A gyerekes élet megkerülhetetlen részei az ünnepnapok. A családi ünnepnapok. Amikor ajándékozunk. A nagy kérdés, hogy mit. Élményeket? Tárgyakat? Dilemma a javából. Vagy nem is annyira?
Kezdjük a csupasz valósággal, a puszta ténnyel. Mi állandóan ünnepi lázban égünk. Öt gyerek mellett ez mondjuk nem is csoda: tizenkét hónap alatt hét születésnap, hét névnap. A többi alkalomról nem is beszélve.
Akárhogy is matekozunk tehát, csak a szűk családunk ünnepelnivalója több, mint ahány hónap van egy évben. Ha meg még hozzáveszünk pár felmenőt (nagyszülők) és oldalági rokont (például Férj testvéreit) is, akkor ez a szám már a megjegyezhetetlen kategóriába csusszan és az igazi csoda az lenne, ha nem lenne folyamatos ünnepi üzem minálunk. Az ajándékozást tekintve így aztán – a kibővített családdal – az évnek vannak zsúfolt és nagyon zsúfolt hónapjai. Meg zsúfolt és nagyon zsúfolt szekrények és polcok és sarkok meg ficakok, amelyek nem képesek már befogadni az ajándékba kapott tárgyakat.
De én egy nagyon kitartó ember vagyok, így hát a hely szűkössége ellenére rendületlenül próbálkozom. Vagyis próbálkoztam. Mert pár hónappal ezelőtt – jó, lehet, hogy megvan már egy éve is – betelt a pohár! Akarom mondani az utolsó használható sarok is, oda is biggyesztettem hát egy Megtelt! feliratot, hogy emlékeztessem magamat: sürgősen kell valamit kezdenem ezzel a helyzettel. Különben lassan kisebbségbe szorulunk a többségi tulajdonunkban.
De ehhez én egyedül nem voltam elegendő. Mert az egy dolog, hogy én az a fajta ember vagyok, aki könnyedén megszabadul a tárgyaktól. Férj szerint túlságosan is könnyedén. Engem nem ejt rabul a kézzel fogható valóság: ha valami kell, akkor kell, de ha valamit nem használtam már egy éve, akkor biztosra veszem, hogy a következő évben sem fogom. Sőt három év múlva sem. Így aztán kiselejtezem. Nyugodt szívvel. Ezzel szemben Férj a másik véglet, ő gyűjtöget, mindent eltesz, mert biztosan jó lesz még valamire. Akármire. Egyszer. Majd. A jövőben. De persze soha nem lesz jó vagy ha mégis, akkor már rég megfeledkeztünk róla, hogy hova tettük, meg hogy eltettük és hogy egyáltalán van nekünk, így aztán elballag a boltba és vesz még egyet, hogy utána már két példányt őrizgethessünk.
Egy ilyen felállásban szerinted a gyerekek ki mellé állnak? Talált, süllyedt. Nem mellém. Ettől viszont még kevesebb a helyünk és még égetőbb a probléma.
Miközben szépen lassan főttem a saját levembe a tárgyiasított ünnepek kapcsán, eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt útjára indult egy “mozgalom”, amely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy tárgyak helyett inkább élményekkel ajándékozzuk meg a gyerekeinket a különböző jeles napok alkalmával, mert egy-egy meghatározó közös családi/vagy éppenséggel kettesben eltöltött programra még felnőtt korukban is emlékezni fognak, a tárgyak meg ugye az enyészetté lesznek.
Hohohó, meg vagyok mentve! Gondoltam nagy mellénnyel és még nagyobb önbizalommal. Egyetlen aprócska szempontot nem vettem figyelembe csupán, az emberi tényezőt. De erről még később.
Örömmel vetettem bele hát magamat a “mozgalomba”, buzgalmamban meg is töltöttem két A4-es lapot a különböző korosztályoknak való lehetséges élményekkel a szokásos programoktól indulva (mozi, színház, szabadulószoba, különleges túrák, via ferrata stb.) a büdöspizsama partiig. Volt minden, mint a búcsúban, móka és kacagás, feltöltődés, minőségi együttlét; volt, ami pénzbe került, volt, ami csak türelembe és némi rugalmasságba, pl. Szent Heverdel napja.
És ha már összeírtam, gyorsan meg is osztottam gondolataimat a családommal. Értették. Is. Meg nem is. De nagyon meggyőző voltam. Így aztán belevágtunk és apránként kiváltottuk a tárgyi ajándékokat élményekkel. Majd’ mindet. Jó, a csoki, torta, virág maradt. És itt buktam el. Mert ezt nem lehet. Egyik végletből a másikba esni nem lehet. Nem életszerű és nem számol az emberi tényezővel. Sem az ajándékozó, sem az ajándékozott oldaláról.
* * *
Tudod, anya, nekem azért kellenek tárgyak, amelyeket tőletek kapok, mert néha nagyon nagy katyvasz van a fejemben, csak úgy száguldoznak a gondolataim, sehogy sem nyugszanak meg, és bár nagyon igyekszem, de ilyenkor nem tudok hirtelen egy emléket sem felidézni, pedig épp nagyon kellene egy kis családi erő, támasz tőletek, na olyankor, ha rászorítok Ruminire a zsebemben, akkor tudom, hogy ott vagytok – bár igazából nem is – és mindig mellettem álltok. Érted ezt?
– Négyes-
* Rumini=fehér IKEA patkány/névnapi ajándék
Igen. Ekkor és itt megértettem. Újra. Nem a trendek a fontosak, hanem hogy hogyan tudjuk azokat magunkra szabni, hogyan tudunk olyan élhető életet élni a segítségükkel, amelyet teljes mértékben fel tudunk vállalni, amellyel teljes mértékben azonosulni tudunk úgy, hogy közben mindenki jól jár a maga módján: a kisebb és a tágabb környezet is.
Rájöttem arra is, hogy ebben a témában is az arany középút a helyes. Ahol nincs szélsőség, nincs kizárólagosság. Ahogy az anyaság egyetlen pillanatában sincs és nem is lehet.
(Nemrégiben beszéltem egy hat éves kislány édesanyjával. Elmondta, hogy ők tárgyak helyett már egész kicsi kora óta csak és kizárólag élményekkel ajándékozzák meg. És most eljutottak oda, hogy egyre bonyolultabb és összetettebb élményekre van már szükség, hogy átlépjék a kislány ingerküszöbét. És hogy néha nagyon tanácstalanok. És nem merik feladni az eddigi elveiket, mert akkor mit szólnának mások. De közben érzik, hogy ma már másképp csinálnák. Mert a kizárólagosság nem kifizetődő. Semmilyen szempontból. Ahogy egy -izmus követése sem tűzön-vízen át. Hm. Van-e az életnél nagyobb tanítómester?!)
Azóta – bár törekszem arra, hogy kordában tartható mennyiségű tárgy vegyen minket körül, a feleslegességet meg minden szinten próbálom kiiktatni – élmények és tárgyi ajándékok egyszerre vannak jelen a jeles napokon, kiegyensúlyozatlan arányban. Épp úgy, ahogy akkor, abban a pillanatban a legoptimálisabbnak tűnik a megoszlás mértéke.
Mert ahogy nem hiszek abban, hogy létezik egyensúly család és karrier között, úgy nem hiszem azt sem, hogy létezhet egyensúly az ajándékozás terén. Hol ez, hol az kerül túlsúlyba. Tárgy vagy élmény. Mikor melyik. Az egyensúlytalanság pedig nem véletlen. Inkább igényre szabott. Ezzel is kifejezve, hogy látom, érzem, érzékelem a gyerekeimet, a pillanatnyi szükségleteiket És pont ez lenne a legfontosabb az elvekben (mozgalmakban), hogy magunkra tudjuk szabni őket. Hogy ne egy az egybe emeljük át és kövessük őket vakon.
Ha ez sikerül és hitelesen tudom képviselni, akkor egyrészt nemcsak nagyon büszke vagyok magamra, hanem a gyerekeim is megtanulják valóban értékelni, amit kapnak. Nyilván nem két évesen, de öt évesen már igen és nem a mennyiségre meg a forintosított értékre utaznak, hanem ami mögöttük van. A gondoskodásra. A rájuk figyelésre. Legyen az bár tárgyban vagy élményben kifejezve.
Ennél nagyobb ajándékot pedig nem is adhatnék a gyerekeimnek.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!