Soha ne mondd, hogy soha!

Utálom a közhelyeket. Mert közhelyesek. De édesanyaként egyetlenegyet örökre belevéstem a szívembe és az agyamba: “Soha ne mondd, hogy soha!”.

soha ne mondd
kép: pixabay

Pár hete írtam egy bejegyzést arról, hogy miért küldöm a gyerekeimet, illetve most már csak Legkisebbet nyáron óvodába június 15-e után – nem akkor, amikor hivatalosan is zárva van az ovi, ezért más helyen vannak, hanem amikor összevont csoportok működnek a saját óvodájában -, amikor úgyis itthon vagyok.

Azóta láttam, hogy több helyen is felbukkant a téma, nyílt levelek születtek több fórumon is. Elolvastam őket és újfent szomorúan kellett megállapítanom, hogy a szerzők egyike sem látja a fától az erdőt. Némelyik írás már-már olyan cinikus hangot engedett meg magának, amely túlmegy a jóízlés határán. És ugyanez igaz a kommentelőkre is. Sajnos.

Mert még mindig ott tartunk, hogy mindenki tudja a tutit… a másik életével kapcsolatosan. Ez roppant érdekes. Mert eközben kikérjük magunknak, hogy az állam turkál a méhünkben és meg akarja mondani, hogy mi a nő életfeladata fakanállal a kezében a tűzhely mellett, de ugyanakkor nem vesszük észre, hogy ugyanazt csináljuk kicsiben. Beletrollkodunk mások életébe, megmondjuk, hogy hogyan kellene élniük. Csak azért, mert azt gondoljuk, hogy a mi megoldásunk a tuti. Nem vesszük észre, hogy ugyanazt csináljuk? Az egyik vérlázító (az), a másik meg okés?! Hogy van ez?

Ebből kifolyólag azt kell hogy mondjam: pont a lényeget nem látta meg senki azok közül, akik a témában tollat ragadtak.

 

soha ne mondd

 

Hogy egy ilyen döntés nem minősíti a szülőséget, a szülői létet. Semmilyen formában. Hogy ez a döntés egy élethelyzetet reprezentál. De erre már nem is szeretnék több szót vesztegetni, mert egyszer már elmondtam és a véleményemet fenntartom.

Miközben ezeket a nyílt leveleket olvasgattam és elmerültem a kommentek áradatában, amelyekből sütött az ítélkezés, az egymás döntéseinek megkérdőjelezése, a saját vélemények, tapasztalatok, életélmények általános igazságként való feltüntetése, elém került még egy poszt. Mielőtt azonban elmondanám, hogy abban mit olvastam, engedj meg egy apró kitérőt.


Nem olvasok sok anyasággal kapcsolatos oldalt, blogot, magazint, de van kettő, amelyekre mindig szakítok időt, igyekszem elolvasni az összes posztjukat.

Az egyik a háromgyerekes, horvát születésű, de Amerikában élő Kristina Kuzmic oldala. Ő főleg videókat készít, de rövid gondolatokat is megoszt a Facebook, illetve a Twitter oldalán, sőt Instagram oldala is van, ahol kérdezz-felelek rovatában várja a követői kérdéseit és igyekszik is megválaszolni azokat. Zseniális a nő, nekem igazi példakép és szerintem – legalábbis a követői számát látva -, nem csak nekem.

Számomra ő az ítélkezésmentes anyaság megtestesítője, miközben tudom, hogy csomó üzlet is van abban, amit csinál, de mégis hiteles.

Azt gondolom, hogy azért tud ítélkezés nélkül létezni anyaként, mert ismeri a hibáit. Mármint a sajátjait és hajlandó róluk beszélni, mit beszélni(!), százezrekkel megosztani. Nem fél szembenézni önmagával és nem fél kiállni önmagáért, a családjáért és a saját gondolataiért, de soha nem mondja azt, hogy ezt vagy azt kell csinálnod, ha jó anya(?) akarsz lenni. Edukálni próbál a saját példáin keresztül. De soha nem tesz olyan kijelentéseket, hogy csak ez vagy az jó, minden más mehet a levesbe.

Épp ezért azonnal kiteszi az oldaláról a trollokat is.

Nem azokat, akik kulturáltan érvelnek, hanem azokat, akik megbélyegeznek másokat, mert ők másképp csinálják. A “… honnan is tudhatnád, hiszen egész nap nem csinálsz semmit, csak ott vagy a gyerekkel?” vagy “…én mindig minden nap főzök a gyerekeimnek, nem is értem, hogy hogyan adhat valaki félkész ételt a családnak.”, esetleg “Én nem az óvodának szültem a gyerekeimet…” vagy “Akik visszatérnek a munkájukba a gyerek születése után pár hónappal, mind karrieristák, többet számít a munkájuk, mint a gyerekük. Minek szül az ilyen?” stb. kijelentések trollkodások. Bizony. És nem is kell hozzá csúnyán beszélni. Mert valaki más értékrendjét vonjuk vele kétségbe. Anélkül, hogy bármit tudnánk róla, a döntése hátteréről.

Én is szeretnék ilyen bátor édesanya és hiteles blogger lenni.

A másik oldal pedig a Scarry Mommy. Az oldal tíz évvel ezelőtt indult egy egyszerű online anyás/babás naplóként. Az alapító már nem tagja a csapatnak és azóta az oldal valóságos magazinná nőtte ki magát, szponzorok garmadája áll mögötte. Nagyon sokféle témában írnak nagyon sokféleképpen. De mindig van valami, ami érdekel, ami elgondolkoztat még akkor is, ha én teljesen másképp látom azt a bizonyos dolgot. De ez így van jól. 


Na, de térjünk vissza a posztom vezérfonalához.

A Scarry Mommy oldalán jelent meg az az írás, amelyre pár bekezdéssel korábban utaltam. Egy édesanya elmondta, vagyis inkább leírta azt a napot, amikor a gyerekét az autóban felejtette, miközben ő betért vásárolni az édesanyjával egy boltba. A kocsiban hagyta a gyerekét. Alig két percre. És csak azután eszmélt erre rá, amikor visszaült az autójába. Elképzeltem, hogy ha ezzel a történettel itt, nálunk áll ki valaki a nyilvánosság elé, hogy megmutassa: nem kell ahhoz nemtőrödömnek, felelőtlennek, imkompetensnek, részegnek, drogosnak, hülyének lenned, hogy hibázz, elég, ha ember vagy, nos, akkor már valószínűleg szerveznék a nyilvános kivégzését megszégyenítését a Hősök terén.

A lényeget a legnehezebb ugyanis kiszűrni ebből a történetből. Hogy soha ne mondd, hogy soha! 

Nézzük a nyári óvodai példát. Nem tudhatja senki, hogy mikor kerül olyan helyzetbe, amikor nincs más lehetősége, nincs, és muszáj bevinnie a gyerekét. Akkor vajon a tükörbe nézve mit csinál, amikor visszagondol arra milyen mondatokkal ítélte el azokat, akik viszik a gyereküket nyáron oviba pár hétig ilyen vagy olyan okoknál fogva. Legyek durva és mondjam azt, hogy szembeköpheti magát? Ébresztő!

Rita történetének nem az a lényege, hogy a gyerekét a kocsiban hagyta, hanem, hogy bárkivel megtörténhet. Még akkor is, ha azt hiszed, hogy nem. Bárkivel bármi megtörténhet. Az elképzelhetetlen is. Amit minden körülmények között annak tartasz. Példának okáért, hogy be kell vinned nyáron a gyerekedet az oviba… egész nyáron.

(Akik már felnevelték a gyerekeiket, szerintem hálásak lehetnek, hogy soha nem kerültek olyan helyzetbe az évek során, ami miatt revidiálni kellett volna egy korábbi, bebetonozott álláspontjukat, az úgymond “elveiket”. Bár én is elmondhatnám ezt magamról. De ugyanakkor ne felejtsük, hogy az élet az utolsó pillanatig tartogathat “meglepetéseket” és az utolsó leheletünkig nem mondhatjuk azt, hogy velünk soha nem történhet ez vagy az…)

Miért fogalmazok ilyen teátrálisan és drámaian?

Egyrészt mert elegem van! E-le-gem van! Elegem van az olyan mondatokból, hogy “Én anyaként ilyet aztán soha nem csinálnék!”, meg abból, hogy “Az én gyerekeim soha nem…” (tetszőlegesen behelyettesíthető bármilyen tevékenységgel: bármivel, amit egy másik tükörből nézve el lehet ítélni).

Abból is elegem van, hogy százezres követőbázissal rendelkező online oldalak ahelyett, hogy arra használnák a népszerűségüket, hogy segítsék az édesanyákat az önértékelésük megerősítésében; hogy segítsék nekik elfogadni a tényt, hogy nem létezik egyetlen biztos út az anyaságban; hogy elég jó anyának lenni, nem kell megszakadni a szülőségben és a tökéletességnek még a látszatát sem érdemes kergetni, ahelyett tovább mélyítik az árkot, amely a hordozó és nem hordozó, a szoptató és nem szoptató, a dolgozó és otthon maradó, a kórházban szülő és az otthon szülő, a természetes úton szült és császáros stb. édesanyák között amúgy is ott vírit.

Másrészt pedig fel akarom ébreszteni a szolidaritás érzését az édesanyákban. Egymás iránt. Mert ki, ha nem mi lennénk egymás felé a leginkább megértőek? Nekem nincs százezres követőbázisom, nincs akkor hangom, mint bizonyos – anyasággal, családdal (is) foglalkozó online felületeknek -, de nem adom fel. Hiszem, hogy minden édesanya (szélsőségekről nem beszélek) a legjobbat akarja a gyerekének, a családjának és eszerint is cselekszik. És ha így van, akkor soha nem mondja, hogy soha…

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is.

4 thoughts on “Soha ne mondd, hogy soha!

  1. Ez egy fontos írás, Barbara, és rögtön el is szégyelltem magam, mert ilyenkor mindig eszembe jutok! Igen, a saját eszembe jut az az énem, aki – anyai mintára, mert az én anyám véleményét vettem át – elítélte azokat, akik bölcsibe adják a gyereküket. Én ilyet soha… Aztán megszülettek az ikrek, aztán eltelt 2,5 év, és a gyerekorvos segítségével a saját mentális épségem megőrzése érdekében, bölcsisek lettek. Nagyon szégyelltem magam, hogy szaranya lettem, főleg úgy, hogy itthon voltam még pár hónapot. A kölykök szempontjából a világ legjobb választása volt. Azóta is hálás vagyok a gyerekorvosnak, és az összes néninek a bölcsiben. És bár már 20 évesek lesznek, de mindig nagyon szégyellem magam, amikor ez előkerül. Egy életre jó lecke volt. Nagyon figyelek, hogy ne ítélkezzek. Nem könnyű, néha kiszalad néhány nagyon nem patent mondat az ember szájából. Utálom is magam érte.

    1. Szia Ági!
      Örülök, hogy benéztél hozzám a blogra és megosztottad velem a saját történetedet. Szerintem semmi okod szégyenkezésre. Sőt! Legyél büszke magadra, hogy meg merted tenni ezt a lépést, mertél magadra gondolni és ezzel nagyon sokat tettél a kiegyensúlyozott családért. Neked akkor ezt kellett tenned és ezt te felismerted. Soha jobbat, soha jobban! Én gratulálok hozzá. És egy percig nem gondolnám, hogy te ettől szaranya lettél volna. De gondolom ezt azóta már te is tudod. Szóval, le a kalappal előtted.
      Remélem, hogy máskor is benézel hozzám.
      Üdv: Barbara

  2. Ez nem csak ilyen magyar(kisbetűvel) szokás? Mármint az ítélkezés. Ha 15 évvel fiatalabb lennék, elmennék innen 4 gyerekkel, meg férjjel. Már késő.

    1. Szia Judit!
      Köszönöm, hogy benéztél hozzám.
      Nagyon sajnálom, hogy így érzed és megoldásként az országból való távozást látod.
      Én úgy hiszem, hogy ítélkezés mindehol van, ez nem magyar sajátosság.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás a(z) momwithfive bejegyzéshez Kilépés a válaszból