Hányszor, de hányszor megkapjuk a kérdést: mit jelent anyának lenni, mit jelent az anyaság?! Tényleg. Mit jelent?
Bárcsak tudnám.
Bárcsak szavakba tudnám önteni a valódi érzéseimet, amelyek az anyasággal kapcsolatosak. Hogy valójában mit jelent édesanyának lenni. De amilyen egyszerűnek tűnik a kérdés, olyan bonyolult, összetett maga a válasz. Persze vannak a standard mondatok, hogy kiteljesedés, az élet értelme, boldogság, folyamatos hullámvasút az érzelmek két véglete között, stb. És igen. Ez mind, így együtt. De valahogy ennél mélyebben, úgy igazán rám szabottan még soha nem sikerült megfogalmaznom, hogy mit is jelent számomra az anyaság, hogy gyerekem van, akiért egész életemben felelős vagyok, aki hozzám tartozik történjék bármi… velem vagy vele.
Miért gondolom fontosnak, hogy meg tudjam fogalmazni önmagam számára: mit jelent az anyaság? Azért, mert akkor tudok a gyerekeimnek jó szülője lenni, ha a kettőnket összekötő terepnek keretet tudok adni, ha nemcsak általánosságban tudok beszélni róla, hanem ha látom a valódiságát, a valódi tartalmát. Sokszor bebizonyosodott már, hogy a pontos szavakkal, szabatosan körülírt fogalmak, feladatok könnyebben öltenek testet, könnyebb sikerre vinni őket. Hát, ezért. Talán ezért.
Éveken át rakosgattam magamban ezt a kérdést, hol ide, hol oda, közben meg rendre próbálkoztam. Mármint a megfogalmazással, de nem igazán jutottam előre, maradtak hát a közhelyek. Abban meg én ugye elég kevéssé vagyok jelen, hiszen azért közhely, mert sokan használják, ergo nem ránk/rám van szabva, hanem sok mindenkire. Nyilvánvalóan nagyon sok hasonló érzés munkál az édesanyákban az anyaság megélésével kapcsolatosan, de kell valami egyedinek, egyéninek lennie benne, hiszen bár nagyon sok mindenben hasonlítunk egymásra, de azért mégiscsak minden anyaság más és más.
Bár a próbálkozásaim nem nagyon vezettek eredményre, a dolog mégsem hagyott nyugodni. Nem vagyok egy lelkizős ember, tolom az ipart rendesen, ritkán állok meg filozofálgatni ilyen vagy olyan kérdéseken, de az anyaság mégiscsak áthatja az egész lényemet, a személyiségemet hosszú évek óta meghatározó tényező, úgy éreztem: kell vele valamit kezdenem, hogy belelássak, mélyebbre lássak, megértsem mi visz előre, mi korlátoz, mitől működik vagy éppen nem működik.
Ahogy aztán az lenni szokott az élet robbantotta be a kaput.
Egy teljesen hétköznapi – na jó, nem teljesen, mert nem mindenki viszi a gyerekét rendszeresen pszichológushoz – beszélgetés világított rá, hogy mit is jelent nekem az anyaság. Néha kellenek az ilyen felismerések, hogy tudjuk, felismerjük a korlátainkat, a lehetőségeinket, az erősségünket, a gyengeségünket. Néha szembe kell nézni önmagunkkal. Igen, az anyaság esetén is. Különösen ott, hiszen az egy élethosszig tartó állapot, nemcsak egy időhatáros projekt, amely lefoglalja az életünk egy részét és amelyre pontos ütemtervvel készülünk, mert hiszen sikerre szeretnénk vinni, hanem egy olyan állapot, amely az utolsó leheletünkig elkísér. Ha már egyszer édesanyává lettünk.
* * *
Helyszín: váróterem a kerületi pedagógiai szakszolgálat épületében
Időpont: 2016 környékén
Egyedül ülök és várom, hogy szólítsanak. Szülői megbeszélésre jöttem Négyes miatt. Egy egyszerű beszélgetés, amely rávilágít Négyes tulajdonságaira, hogy a felmerült problémákat a leghatékonyabban lehessen kezelni. Semmi különös, semmi extra, csak egy beszélgetés. Nincs is bennem semmi izgalom, semmi félelem, mert tudom, pontosan tudom, hogy mire számíthatok. Tudom? Biztosan?
Az ember mindig meg tudja lepni önmagát.
Nem tudtam. Nem voltam rá felkészülve. Pedig tényleg nem volt több ez a beszélgetés, mint néhány kérdés Négyesről, hogy milyen gyerek, milyen a kapcsolatunk. Amikor elkezdtem sorolni, hogy kedves, okos, érdeklődő, segítőkész stb. (a tényszerű, de mégiscsak szokványos, konzerv szöveg), a szám ugyan ezeket a szavakat mondta, de az agyam hátsó rejtekéből egész más gondolatok bukkantak fel és egy idő után visszatarthatatlanul áramlani kezdtek. Ki a számból. És én nagyon meglepődtem. És megijedtem.
Jöttek hát a szavak és én kimondtam őket hangosan: MÁS, egészen más, mint én. És utána megfogalmaztam azt is, amit évek óta nem tudtam, nem mertem kimondani: nehezen fogadom el, hogy nem olyan, mint én, nem olyan, mint amilyennek képzeltem, hogy lennie kéne. Hogy olyan nagyon különbözik tőlem, pedig belőlünk van, belőlem és Férjből. És kicsit sem hasonlít ránk. Hogy annyira idegen minden, amit csinál. Hogy olyan alaptulajdonságai vannak, mint azoknak az embereknek, akiket messzire elkerülök a hétköznapjaimban, akikkel a lehető legminimálisabbra szorítkozok, ha emberi kapcsolatokról van szó. És hogy ez okozza a legtöbb konfliktust közöttünk. És hogy mindennél jobban akarom, hogy olyan legyen, mint én. Legalább nyomokban…
De nem, nem és nem.
És ő az én gyerekem. Kikerülhetetlenül. Megkerülhetetlenül. Örökre.
– És a mássága baj? – kérdezte a szakember.
– ….
– És a mássága baj?!
– Nem. Dehogy!
Ő az én gyerekem. Kikerülhetetlenül. Megkerülhetetlenül. Örökre.
Csak nehéz. És én nem akarom, hogy nehéz legyen. Én azt szeretném, ha könnyű lenne, ha úgy mennének a dolgok, ahogy én szeretném.
A kérdések és a kérdésekre adott válaszok nyomán akkor és ott megértettem, hogy ilyen nincs. Az anyaságban nincs. És hogy az én anyaságom lényege a változás, a képesség a változásra, a másik ember helyzetébe való beleérzés és a feltétel nélküli elfogadás. De akkor és ott nemcsak megértettem valamit, hanem magamévá is tettem. És azóta is ehhez próbálom tartani magamat. És amióta ezt látom, értem, érzem és alkalmazom – hovatovább képviselem, pl. az írásaimban -, azóta a többi gyerekemmel is kerekebb a világ.
Így lett, hogy ha megkérdezi valaki tőlem mit jelent számomra az anyaság, a válaszom annyi, hogy a változás, a változás képessége, miközben egyetlen dolog állandó: a gyerekeim iránt érzett szeretet. Mert van, ami nem változik, aminek nem kell változnia. Minden mást felül lehet bírálni.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!