A karácsony drága ünnep. És nem csak a szívünknek. Öt gyerek mellett a pénztárcánknak is az. Ajándékstopot azonban soha nem hirdetnék, inkább megpróbáltam újragondolni a karácsonyi ajándékozást és dömping helyett az erők koncentrációjára törekedni.
– Gyertek le, beszédem van veletek!
– Hagyjálnemérekrámástcsinálokúgyiscsakmunkáraakarszfogninemveszembe!
– A karácsonyi ajándékokról lesz szó…
– Úristen! Hol a listám? A tied miért olyan hosszú? Neked nincs? De van, csak a fejemben, mert akkor bármikor hozzá tudok még tenni. Siessünk, mert a végén még meggondolja magát!
…
Így kezdődött az a beszélgetés, amelynek a folyománya ez a poszt. És mielőtt azt mondanád: hiszen erről nem is olyan régen írtam már itt a blogon, nevezetesen arról, hogy élményt vagy kézzel fogható ajándékot adjunk-e a gyerekeknek a különböző ünnepeken, gyorsan leszögezem, hogy most nem erről lesz szó.
Vagyis de, mert ennek az írásnak is a középpontjában az ajándékozás áll – mily meglepő! karácsony közeledtével -, de nem az, hogy mit adjunk, hanem inkább az, hogy mennyit, és hogy hogyan lehet elfogadtatni a gyerekekkel: nem a mennyiség a lényeg és azért, mert a mamánál, a nagyinál, a keresztszülőknél, az unokatestvéreknél stb. is van karácsony, az még nem jelenti azt, hogy oda is érkezik ajándék (hacsak nem arra vagytok berendezkedve, hogy nem a saját otthonotokban, hanem eleve rokonoknál ünnepeltek Szenteste. Mi nem tartozunk ezek közé. De erről majd egy másik írásban mesélek.). Vagy ha van is ajándék, akkor semmi esetre sem valami kacsalábon forgó palota vagy hétnyelven beszélő távirányítós autó. Legfeljebb valami jelzésértékű kedvesség.
Nálunk további nehezítés is van a történetben, nevezetesen, hogy a gyerekeink (Középső, Négyes és Legkisebb) még hisznek az angyalban, így a pénzzel, jobban mondva annak korlátozott mennyiségével való érvelés eleve hatástalan.
Én személy szerint nem vagyok az ajándékmentes karácsony híve – már csak azért sem, mert én magam is nagyon szeretek meglepetést kapni – és szerintem nincs is ellentmondás a “mértéktartó” ajándékozás és a karácsony szellemisége között, de az ajándékdömpinget azért, ha lehet kerülöm/kerülném.
Kerülném, ha tudnám. De öt gyerek mellett azért összegyűlik ez+az egy-egy nagyobb sátoros ünnepen. Akkor is, ha minden helyen elvileg csak egy-egy ajándékot kapnak. Elvileg. Mert persze soha senki nem bírja megállni, hogy tényleg csak egy-egy valami legyen… Annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt bevállaltam: inkább én veszem meg a közeli és távoli rokonok nevében is az ajándékot, csak hogy ne legyen dömping. De még így is van, mert mindig akadnak renitensek…, de bezzeg plusz tárolóhelyet senki nem ajándékoz, az legyen csak az én gondom… meg a meglepetésem, ha véletlenül találok egy üres dugificakot.
De most eljutottam oda, hogy még ennél is többet szerettem volna. Vagyis kevesebbet. Mondjuk gyerekenként egy-egy főajándékot – aminek az ára még mindig nem veri a csillagos eget, de családi összefogással mindenkinek vállalható a rá eső összeg, emellett értelmes, érdekes és a célszemély boldog lesz tőle/vele – és mellé egy-két jelképes kedvességet, akár édesség, akár kézzel készített figyelmesség formájában.
Miért akartam változtatni? Egész hosszú listám volt az indokokról.
Az ajándékhalmozás csak az egyik volt a sok közül.
A másik, hogy egy-két éve észrevettem: a gyerekeim nem igazán örülnek a nagyszülőknél és más rokonoknál kapott meglepetéseknek, húzzák az orrukat-szájukat. Ennek hátterében egyrészt az állt, hogy az egyik helyen, ahol minden évben összegyűlik a nagy családunk, a mieinkkel ellentétben a többi gyerek hatalmas kupac ajándékot kap, mert az ő szülek úgy döntöttek: ők ott adják át a fő meglepetéseket és nem otthon. Mi meg pont fordítva. A gyerekeim viszont csak a kupacok közötti különbségeket látták, az ajándékozási szokások közötti eltérésekre vonatkozó rész valahogy nem csapódott le bennük, a csalódottság viszont annál inkább. Mert a gyerekek már csak ilyenek… és hát a látvány az látvány. A mögöttes ok meg – mint a neve is mutatja – mögöttes. A másik ok viszont egyértelműen az volt, hogy bár a jelképesnél nagyobb ajándékot kaptak, de azért igazán nagy durranás nem fért bele, így aztán néha ösztövér megoldások születtek: kaptak is, meg nem is, jót is, meg nem is…
A harmadik indok pedig, hogy megnőttek a gyerekek. És a korosztályuknak megfelelő ajándékok árához hirtelen hozzácsapódott egy plusz nulla. És nem ám az elejére. Á, dehogy! A vé-gé-re! Amíg tíz éves koruk alatt egész jól el tudtam lavírozni a pár ezer forintos játékok, élmények között és tudatos vásárlással igenis tudtam valódi kincseket találni, addig erre a 10+-os korosztálynál már nem sok esélyem van. Egyszerűen már nem tudok annyi apró, de értelmes meglepetést venni nekik, amivel minden karácsonyfa alá oda(f)érek.
És mindez nem azért van, mert olyan telhetetlenek lennének a gyerekeink és megfizethetetlen dolgokra vágynának (vagyis persze, hogy vágynak, de tisztában vannak a realitásokkal), hanem sokkal inkább azért, mert a kamaszok már felnőtt méretű ruhát hordanak, a cipőjük is nagyobb, mint az enyém, így aztán az áruk sem reked meg az alsó régiókban, egy számukra érdekes élményt – szabadulószoba, airsoft lövöldözés, VIP mozizás, színházjegy stb. – szintén nem 1000 forint/óra vagy /db áron mérnek.
De három-négy helyre ilyen árú ajándékot egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak – és igazság szerint nem is szeretnék -, viszont, ha mindenki beszáll a közös főajándékba, akkor simán kivitelezhető egy igazán klassz, belevaló tárgyi vagy élményalapú meglepetés és nem aprózzuk el az ajándékra szánt összeget.
De azt csak egy helyen lehet átadni ugyebár…
Hm.
A gordiuszi csomó. És én ezt akarom átvágni. Egy huszárvágással. Micsoda képzavar!
De arra jutottam, hogy egyszerűen nincs veszítenivalóm, viszont annál többet nyerhetek. Elsősorban felszámolhatom az ajándékdömpinget; minden szempontból értékes, de a közös ajándékozás miatt senki számára nem megerőltető összegű meglepetéssel készülhetünk a fa alá; megszüntethetem a csalódás mindennemű formáját, mert a karácsony az az öröm ideje, nem utolsó sorban pedig felértékelődhet a jelképes kedvességek értéke is, amik azt mutatják, hogy “mi is ott vagyunk a főajándékban, de látod, itt sem feledkeztünk meg rólad. Örülj hát velünk!”.
Azt mondják, hogy a puding próbája az evés. Meglátjuk. Az idei ünnepekre én biztosan egy jó nagy adaggal készülök.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!
Hú, remélem, a cikknek lesz folytatása, és karácsony után megírod, hogy hogy ment!