Életem anyaként: Te akartad, ne panaszkodj!

Anyaként kevés állandó dolog van az életemben. Kivéve egy-két mondatot, amelyek újra és újra felbukkannak. Ha akarom, ha nem.

életem édesanyaként

Designed by Freepik

Nagyon sokféle mondat van, amelyek újra és újra visszaköszönnek az életemben, amióta édesanya lettem.

Vannak ugyebár az intimpistáskodó felvetések, aztán vannak azok, amelyek arra vonatkoznak, hogy vajon a láblógatáson kívül mi mást is csinálok otthon, hiszen egész nap egyedül vagyok, dolgom meg semmi. És van a “Te akartad, ne panaszkodj!” felkiáltás, amelynél károsabbat azt hiszem elképzelni se tudnék. És amely pontos leképezése annak, hogy a társadalom, a külvilág mennyire másként ítéli meg az édesanyákat, mint bárki mást, legyen szó munkáról, szórakozásról, bármiről. Kvázi akármiről.

Anyaságom valamivel több, mint tizenöt éve alatt megtanultam nagyrészt elengedi a fent említett megjegyzéseket, illetve kifejlesztettem egy túlélési technikát, amellyel humorosan vághatok vissza azoknak, akik nem értik vagy nem akarják érteni, esetleg már elfelejtették, hogy mi mindennel is jár, ha édesanya lesz az ember. Akár egy gyereke van, akár tíz… vagy még több.

De a “Te akartad, ne panaszkodj!” egy más szintet képvisel. Mert akarva-akaratlanul azt mondja ki, hogy ha édesanya vagy, akkor neked mindig, minden körülmények között örülnöd kell ennek az állapotodnak. (És én örülök is! Hogyne örülnék! Tiszta szívből. Pláne, hogy úgy volt, nem is lehet gyerekünk. De hadd legyen már ott egy kis de…) Mert senki nem kényszerített arra, hogy édesanya legyél, ez a te, illetve a ti közös döntésetek volt a férjeddel, pároddal. Igen, ez teljes mértékben igaz. De ez igaz lehet számtalan más élethelyzetre is – pl. a választott hivatásodra, munkádra, párválasztásodra stb. -, de ott valahogy mégiscsak elfogadott vagy elfogadottabb, ha valaki kiborul, ha valaki fellebbenti a fátylat az adott helyzet nehézségéről, bepillantást enged a képzelt helyett az életszerű valóságba, sőt nem egy esetben támogató közegre is lelhet. Nem is kicsire.

De az édesanyák?

Őket mindenki azonnal ízekre szedi, ha el merik mondani, hogy most nehéz, hogy most fáj, hogy épp az őrület határán egyensúlyoznak, vagy legszívesebben visszacsinálnák az egészet.

Hogy is nevezik ezt? Várj! Megvan! Kettős mérce. Quod licet Iovi, non licet bovi. Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. (Egy apró kitérő: bármennyire is sértőnek tűnik a latin mondás második fele, szó szerint igaz. Valahogy nem bírunk nagykorúként tekinteni a szülőkre. Azt vettem észre, hogy nemcsak a nagyvilág van ezzel így, hanem maguk az érintettek is mintha félnének beteljesíteni ezt a nagykorúság érzést és ezért kell az állandó igazodás, megméretés, megfelelés… pedig épp ideje lenne letenni ezt a terhet.)

Ami ellen normális esetben mindenki küzd teljes erőbevetéssel. Vagy legalább követeli, hogy küzdjenek ellene. Bezzeg az édesanyák esetében! Ott mintha pont az lenne a normális, hogy van kettős mérce. Amire a külvilág ráadásul még rá is tesz egy lapáttal, hogy ha még nem érezné magát amúgy is kellemetlenül egy édesanya, hogy mert beszélni a problémáiról, akkor még pluszba pellengérre is állítjuk. Hát kösz!

Miért írok épp most erről? Egyrészt azért, mert minden egyes nap találkozom ezzel a hozzáállással, másrészt pedig azért, mert láttam valamit, ami annyira plasztikusan mutatta meg a kettős mércét, hogy nem bírtam kihagyni a ziccert. Mit történt? Csak a szokásos… böngészgettem a neten és a szemem elé került egy 95 pontos lista arról, hogy mi a különbség a tanárok vélt és valódi munkája között. Biztosan te is ismered azokat a képes posztokat, amelyek 6-8 képben mutatják meg, hogy X.Y. vagyok, a világ ezt gondolja, hogy ezt csinálom, az anyám meg ezt, a szomszédom meg azt, pedig valójában ezt csinálom. Na, ez pont ugyanilyen volt, csak nem volt hozzá kép, cserébe iszonyatosan hosszú volt.

Végigolvastam. És abszolút egyetértettem vele. És egy csomó olyan dolgot is megismertem belőle, amiről fogalmam sem volt, amibe igazából bele se gondoltam. Már csak azért sem, mert nem vagyok tanár, az ismereteim ebből fakadóan felületesek, egész egyszerűen nem látok bele olyan mélységben abba az élethelyzetbe, amit az a poszt megmutatott nekem. És nyomtam is rá egy lájkot. És nem voltam ezzel egyedül. A kommentek többsége pedig abszolút támogató jellegű volt. És érdekes módon egyetlen hozzászólásban nem merült fel az a mondat, hogy “Te akartad, ne panaszkodj!”.

Miért is merült volna fel? Hiszen csak az igazat írta le a posztoló. Hogy mennyi minden tartozik hozzá a tanári léthez és hogy nem csupa rózsaszín vattacukorfelhő pedagógusnak lenni, mert az életük nagy része nem a nyári szünetről szól meg arról, hogy lead x órát az iskolában, aztán meg semmi dolga.

Ha gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy tulajdonképpen ez a lista nem volt más, mint egy panaszcsokor, hogy mennyi minden nehézséggel kell szembenéznie egy pedagógusnak a szigorúan vett tanítói munkán túl. De nem akarok gonosz lenni. Így inkább azt mondom, hogy ez a lista fellebbentette a fátylat egy munkakörről, amelyről sokakban/sokunkban valamiféle idealisztikus kép él. Egyszerűen helyre tette a dolgokat.

De ha ott nem merült fel A mondat, akkor az édesanyák esetében miért jön elő újra és újra? Miért nem lehet elfogadni, hogy az anyaságnak is vannak árnyoldalai és miért nem lehet róla beszélni? Nyíltan. Miért veszi ezt a külvilág azonnal panaszkodásnak? És ha panaszkodás is (mert akár az is lehet), miért kell azonnal megbélyegezni ezért valakit? Mert őszintén elmondja a véleményét, a pillanatnyi érzéseit? Miért az a reakció rá, hogy akkor te nem is érdemled meg, hogy anya legyél?

Most játsszuk el, hogy megfordítjuk a helyzetet… akkor a 95 pontos lista írója sem érdemli meg, hogy tanár legyen? Ugyanis a hivatásunk/szakmánk/munkánk megválasztásánál sem a kényszer dominált (jó esetben), hogy ezt válaszd, mert külön jön az irgumburgum. Ez is az egyén döntése. Ahogy az is, hogy szeretnénk-e édesanyák lenni vagy sem. De ez az elhatározás nem jelenti azt, hogy ne lehetnének rossz napjaink.

Őszintén bevallom nem ismerek és nem is tudok elképzelni olyan embert, aki soha semmilyen döntését nem kérdőjelezte még meg, nem merültek fel benne kétségek a saját maga által választott úttal kapcsolatosan. Nincs ez másképp édesanyaként sem. Nincs bizony. És nem, anyaként sem szűnünk meg embernek lenni. Olyan embernek, akinek vannak mindenféle érzelmei. A munkájával, a mindennapjaival, a párkapcsolatával kapcsolatosan. És nem meglepő – és nem elítélhető – módon az anyaságával kapcsolatban is. És ahogy mások is beszélnek ezekről az érzésekről, úgy az édesanyák is ezt teszik. Vagyis tennék. Csak nekik valamiért ez tilos. Vagy nem megengedett. Mert hiszen ezt ők akarták. Ahogy mások a mást akarták.

Anyává válni misztikum. De maga az anyaság nem egy szentségi állapot, hogy aki nem felel meg azoknak az éteri magasságoknak, ahova a külvilág képzeli az anyaságot, az már nem is érdemli meg. Sokkal inkább egy élethelyzet. Ami élethosszig tart. És van benne jó és rossz. És egy adott élethelyzet nehézségeinek, nyögvenyelősebb pillanatainak a felvállalása, megosztása nem jelenti azt, hogy panaszkodunk, vagy hogy nem szeretjük csinálni, nem vagyunk elkötelezettek a döntésünk mellett, nem, egyáltalán nem jelenti ezt. (Sőt továbbmegyek! Gorombaság helyett támogatást érdemelne, együtt gondolkodást, tapasztalatcserét vagy csak szimpla együttérzést.)

Sokkal inkább azt jelenti, hogy képesek vagyunk reálisan közelíteni az életünkhöz, az életfeladatunkhoz, a hivatásunkhoz és egyben látjuk az egészet és ennek ellenére vagy épp ezért szeretjük csinálni. Szeretünk tanárnak lenni, meg tűzoltónak, hivatalnoknak és eladónak, zöldségesnek vagy épp buszvezetőnek… akkor is, ha bunkó az utas, ha éget a tűz és félünk, ha elborít a papírmunka, a főnök meg sürget, ha kukacoskodik a vásárló, ha szófogadatlan a diák és visszabeszél… és szeretünk édesanyának/szülőnek lenni akkor is, ha nehéz és épp elegünk van egy kicsit és nem tettünk a szánkra lakatot.

Támogass! Ne ítélkezz!

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Hozzászólás