel a blog már amúgy is sok mindenben felforgatta az életemet, úgy voltam vele: járjunk ennek utána. Mert talán könnyebb lesz végre megtalálni azt az utat, amely elhozza számomra az IGAZI megoldást a hagyományos, bevett blogos pénzkereseti lehetőségek helyett.
Miközben a téglákat pakolgattam egyik helyről a másikra, hogy végre meglássam a fényt, amely felderíti az okokat, egy nagyon fusztráló történet bontakozott ki a szemem előtt és idővel felszínre került az is, hogy a kérdésemre a válasz mélyen a családi történelmünkben gyökerezik. A felmenőim múltjából, életéből én azt tanultam, azt kellett leszűrnöm: ha az emberek szemében értéket képviselsz, akkor majd jönnek valakik és elveszik mindenedet, ami fontos neked. Mindenedet. És onnan, ahova taszítanak, soha többet nem állsz fel. Kapsz egy lehetőséget, amelyet vagy elfogadsz és bejárod a felkínált utat, miközben tudod, hogy nem tied, vagy még mélyebbre taszítanak. Ilyen tudatalatti előzmények után hogyan is vállalhatnám be, hogy értéket teremtek? Ez hát az én keresztem.
Miért írtam le mindezt, mi értelme volt ennek a kitérőnek? A válasz egyszerű: ahhoz, hogy megtaláljam azt a bevételi lehetőséget, amely számomra a leginkább elfogadható, tisztába kellett jönnöm azzal: ki is vagyok én valójában és mi az én szerepem a közösségben. És nem elég, hogy tisztába kellett jönnöm vele, hanem meg is kell tanulnom elfogadni.
Ezzel együtt arra is rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta megtisztelő és hatalmas felelősséggel járó szerep számomra nem egyeztethető össze azokkal a javarészt elüzletiesedett finanszírozási formákkal, amelyek a blogok világát jellemzik és ahol nem az adás, hanem az eladás a lényeg. (Ugyanakkor nem, nem mondom, nem mondhatom azt, hogy a jövőben nem lesznek egyáltalán szponzorált tartalmak a blogon, de ez a forma lehetőséget ad arra is, hogy szabadabban – már-már kompromisszumok nélkül – válogathassak az esetleges ajánlatok közül és csak azokra mondjak igent, amelyekre tényleg igent akarok és tudok mondani teljes szívemmel.) Így jutottam arra a döntésre, hogy azokra bízom a munkásságom megítélést, akik a legkompetensebbek ebben: az olvasókra. Rád.
Én nem akarok semmit sem eladni neked, nem akarlak vásárlásra ösztönözni, nem akarok azért írni csak egy e-bookot, hogy utána azt megvetessem veled, miközben nem is tudod, hogy mire adsz pénzt. Nem. Ehelyett egy olyan lehetőséget kínálok, amelyben te döntöd el, hogy támogatsz-e – mert úgy érzed, kaptál tőlem valamit, amit el tudtál vinni magaddal, ami fontos volt neked – és ha igen, akkor mennyivel. A munkám ilyesfajta elismerése az eddig megírt bejegyzéseket díjazza abban a hiszemben, hogy a támogatásod révén a jövőben is olyan tartalmat tudok “szolgáltatni”, amelytől megkapod azt, amire igazán szükséged van.
A támogatás neve: Patreon, a formája pedig közösségi finanszírozás.
Itt csak mi vagyunk. Te és én. Mi állunk szemben egymással. Nincs közöttünk senki, aki befolyásolná a kapcsolatunkat, se hirdető, se szponzor, senki. Csak te és én. Minden rajtunk múlik.
Teremtsünk együtt értéket!
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!