Harcosok klubja – anyák a ringben

Közös problémák, közös örömök, közös gondok, közös élmények. Az anyaság összehoz. Vagy nem? Vagy nem. A levegőben pedig a közös-ség helyett inkább a harcosok klubja-fíling terjeng.

Anyaként büszke vagyok arra, hogy harcos típus vagyok, hogy van erőm, hogy megtanultam, hogy képes vagyok harcolni.

Régebben – még a gyerekeim előtt – volt nem egyszer olyan szituáció, amit inkább hátrahagytam, ahelyett, hogy beleálltam volna, hogy odatettem volna magamat. Ma a gyerekeimért megteszem még akkor is, ha alapból vesztes helyzetből indulok és várhatóan a kimenetel sem kecsegtet majd semmi jóval, de a példamutatásért, a tartásért akkor is érdemes és meg is kell tenni. Ebben nem látok semmi kivetnivalót. Mondhatnám úgy is, hogy ez így van rendjén.

De van, amire egyáltalán nem vagyok büszke, ha a gyerekeimért, a gyerekeim érdekében vívott harcokra gondolok. Az édesanyák egymás közötti, egymás elleni harcaira, na azokra egyáltalán nem vagyok büszke. Inkább elszomorítanak.

Nagyon elszomorítanak. Mert azt mutatják, hogy pont a gyerekeink világra jöttével párhuzamosan megszületett létünk – az anyaság – lényegét nem sikerül megértenünk, magunkba fogadni, nevezetesen, hogy akárhányan is csináljuk, akárhányan is űzzük ezt a “mesterséget”, nincs és nem is lesz soha két egyforma helyzet, ahogy két egyforma gyerek sem, nem lehet és nem szabad uniformizálva nevelni, nincsenek általános igazságok – bár lennének! -, és nincs olyan nevelési módszer, amely mindenki számára egyformán üdvözítő lenne.

Mindig elképedve figyelem a különböző gyerekneveléssel kapcsolatos vagy egyszerűen csak gyerekekhez, az ő életmódjukhoz, szokásaikhoz köthető cikkek, bejegyzések alatt sorjázó kommenteket, hozzászólásokat. És nem azért, mert annyi újdonságot tudhatok meg belőlük – bár néha ez is előfordul és ezért kifejezetten hálás vagyok -, hanem mert soha annyi sértegetéssel, beszólogatással, kioktatással nem találkozom sehol máshol, mint ezen írások alatt.

Mindenki tudja a tutit. Meg a frankót. És el is mondja. A tutit. Meg a frankót. És mi lesz, amikor két tuti, esetleg két frankó találkozik egymással? Harc. Kegyetlen. Durva. Ép ésszel fel nem fogható. Olyan, amiből építkezni nem lehet, viszont mindkét fél garantált sérülésekkel távozik még akkor is, ha mindegyikük azt hiszi, hogy ő győzött. Pedig nem csak egy maradhat. Akármit is állít a Hegylakó.

Egy ilyen csatában nincsenek győztesek. Sajnos.

Illetve lehetnének. Lehetnének, ha végre elismernénk, hogy nem egyetlen üdvözítő út vezethet a gyerekeink boldogságának megteremtéséhez. Ha végre felismernénk, hogy ami nekünk jó és bevált, az egy másik család esetén nem működik, akkor sem, ha mi szentül hiszünk benne. (Nagyon fontos azt is látni, hogy ez nem a mi módszerünket, illetve annak sikerességét vagy a tudásunkat, tapasztalatunkat kérdőjelezi meg, egyszerűen azt mutatja, hogy mások vagyunk.)

És ha ezeket felismertük, akkor már csak arra kell figyelnünk, hogy hogyan fogalmazzuk meg a mondanivalónkat. Mert szerintem a legtöbb esetben nem is mindig a tartalommal van a baj, hanem a felütéssel, ahogy bevezetjük a gondolatainkat, az apró, de annál ártalmasabb odaszúrásokkal, amelyekkel másokat minősítünk (láblógató gyeses anyuka; nemtörődöm, karrierista anya stb.). Mert a legtöbb esetben nem egy életélményt, egy tapasztalatot akarunk megosztani és általa megmutatni egy szeletét az életünknek, hogy náluk mi hogyan vált be, hogyan működött egy bizonyos módszer, hanem általános igazságként szeretnénk rá hivatkozni, mintegy magunkat igazolva ezzel, erősítve önnön életünket és annak “tökéletességét”.

De! És itt jön a de! Tökéletes életek nincsenek. Ahogy tökéletes szülők és tökéletes gyerekek sem. Mondjon bárki bármit, legyen a külvilágnak bármilyen elvárása. Így aztán a gyerekeink jóléte érdekében alkalmazott bármelyik módszer lehet tökéletes. Annak a családnak, amelyik alkalmazza. Ezt pedig el kell tudni fogadni. És talán ez a legnehezebb. Belátni, hogy a mi tökéletes(nek hitt) világunk egy másik tükörből nézve egyáltalán nem tűnik tökéletesnek.

Nem arról van szó, hogy nem mondhatjuk el a véleményünket valamiről, nem mutathatjuk meg, hogy mi mit hogyan csinálunk, nem beszélhetünk arról, hogy nálunk mi vált be, hiszen például én is folyamatosan ezt teszem ezen az oldalon. Nem, nem ezzel van a probléma. Sőt! Nagyon is fontos, hogy elmondjuk. De a lényeg a közösségi tudás gyarapítása, fejlesztése lenne és nem az önigazolás mások ellenében. Legyen elég a tapasztalatcsere.

Valaki egyszer azt mondta, hogy az anyák egymás elleni fellépése bizonytalanságból, félelemből táplálkozik. És igaza volt. Az önigazolás pontosan ezt tükrözi. Hogy nem merjük elfogadni önmagunkat, nem elég, hogy a média/külvilág kiskorúként tekint ránk, de még mi magunk is ezt tesszük. Nem hisszük, nem merjük hinni, hogy elég jók vagyunk a saját szeretteinknek. Így aztán, ha valaki egy másik utat mutat, akkor támadásba megyünk át. Félünk, hogy az általunk igaznak gondolt út mégsem az. Pedig de. Csak  egy másik világ másik igazsága.

Visszatérve az előző bekezdésre: nem kell mások előtt igazolni, hogy mit miért teszünk. Bemutathatjuk, megmutathatjuk, elmondhatjuk, de igazolni, alátámasztani nem kell. Megteszik majd helyettünk a gyerekeink. Minden mással pedig nekünk kell majd szembenézni és elszámolni.

Mert az anyaságban nincsenek kizárólagos igazságok, nincsenek kőbe vésett elvek. Utak vannak és ezek közül van, amelyik üdvözít és van, amelyik a pokolba visz. De hogy kinek melyik hova vezet, azt nem tudhatjuk.

Az ember közösségi lény. Élete során – habitusától, érdeklődésétől, személyiségétől, körülményeitől stb. függően – többféle közösséghez is tartozik, vannak, amelyek mellett kitart, vannak, amelyeket egy idő után elhagy, vannak, amelyeket ő választ és vannak, amelyeknek választás nélkül is tagja lesz. Az anyaság ez utóbbihoz tartozik. Ráadásul örök életre szól és akkor is tagok maradunk, ha nem tetszik, amit ott látunk, amit ott tapasztalunk.

A változtatáshoz mindannyiunkra szükség van, de leginkább arra, hogy végre nagykorúként tekintsünk önmagunkra – megbízzunk a saját döntéseinkben, mert mi látjuk és mi tudjuk, hogy mire van szüksége a családtagjainknak és nem baj, ha mások másképp csinálják – és végre valahára elfogadjuk a másságot, hiszen (legnagyobb meglepetésre) mind egyet akarunk: a gyerekünk, a gyerekeink javát szolgálni legjobb tudásunk szerint. De a gyereket és az igényeit a saját szüleik ismerik a legjobban. Komolyan.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is.