Mindennapi illúziónkat add meg nekünk ma! Walter Matthau óta tudjuk, hogy a szomszéd fűje nője mindig zöldebb. Na meg az élete. Szebb, jobb, vidámabb, boldogabb, tökéletesebb. A miénknél legalábbis tutira.
Vagy nem. Vagy még inkább ő is épp ezt gondolja a szomszédjáéról. Vagyis a mienkről (is). Hogy szebb, jobb, vidámabb, boldogabb, tökéletesebb. Oda-vissza játék. Ahol nincsenek győztesek, inkább csak vesztesek. Ha hagyjuk magunkat átverni. Ha az orrunkon felejtjük a rózsaszín szemüveget és ezt megfejeljük még azzal, hogy egy kirakatot bámulunk és nem látunk mögé. Mert hinni akarjuk, hogy a kirakat az igaz(ság). Akkor és itt kimondom: a villám csapna abba a fene nagy igazság-érzetünkbe (sic)! Most. Konkrétan.
De szeretünk kirakatot bámulni, na. A mai világ pedig különösen alkamas erre, megteremti hozzá a lehetőséget, még csak a lakásunkat sem kell elhagyni egy kis kirakatbámuló élményért. Alapjában véve nincs is ezzel gond. Ilyenek vagyunk. Mi. Emberek. De csak akkor nem árt meg ez a dolog, ha tudatában vagyunk a Kirakatbámuló Szabályzatnak. Vagyis, hogy
kirakatot bámulni csak és kizárólag akkor lehet, ha képesek vagyunk a kirakat mögé nézni és látni, képesek vagyunk A látott dolgokat megkülönböztetni egymástól, mérlegelni és végül pedig – nem utolsó sorban – a helyükön kezelni.
Megy ez! Hogyne menne?! Főleg, ha elég biztosak vagyunk magunkban. És abban, amit teszünk. És ha nem a külvilág mércéjét tekintjük mértékadónak. Édesanyaként, szülőként ezek a legnagyobb erősségeink. Vagy majd ezek lesznek… egyszer. De addig is túl sok a ha.
Ezért ez a bejegyzés.
Ennek a posztnak a megírását három dolog inspirálta. Egy privát levél, amelyet egy olvasóm küldött nekem és amelyben azt kérte, hogy meséljek már arról: milyennek is képzeltem az anyaságot a gyerekeim születése előtt és mennyiben változott a véleményem, miután szépen egymás után világra jöttek; egy általam írt facebook poszt és az arra érkezett reakciók.
Az igazság az, hogy én a saját bőrömön tanultam meg a Kirakatbámuló Szabályzatot és annak alkalmazását.
A helyzet az, hogy én egy rendkívül irigylésre méltó helyzetű édesanya voltam. Voltam. Ezt szeretném kihangsúlyozni. Az én gyerekeim – mindegyik – evett és aludt, aludt és evett, evett és aludt. Nem voltak hasfájósak, észrevétlenül jött ki a foguk, maguktól leszoktak az anyatejről egy éves koruk előtt és még a legrosszabb alvónak számító Legkisebb is 2 hónapos korától átaludta az éjszakákat este kilenc és reggel hét óra között. Mondtam, hogy irigylésre méltó helyzetben voltam. (Aztán jött a karma. Jött és beintett. És bedobta a kalapba a létszámot. És az áltunk ideálisnak gondolt háromról ötre tornázta fel a gyerkeink számát. Na itt azért már éreztem némi ellentmondást a képzelt anyaságról és a megélt változatról. De a karmának ez sem volt elég. Úgy döntött: kamaszkorban törleszt majd. És megcsinálta. Nagyon is. De ez már egy másik történet.)
Sokszor megkaptam, hogy nekem könnyű, az én életem jó, meg ideális, nincs benne hiba meg minden. És nem értettem, mert én magamban egyáltalán nem ezt éreztem. Sokkal inkább az ellenkezőjét. Kirakat vs. valóság.
Hogyan is jellemezzem elég kifejezően, de nem túl vulgárisan, milyen is az életünk valójában?! Mondjuk úgy, hogy kócos. Van benne minden, mint a búcsúban. Sírás, nevetés, kiabálás, elcsendesülés, menekülés, hazatérés, testvérháború, szeretet, szorongás, ellazulás, félelem, bátorság, düh, öröm, fáradtság, pörgés, unottság, felüdülés, szomorúság, vidámság stb. És épp ezért döbbent meg, hogy ezt mások nem veszik észre. Hogy mások ezt a kócosságot tökéletesnek látják. Mert annak látják, a magukét meg nem. Pedig nincs semmi különbség a kettő között. Csak a mienkből egy pillanatot ragadnak ki, vesznek észre, a sajátjukat meg megélik… hosszan, folyamatában. És nem veszik észre a pillanatot. Azt a bizonyos pillanatot. Azokat a bizonyos pillanatokat, amelyektől mások szemében az ő életük szebb, jobb, vidámabb, boldogabb, tökéletesebb. Mert így van. Mindenki áll mindkét oldalon.
Tagadhatnám, de minek, én is elcsábulok néha. Kirakatokat nézek. A pillanatok kirakatait. És irigykedem belül. Irigykedem, na. Ez van. Veled még soha nem esett meg? Nézem, hogy az a másik milyen boldog, persze náluk minden tökéletes, de jó nekik, vidámak, boldogak, nincs semmi gondjuk. Nálunk meg már megint szalad a lakás, már megint majdnemlyukas a gyerek cipője, ma is kicsúszott ez-az a számon, talán hangosabban is, mint kellett volna stb. Rossz vagyok, elfuserált vagyok. Anyaként, feleségként és minden egyéb szerepemben is. Az életünkről nem is beszélve.
Vagy nem? Vagy nem. Mert megtanultam látni is, nem csak nézni. Nem volt könnyű folyamat, ellenben hosszú, de ma már megy. Egész jól. És nem csak mások életét látni és nézni, hanem a sajátunkat is. És tudatosítani magamban a kerek egész fogalmát. És másokban is tudatosítani.
Egészen nyilvánvaló, hogy az ember a boldogságával büszkélkedik, azt teszi a kirakatba. Ami mögötte van, azt leginkább megtartja magának. De a boldogság akkor lesz igazán boldogság, ha tisztában vagyunk a létrejöttével, mert az teszi igazivá. A boldogságot megosztani nem kell félni, mert a mienk, de közben az árnyékokat sem kell megtagadni. Mert a kettő együtt adja az egészet. A kerek egészet.
Hitelesen. Valódian.
Szálka és gerenda. A másik szemében a szálkát is, a sajátodban a gerendát sem. Csak itt nem a szemről van szó, hanem az életről. Az életünkről. Hogy egyetlen, akár véletlenül rögzített pillanatból messzemutató általánosságokat vonunk le. A sajátunkban meg nem vesszük észre a jót, még akkor sem, ha kiböki a szemünket. Aztán meg ostorozzuk és marcangoljuk önmagunkat. Hogy bezzeg másnál… Ahogy mások is teszik minket nézve, látva.
Nem lehetne, hogy méricskélés helyett inkább együtt nyírjuk azt a bizonyos füvet?! Tudod, azt a zöldet. Amelynek számtalan árnyalata létezik, de távolról nézve egyszerűen csak zöld. Aztán meg együtt arathatnánk le a babérokat. A kócosan is boldog életünkért. Többre mennénk vele. Szerintem.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!