Az előszoba központi szerepet tölt be az életünkben, de nem lakberendezési szempontból, hanem itt dől el: kijutunk-e vagy sem élve öt gyerekkel a lakásból?! Vigyázz, kész… indulás indulnánk!
Talán nem meglepő, ha azt írom, hogy mi is, mint minden más, átlagos magyar család, minden egyes nap elhagyjuk a lakásunkat, hogy Férj munkába, a gyerekek iskolába, óvodába menjenek, én meg kísérjem őket vagy hogy kiránduljunk, sportoljunk és néha egyéb más okokból kifolyólag (és itt most nem Nagyfiú kémiai kísérletezéseinek következményeire gondolok… a “Fusson, ki merre lát!” életélményt megalapozó nagy, gomolygó fekete füstre). Amikor meg mégsem, na, az pirosbetűs ünnepnek számít az előszoba előtt, benne és közvetlenül utána átélt élmények tükrében.
De térjünk vissza a kiindulópontra, vagyis, hogy elhagyjuk az józan eszünk otthonunk tömegesen, csapatostul, kinek hogy tetszik.
És amikor megtesszük, én újra és újra meglepődöm, hogy vagyok képes a folyamat kezdetén teljes nyugodtsággal kiejteni a számon azokat a szavakat (Gyertek, indulunk!), amelyekről tudom, hogy a másodperc törtrésze alatt olyan elemi erejű katasztrófát zúdítanak a nyakunkba, mintha a Jurrasic Park összes feltámasztott dinoszaurusza hirtelen a mi lakásunkban vert volna tanyát… és nem is akaródzik nekik innen elmenni.
Valószínűleg az öt gyerekkel eltöltött évek során kialakult szelektív memóriámnak köszönhető ez a nyugodtság (megfigyeltem, hogy minden sokkoló élmény törlődik az agyamból rögtön azután, hogy megtörtént, mert ha bármikor eszembe jutna akár csak egy pillanat is az átélt katasztrófahalmazból, valószínűleg örökre magamra zárnám a hálószobánk ajtaját), csak kár, hogy nem tudom tartóssá tenni ezt az állapotot és a vérnyomásom azonnal földkörüli pályára kerül, amint a kimondott szavak nyomán feltűnik az első gyerek az előszobában… félpucéran, ahogy azt kell, aztán a többi hasonló szerelésben vagy még inkább pizsamában.
Vagyis mit beszélek? Dehogy tűnik fel az összes, mert Nagyfiúnak például esze ágában sincs megjelenni sem félpucéran, sem pizsamában, sem sehogy. Mondjuk a pizsamáját már vagy fél éve nem láttam. Talán jobb is? Szerencsére a szagát sem érzem. Lehet, hogy csak szégyenlős? Mert az átöltözés egy kamasznál nem opció. Az egész napos ágyban fetrengést minek kellene felesleges mozdulatokkal megzavarni?! Ugyebár. Ha vennék neki új hálóruhát, akkor lehet, hogy lejönne? Na? Tudtam, tudtam, hogy az én hibám.
Ehhez párosul, hogy mostanában mintha Nagylány is kezdené átvenni a bátyja életszemléletét, miszerint egy nagycsaládban – pláne egy olyan nagy családban, mint a mienk – az a legjobb, ha bentlakó vagy. Szobábanbentlakó. A sajátszobádbanbentlakó. Amelyet legfeljebb akkor hagysz el, ha már olyan hangosan korog a gyomrod, hogy a szomszéd azt hiszi, hogy túramotorbolt nyílt a nappalija szomszédságában. De bakker, az ötödiken?! Gyanús, roppant gyanús. Na, akkor aztán jössz, látsz és győzöl és letarolsz mindent, mint az egyszeri sáskahad Egyiptomban. És utána meg olyan gyorsan felszívódsz, hogy a végén az őseid tényleg elhiszik: valóban sáskák szállták meg a lakást.
De vissza a félpucérokhoz!
Soha nem tudom eldönteni, hogy mi a jobb megoldás
– ha felküldöm őket, hogy öltözzenek át és ezzel megkockáztatom, hogy nem megyünk sehova, mert
ad 1. nem találják a ruhájukat, amit előző este kikészítettem az ágyuk végébe, de nekik csak-ruhára-nem-minden-másra-igen fókuszált csőlátásuk van, az ágy meg széles, a szekrényben pedig nincs semmi – szerintük – felvehető, így aztán maradnak pizsamában vagy félpucéran és mivel határozottan értésükre adtam, hogy csakis ruhában, felöltözve szeretném őket viszontlátni, ezért inkább le se jönnek,
ad 2. az ágy végébe helyezett ruhák utáni nyomozás – mert persze kizárt, hogy elsőre észrevegyék a kikészített csomagot – közben csomó játék is előkerül, de csakis olyanok, amelyeket vagy fél éve nem láttak már és annyira megörülnek nekik, hogy azonnal rávetik magukat és estig ki sem engedik a kezeik közül attól félve, hogy akkor újra eltűnnek, ergo megint nem jönnek le,
vagy felcaplatok velük én is az emeletre és eljátszuk ugyanezt pepitában, amitől ők még jobban beindulnak, hiszen van egy új játszópajtás, hurrá!, én viszont lemegyek hídba, még jobb, mert van hol legurítani az autókat!, de legalább felkerül rájuk a ruha és így megvan az esély, hogy egyszer csak eljutunk az előszobáig… bár az is igaz, hogy ilyenkor az is előfordulhat, hogy az átélt élmények hatásának nem várt következményként én magam leszek az, aki lemondja az egész programot.
Hm.
De végül azért az esetek nagy többségében valami rejtélyes úton-módon – mondjuk némi fordított irányú inspirációval: aki öt percen belül nincs az előszoba bejáratánál felöltözve, az fog két napig ruhát hajtogatni – mégiscsak sikerül őket gatyába ruhába rázni és akár indulhatnánk is. Akár. De a fenti jelenetsorral nálunk még csak a fél család lett becserkészve. Hja, kérem, az öt gyerek az öt gyerek.
Mivel lehet kiugrasztani a kamaszokat az ágyból? Ha a kiéheztetés és a szobába való visszaszökést megakadályozó barikád felállítása nem működő opció az idő rövidsége okán, akkor egyszerűen vonuljunk be a szobájukba és húzzuk ki a fejük alól a kütyüjüket. Meglátod, még álmukban is simán utánakapnak. Utána már csak nagyon gyorsan kell futni és meg sem állni az előszobáig.
Persze az sem árt, ha futás közben magunkhoz ragadjuk a ruhájukat, mert a végén még öltözködésre (sic!) hivatkozva képesek visszaszivárogni a szobájukba. Akár kütyü nélkül is, mondván: több is veszett Mohácsnál!
És igen! Végül mindenki ott áll az előszoba előtt. Aztán meg benne. Egyszerre. Második felvonásON.
Azazéncipőm-nemis-megrúgtál-nemis-kétballábastvettél-nemis-ráültélafejemre-nemis-alacsonyvagy-nemis-hülyevagy-nemis-fordítvavettedfel-nemis-kiszúrtadaszemem-nemis-énisalábamonjárok-nemis-ezmégmindigazéncipőm-nemis-felvetted-nemis-eldobtad-nemis-beleizzadtálakabátomba-nemis-merttevoltál-nemis-anyaaaaa-nemis-apaaaaa!
Vigyázz! Kész! Indulnánk… egyszer biztosan. Főleg, hogy kívül tágasabb. De bent meg kalandosabb. Akkor most menjünk vagy maradjunk?
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!