“De nehéz az iskolatáska…” – szól az ismert dal. De mitől is olyan nehéz? Tényleg csak a sokat szidott közoktatás felelős azért, hogy az iskola szó szinonímája a stressz, a lélekromboló versenyhelyzet, a kiégés, az állandó fáradtság?!
Nem. Szerintem. Mi, szülők is vastagon benne vagyunk. De benne ám!
Vége van a nyárnak. És ezzel együtt a vakációnak is. És ha ez nem lenne elég, az új évszak beköszöntével megkezdődött az óvoda/iskola is. A netet pedig elárasztották a különböző vicces képek, videók arról, hogy hogyan is viszonyulnak a szülők ehhez a megkérdőjelezhetetlen tényhez.
Vannak azok a szülők – akik közé én is tartozom -, akik, ha nem is kitörő örömmel, de bizonyos mértékben már várták az iskolakezdést és nem azért, mert nem szeretik a gyerekeiket és nem szerettek velük otthon lenni a nyári szünet ideje alatt, hanem mert ilyen vagy olyan okokból kifolyólag hosszúnak érezték a vakáció tizenegy hetét. (Talán nem kell magyaráznom, hogy öt gyerekkel csúcsra járattam a kreativitásom teljes repertoárját, s a logisztikának sem maradt egyetlen rejtett zuga előttem az elmúlt hetekben, de ennek következtében elfáradtam. Rendesen elfáradtam. Egyrészről jóleső fáradtság ez, de ugyanakkor érzem, hogy ideje lenne feltölteni a saját energiakészleteimet is. És ehhez szükségem van napi pár óra magányra, amelyet iskolaidő alatt könnyebben meg tudok valósítani, mint a nyári szünet alatt. Ez van. De nem szégyellem.)
A másik csoportba azok a szülők tartoznak, akik már szeptember elsején a következő szünidőt várják és rendesen vágják a centit.
Azt gondolom, hogy egyik szemlélettel sincs gond, hiszen mindannyian mások vagyunk, mindkét érzelemben van igazság, mindkettőt meg lehet indokolni. Őszintén szólva minden fáradtságom ellenére bennem is jelen van mindkettő egyszerre, és hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Most, hogy végignézek az üres lakáson, egyrészt örülök, hogy végre csend van és a rendnek álcázott káosz nem nettó öt másodpercig tart, hanem megvan az pár óra is, amíg haza nem jönnek a gyererek. Másrészt hiányzik a fecsegés, a nevetés, a bolondozás és a nagybetűs szabadság.
De nem is erről akarok igazán írni, hanem arról, hogy miket olvastam a képek alatti hozzászólásokban. Szinte mindegyikben azt ecsetelték a hozzászólók, hogy bár hosszúnak és olykor-olykor fárasztónak is tartották a szünidő tizenegy hetét, az iskolakezdést és magát az iskolát még rosszabb időszaknak tartják, mert az nem más, mint maga a stressz, az állandó, késő estig való tanulás, a megfelelés az elvárásoknak, a gyakorlás, a készülés a különböző dolgozatokra stb. És persze mindennek az oka a közoktatás, mert csak a terhet rakja a gyerekre, csak az elvárások vannak, hatalmas a tananyag stb.
Biztos? Tényleg csak a közoktatás rendszerét hibáztathatjuk mindezért? Nem lehet, hogy mi, szülők is benne vagyunk egy kicsit ebben a buliban?
Nem lehet, hogy kicsit túltoljuk az elvárásainkat? Hogy egy kicsit sok terhet rakunk a gyerekeinkre? A saját gyerekeinkre? Mert valójában mi akarunk megfelelni a külvilágnak?
Mert nem tudunk elszakadni attól a kényszerképzettől, hogy aki nem tanul már óvodás korában angolul, az nem lesz képes soha megtanulni felsőfokon? Hogy nem tudjuk elképzelni, akkor is bejuthat majd a gyerekünk – a megfelelő időben – a számára legmegfelelőbb középfokú, majd felsőfokú intézménybe (ha tényleg ezt akarja és nem akar mondjuk bútorasztalos lenni vagy bármi más, amihez nem kell diploma…, mert ugye azt mondanom sem kell, hogy nem a diploma/a végzettség határozza meg az embert), ha a tanulmányai során négyesnél rosszabb jegyeket is hoz haza, ha kicsit lazábbra vesszük a sulit, ha nem gyakorlunk vele késő estig, sírásig, ha nem fogadunk mellé már az általános iskola második osztályában különtanárt a két év múlva esedékes felvételire?
Nem lehet, hogy nem az amúgy tényleg megreformálásra szoruló közoktatási állapotok miatt nehéz az iskolatáska, hanem éppen miattunk? Miattunk IS? Mert azt hisszük, hogy ha nem rángatjuk a gyerekünket egyik különóráról a másikra, akkor lemarad és már óvodás korban, de legkésőbb általános iskolában elveszik a jövője?
Nem mi vagyunk azok, akik késő estig gyakoroltatják a gyereket, amikor már órákkal korábban sem tudott koncentrálni, vagy akik késő estig tartó külön felkészítő tanfolyamokra íratjuk be őket, amelyek után még otthon ott a házi feladat?
Nem mi ültetjük el bennük a megfelelési kényszert azzal, hogy mindenből azonos (magas) szintű teljesítményt várunk?
Ó, dehogynem! Csak annyira könnyű másra tolni a felelősséget.
Most azt vághatod a fejemhez: dehát ilyen a világ! Igen. Ilyen. De hogy egy elcsépelt reklámmal válaszoljak: “A világ annyi, amennyit beletöltesz.” A világot mi tesszük ilyenné. Mi versengünk, mi kényszerítjük bele a gyerekeinket ebbe az élethelyzetbe. Mi nem tudunk megálljt parancsolni önnön magunknak. Honnan vagyok ilyen okos? Hogy éveken át én is ezt a műfajt űztem. Aztán ránéztem a gyerekeimre. Akik fáradtak voltak és nyúzottak, sápadtak a stressztől, utálták a tanulást és az iskolát, mert nem volt benne semmi jó és élvezetes. Csak az elvárás. És én is ezt közvetítettem.
Mert azt hittem, hogy csak így lehet. Hogy itt aztán tényleg nincs helye a sorból kilógásnak. Pedig van. És ha többen vagyunk, akik ki mernek lépni ebből a mókuskerékből – amelyet amúgy tényleg nagyon-nagyon nehéz elhagyni -, akkor egy egészen más világ is feltárulhat. Nagyobb volumenben is. És nem csak alternatív suliban meg magánúton. Ahol az iskola, a tanulás nem egyenlő a stresszel.
Természetesen szó sincs arról, hogy a gyerekeim ne írnának házi feladatot, hogy ne készülnének a dolgozatokra, hogy nem csinálnák meg a kiosztott külön projekteket, de hogy nem engedem elvenni a gyerekeim gyerekkorát, az egészen biztos. Az iskola, a tanulás annyira van jelen az életükben, amennyire az szükséges. Ahogy én magamra érvényesnek tartom, hogy nem kell belehalnom az anyaságba, mert azon túl is van életem, nekik sem kell megfeszülniük az iskolától és nem, tényleg nem a másodikban kapott matek hármasain vagy a hatodikban szerzett pár karóján múlik majd a jövője.
Álljon itt eklatáns példáként az én esetem: világ életemben, ezt egész komolyan mondom, kitűnő tanuló voltam. És ezzel a háttérrel, csupa ötös jeggyel nem vettek fel az egyetemre. Nem vettek fel. Elsőre. Mert másodikra igen. De akkor már sehova nem számítottak a középiskolai jegyeim. Csak az én erőfeszítésem a cél érdekében.
A fent vázolt attitűddel a négy iskolásomból kettő gimnazista, hiba nélkül felvették őket – nem jártak különórákra, nem tanultam velük itthon külön -, jó helyen vannak, a nekik való helyen, nincsenek hátrányban senkivel szemben, a tanulmányi eredményeik kielégítőek, kamasz Nagyfiúnak már tizenöt évesen határozott elképzelése van a jövőjéről és önként tesz érte, de közben jut ideje a haverokra, a sportra, a zenére, a semmittevésre. Ahogy a többieknek is. Mert megérdemlik. És hát mi más lenne az én feladatom, minthogy ezt biztosítsam nekik és megvédjem őket a túlzott elvárásoktól?!
Vitathatatlan tény, hogy az iskolai élet stresszel jár. Ahogy a munka világa is. A kérdés csak az, hogy milyen mértékűvel és mi másra jut mellette idő, jobban mondva jut-e mellette másra is idő. Ez pedig nem a közoktatáson múlik. Hanem rajtunk, szülőkön, hogy végül mennyire is lesz nehéz az a bizonyos iskolatáska. A gyerekeink világa ugyanis olyan, amilyennek mi teremtjük.
Stresszalapú boldogság nem létezik. Gyerekkorban sem. A mi dolgunk, hogy oldjuk a stresszt. Ne kreáljuk. És még csak ne is erősítsük.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!