Óvoda-iskola: beszokunk vagy megszökünk?

Belevágni valami újba nem egyszerű. Az óvodai, iskolai beszokás sem kivétel ez alól. Főleg, ha a gyereké mellé még bedobjuk a saját félelmeinket is. Ilyenkor joggal merülhet fel a kérdés: beszokunk vagy megszökünk?

nehéz kezdet
kép: pixabay

Mire föl a többes szám a bevezetőben? Pontosan azért, amiért ez a bejegyzés megszületett. Hogy a sikerhez nem elég a gyereket felkészíteni, nem elég a gyerek lelkével foglalkozni. Ezzel nekem is dolgom van, mint szülőnek. És nem a gyerek irányába. Hanem magam felé.

De kezdjük az elején.

Mondhatnám azt, hogy öt gyerek mellett már nincs bennem semmi félelem, kétség, én már könnyű szívvel, gyomorgörcs nélkül vágok neki most és vágtam neki korábban is a szeptemberi (újra)kezdésnek, hiszen az elmúlt több, mint egy évtizedben azért szert tettem némi rutinra. A rutinnal tényleg nincs gond…, de az anyai szív másképp működik. Másképp is működik, nem csak a rutin hajtja előre. Ezen nincs mit magyarázni. Mert ha nem így lenne, az lenne csak régen rossz.

Így aztán, amikor egy hete újrakezdtük az ovit Legkisebbel a nagy nyári szünet után, az első nap reggelén nemcsak a szokásos másfél percet töltöttem a mosdóban, hanem egy kicsit többet is. Mert újra beleremegett a gyomrom. Pedig már nagycsoportos. És ő már az ötödik gyerek. De akkor is. Jó lesz neki? Könnyen visszaszokik majd? Ha vannak változások, azokat hogyan fogadja majd? Számtalan kérdés, ami sok-sok ovis év után is újra és újra felmerül.

Aztán kiléptem a fürdőből és ott állt velem szemben ő. Izgatott volt, láttam rajta a várakozás izgalmát, hogy újra kezdődik az ovi, viszontláthatja a barátait, az óvónénijét és ettől én is megnyugodtam. És még valamitől. A tudattól, hogy mindent átbeszéltünk, ő is, én is elmondtam, hogy milyen érzések vannak bennünk az újrakezdés kapcsán – ebbe a pozitív érzések mellett belefért a bizonytalanság, a kétségek felemelegetése is – és a megerősítés, hogy ha bármi nem jó, akkor változtathatunk, a döntés soha nem végleges, mindig van lehetőség új utakra, új módokra. Akár kicsikre, akár nagyokra.

De eddig a felismerésig hosszú utat jártunk be, mert nem volt ez mindig így. Mondjuk nem is volt mindig öt gyerekem.

* * *

Tizenegy évvel ezelőtt léptük át először a kiválasztott óvoda küszöbét Nagyfiúval. Mielőtt megtettük volna ezt a lépést közösen, rengeteg információt, könyvet, brossúrát, sajtpapírt böngésztem át, hogy mi módon tehetném könnyebbé számára ezt a helyzetet. Ami az összes átnyálazott ismertetőben közös volt, hogy a különböző javaslatok, tanácsok középpontjában a gyerek állt. Egy-kettő kitért a szülőkre is, az ő lelkükre, a számukra is megváltozott helyzet elemzésére, de a fókusz a gyereken volt. Hát persze! Hiszen ő kerül egy teljesen új szituációba, őt kell felkészíteni a változásra.

Ezt vettük hát alapul mi is és vetettünk be mindent a zökkenőmentes ovikezdés érdekében. Meséltünk célirányosan, rajzoltunk sokat, szerepjátékba fojtottuk a jövőt, átprogramoztuk kicsit a napirendünket, beszéltünk a mi munkánkról, hogy mi is eljárunk otthonról stb. Úgy éreztem, hogy kimaxoltuk, amit csak lehetett.

És igen! Nagyfiú egy könnycsepp nélkül intett búcsút nekem az első óvodai napon és utána se sírt egyszer sem. Nem volt könyörgés, nem volt vonakodás, semmi… nem hoztam haza pár napig ebéd előtt, aztán pár napig ebéd után. Első perctől végig maradt, ott is aludt. (Volt persze vészforgatókönyv, de soha nem kellett bevetni.) Mindig jókedvű volt és vidám és ez akkor is így volt, amikor már érezhetők voltak a gondok az ovival. (De ez egy másik történet.) A lényeg, hogy nagyon gyorsan beszokott. Nem is mondanám igazán beszokásnak, mert a szó szoros értelmében nem volt az. Természetesnek vette a folyamatot. És közben mindvégig megőrizte a kiegyensúlyozottságát.

Mondjuk akkor még nem tudtuk azt, amit ma már igen, hogy ehhez az attiűdhöz vajmi kevés köze volt az én szuperanyaságomnak és az alkalmazott módszereknek, sokkal inkább Nagyfiú alaptermészetének, amelynek mélységei egészen addig rejtve maradtak előttünk, amíg nem kértük pszichológus segítségét más okból kifolyólag. De én mindenesetre roppant büszke voltam magamra.

A gyereket-a-fókuszba-utánunk-az-özönvíz tanácsok tehát beváltak… hittem. Csak azzal az apró ténnyel nem számoltam, hogy Nagyfiú a különleges, a kivétel, a többiek meg nem.

 

beszokunk az óvodába

 

Na.

Nagyfiú parádés ovikezdése után szépen sorban jöttek a többiek, először Nagylány, aztán meg Középső. És én ott álltam felkészülve, a gyerekre koncentrálva és fókuszálva és tudtam, hogy jó lesz. Mert jó vagyok. Felkészült vagyok.

Aztán meg nem lett jó.

Nagylány csak kicsit sírt és csak decemberben. Mondjuk akkor három hétig. Egyfolytában. Középső… Középsőnél meg minden pokolbeli aspektusát megtapasztaltuk a beszoktatásnak. Sírás, szökés, bepisilés. Minden volt. Minden nap. Hetekig.

Állj! Nem lehet, hogy nem megy, hiszen felkészült vagyok, fókuszált vagyok, mindent tudok. Az átnyálazott tanácsokat tekintve én vagyok a tökéletes-oviba-beszoktató-szülő. És hát Nagyfiúnál ment. Jó, de ő nem százas. Ergo valami akkor sem stimmel. Valami… valami hiányzik. Ki a főszereplője ennek az egész történetnek? A gyerek. Biztos, hogy csak ő? A család, a szülők nem? Hohó! Dehogynem. És ezzel a nagyon is evidens – de kevés helyen, kevéssé hangsúlyozott – felismeréssel minden a helyére került bennem.

Mert ahogy azt a bevezetőben is leírtam: a sikerhez nem elég a gyereket felkészíteni, nem elég a gyerek lelkével foglalkozni. Ezzel nekem is dolgom van, mint szülőnek. És nem a gyerek irányába. Hanem magam felé.

Ez az élethelyzet ugyanis – akár óvodába, akár iskolába készül szemünk fénye – legalább annyira szól rólunk is, szülőkről, mint a gyerekeinkről. IS. Mert a család egy komplex “szervezet”. Együtt lélegzik, együtt hat, a benne élők viszonyrendszere nagyon érzékeny és személyiségük sehol máshol nem tapasztalható erősségű kölcsönhatásban állnak egymással.

Nem elég hát a gyerekkel foglalkozni, őt támogatni. Nekem, nekünk, mint szülőknek is fel kell készülni.

Nekünk is szükségünk lehet és van segítségre, támogatásra, hogy elfogadjuk, felfogjuk, megszokjuk; hogy helyre rakjuk és a helyén kezeljük a saját szorongásunkat, félelmeinket, kétségeinket (és tudatosítsuk magunkban: akármennyire is felelősségteljes és a gyerekem életét messzemenően és hosszú távon befolyásoló döntést hoztunk, ha úgy adja az élet, ezen bármikor lehet változatni. Ennek felismerése, hihetetlen szabadsággal és tisztánlátással ajándékozza meg az embert. Hogy a döntéseink nem véglegesek, hogy ha kell, átgondolhatjuk őket, sőt akár meg is változtathatjuk a körülmények alapos mérlegelésével és figyelembe vételével.). Felnőttként nyilván erre egyedül is képesek vagyunk (ha meg mégsem, akkor legyen elég erőnk és bátorságunk külső segítséget kérni), csak nem szabad megfeledkezni önmagunkról.

Mert az én hitem, az én erőm, az én összeszedettségem a biztos támpont, amiből a gyereké táplálkozhat. Ettől még lehet sírás, elutasítás, félelem stb. Persze. Lehet. És valószínűleg lesz is. De ha van hova támaszkodni, hova nyúlni, akkor nem csak a múló idő ad(hat) gyógyírt, száríthatja fel a könnyeket és biztosíthat felhőtlen óvodás/iskolás éveket.

Én szóltam.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

2 thoughts on “Óvoda-iskola: beszokunk vagy megszökünk?

  1. Nálunk a fiam volt a “nehéz eset”, sokáig volt sírás reggelente, Anya vigyél haza, nem akarok itt maradni, igaz, ő 3.5 évesen került először közösségbe, bölcsibe nem mehetett, mert épp itthon voltam a húgával gyeden, pedig nagyon igényelte volna a gyerektársaságot. Igazából az iskolaelőkészítő nagycsoportra szerette meg az ovibajárást, fogadta el teljesen a helyzetet.
    A lánykám 20 hónapos volt, amikor elkezdett bölcsibe járni, az első 2 hét sírása után vigyorogva ment minden reggel, imádott bölcsibe járni, az óvodakezdés pedig már sétagalopp volt utána.
    Persze vannak/voltak napok, amikor sírva ment, de hamar megnyugodott, és élvezte/élvezi az ott töltött időt.

    1. Szia Ági!
      Örülök, hogy benéztél hozzám a blogra és elmesélted a ti történeteteket.
      Amikor ilyeneket olvasok, mindig megállapítom: minden gyerek, minden helyzet más. Hiába nevelkednek egy családban, minden egyes szituációt a saját igényeikre kell szabni. Ez valahol nagyon fárasztó, ugyanakkor meg teljesen természetesen és rendben való és jó, ha sikerül megfelelni nekik.
      Nézz be hozzám máskor is, remélem, hogy találsz kedvedre való olvasnivalót.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás