Vannak állandó dolgok az életben. Még egy nagycsaládéban is. Például minden nyáron újra és újra felmerül a kérdés: járunk-e oviba június 1-je után vagy legközelebb majd ősszel kopogtatunk újra?
Röviden? Járunk.
Hosszabban? Igen, az én gyerekeim nyáron is jártak/járnak óvodába. (Illetve most már csak Legkisebb, hiszen a többiek régen kinőttek már az ovis korból.) Ez alól az óvodai nyári zárás négy – korábban hat – hete kivétel, amikor a saját ovink bezár, mert akkor nem megyünk. De előtte és utána igen.
Persze, ha úgy alakul a nyári program, hogy például a családi közös vakáció az óvodai záráson kívülre esik, akkor még kevesebbet megyünk, de alapjáraton kihasználom a lehetőséget, hogy a nyár egy részében van ovi a saját, megszokott intézményünkben, még ha csak összevont csoportok szintjén is és ebből kifolyólag még az is előfordulhat, hogy nem feltétlenül az ismert, bejáratott óvónő van a gyereke(i)mmel.
De sokak szemében ez bűn.
Hovatovább a szaranyaság egyértelmű jele.
Mert mi az, hogy viszem a gyerekemet nyáron is oviba? Pláne, hogy én egy gyeses anyuka vagyok. Az a láblógatós fajta, aki otthon van és legális munkakerülőként csinálja a nagy semmit. Vagyis vezet egy hét fős háztartást, neveli/tereli a gyerekeket, intézi a család külsős ügyeit, igyekszik nem újra lebénulni, ezért tornázni is eljár a kórházba hetente kétszer és mindeközben a maradék idejében próbálja vállakozássá formálni a mások szemében csak unaloműző hobbinak tekintett szellemi tevékenységét, ami a beleölt munkaórák számát és a ráfordított anyagi áldozatot tekintve simán elmenne egy teljes állásnak. Tudom, tudom, mások nagycsalád mellett is dolgoznak, úgy rendesen, GDP-t termelő módon, de az én eredeti munkám ezt nem teszi lehetővé – négy műszak heti váltásban, hétvégi meló havi háromszor. Ezért váltottam. Önálló vállalkozásra. Ami még nem indult be, nem hoz pénzt (csak viszi). De munka az van vele bőven.
[Amúgy egyszerűen fel nem foghatom, hogy édesanyák, hogy mondhatnak ilyeneket egymásról – gyeses, nem dolgozik, lábat lógat stb. -, és ha már megteszik, akkor hogyan várják el, hogy a társadalom, a döntéshozók ne ugyanígy gondokozzanak rólu(n)k. De ez most hagyjuk, mert nagyon messzire vezetne. Talán egyszer ezt is megírom…]
És ha ez nem lenne elég, mármint hogy édesanyák édesanyák ellen kelnek, akkor nemrégiben végigszáguldott a legnagyobb közösségi felületen egy nyílt levél is, amelyben nagyon szép megfogalmazásban – nem emlékszem pontosan a szövegre, de többek között az szerepelt benne, hogy igyekezzünk minél több időt a gyerekeinkkel tölteni, mert a velük átélt pillanatok megismételhetetlenek, a közös idő nagyon sokat ad szülőnek, gyereknek egyaránt, a nyár az óvodásoknak is nyár, nekik is jár a feltöltődés, a családdal való együttlét stb. – lényegében ugyanezt az üzenetet rejtették el. Hogy rossz szülő vagy, ha nyáron oviba járatod a gyerekedet, mert összevont csoportok vannak, az óvónőt, a gyerekeket sem ismerik (amúgy de, hiszen egész évben ugyanabba az intézménybe járnak és az udvaron nincsenek hermetikusan elzárva) és otthon lenne neki a legjobb. Elvégre ezt vállaltad, amikor megszülted. És milyen dolog már, hogy a szemed fényét másra bíznád?!
Tényleg? Milyen már?
Na, akkor elmondom, hogy én hogyan látom. Mert bizonyos fokig szerintem ez teljesen normális.
* * *
De mielőtt belekezdenék, elmondom, hogy mi bánt engem ebben az egészben a legjobban. A nyílt levélben és az édesanyák egymás felé való megnyilvánulásaiban. Az ítélkezés. Amiről nem bírunk leszokni. Mások életének, döntéseinek bírálása. Anélkül, hogy bármit is tudnánk egymásról, a másik élethelyzetéről. Mert nagyon nem mindegy milyen a gyerek habitusa, milyen környezeteben éltek, van-e segítség a gyerek körül, milyen korkülönbségek vannak a gyerekek között stb. Sok-sok apróság. Nem látunk bele egyetlen család életébe sem – nem is kell -, így aztán nem tudjuk, hogy melyik gyerek miért jár nyáron is oviba. Vagy éppen miért nem. (De azért jól megmondjuk a tutit!) Nem, nem a hivatalos zárás alatt egy idegen intézménybe, hanem a csökkentett üzemmódú időszakban a saját, megszokott közegébe.
Millió és egy oka lehet. Igen, az is lehet, hogy le akarják passzolni a szülei. És akkor mi van? Te nem passzolod le. Legyen ennyi elég. Minek az ilyennek gyerek? Nem a külvilág dolga eldönteni. Nem azért szülte a gyereket, hogy másokra hagyja! Nem. De a döntésének következményeivel neki kell majd szembenéznie később, nem nekem és nem is neked. Nem arról van szó, hogy valaki veri a gyerekét vagy erőszakos vele. Ami ellen fel kell emelni a szavunkat! Csupán arról, hogy viszi-e nyáron oviba a gyerekét… Nyugi!
Így viszont nincs jogunk ítélkezni. Lehet, hogy még ez a kisebbik rossz a gyerek számára. Mert ilyen is van. N-e-m t-u-d-h-a-t-j-u-k. Épp ezért ne fogalmazzunk általánosságban. Mert olyanok is magukra veszik, akiknek nem kéne. És tipródnak és onnantól kezdve kételkedni kezdenek magukban, mert ők ugyebár akkor most rossz szülők, mert valamit nem úgy csinálnak, ahogy azt mások jónak tartják, hanem ahogy az nekik jó. És a szülői önbizalom megrendülésének időben és térben is messzire ható, beláthatatlan következményei lehetnek. Nem kell hozzá sok, elég egy szépen megfogalmazott, de nyilvánvaló áthallásoktól nem mentes nyílt levél vagy néhány kéretlen megnyilvánulás.
Nem arról van szó, hogy nem lehet megvitatni, körbejárni egy ilyen kérdést, új nézőpontokat hozzáadni, de mindenkor hallgattassék meg mindkét fél. Az igazság pedig valahol félúton van. Mindig.
* * *
Na és akkor most már tényleg jöjjön az én véleményem.
Nálunk Középső megszületése óta ez a rend. Hogy az ovisok járnak nyáron oviba. Öt-hat hétig, ahogy épp kijön. Négy hétig meg tutira nem.
És itt jön a nagy kérdés, hogy miért járnak, ha úgyis otthon vagyok a többivel?! Pontosan ezért. Mert hiszem és vallom, hogy egy családban, különösen egy nagycsaládban mindenkit megillet a középpont-joga. Vagyis legalább egy olyan hét, ami csak az adott gyerekről szól. Amikor nem zizegnek körülötte még ketten-hárman-négyen, amikor kisajátíthatja legalább az egyik szülőjét (mivel a másik nagy eséllyel dolgozik), amikor csak rá koncentrálunk, amikor azt csináljuk, ami neki a legjobb, amikor azt főzöm ebédre, amit ő szeret – de esetleg a többiek nem, így aztán normál üzemmódban nem kerül az asztalra, mert nem főzök kétfélét, inkább olyat, amit mindenki megeszik -, amikor nem kell osztoznia a figyelmemen/figyelmünkön.
Nyilvánvaló, hogy ezt egyáltalán nem könnyű megvalósítani. Ha nem is megy az egyedüllét, akkor a lehető legkisebb létszámra törekszünk és olyan párosításokra, hogy az mindenkinek jó legyen. Hogy mindenki nyerjen belőle. Mert ahogy a szülőknek is szüksége van feltöltődésre a gyerekeik nélkül, hogy a lehető legjobb formájukat nyújthassák az éles bevetéseken, úgy a gyerekeknek is szükségük van – és jár is nekik – testvérmentes napokra, időszakokra. Hogy aztán jó szívvel, feltöltődve, megerősödve vethessék bele magukat a családi dzsumbujba.
És ezt csak úgy tudom megoldani, ha feloszlatom a tömeget. A nagyobbakat táborba küldöm, a kamaszt – ne adj’ isten – dolgozni, a kisebbeket nagyszülőkhöz, barátokhoz (csakis kölcsönösség jegyében). De mi a helyzet az ovis korosztállyal? Őket is dugjam táborba? Egy teljesen idegen helyre, teljesen idegen emberek és gyerekek közé? Vagy fogadjak mellé bébiszittert? Akkor kevésbé lennék rossz anya? Vagy éljek a lehetőséggel és vigyem be az oviba, ahol ismerős környezetben, ismerős gyerekek között tölthet pár órát játékkal, bolondozással a szabad levegőn, ráadásként még enni is kap és pihenni is tud. Közben pedig a testvérei szépen sorban megkaphatják a saját én-idejüket velem/velünk és amikor bezár az ovi, akkor pedig az óvodásé lehetek szőröstől-bőröstül. Egy-két hétre. (A másik két hét a közös családi vakációé.) Mert akkor az az idő csak az övé. Mert megérdemli. Ahogy a többiek is.
Most akkor milyen édesanya is vagyok tulajdonképpen?
Várj, megmondom. Jó. Pont jó. Olyan, aki szem előtt tartja a családja, mint egész és a családtagok, mint önálló személyiségek érdekeit, vágyait, lehetőségeit és persze a terhelhetőségüket is és ez alapján dönt. (Pont úgy, ahogy azok, akik nem viszik nyáron oviba a gyereküket egy napra sem.) És kitart a döntése mellett mindaddig, amíg úgy érzi, ez a legjobb megoldás. Ha meg már nem, akkor változtat. De soha nem mások (i.e. külvilág) nyomására, csakis a család érdekében.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is.
Tetszett, jó írás 🙂 Tavaly egész nyáron nem volt a fiam oviban, idén viszont mivel már dolgozom, az első nyaralásig, járt, vagyis még júliusban is 4 napot. Nekem volt egy kis bűntudatom (a társadalom ugyebár…) de kiderült hogy a fiam szeretett menni! Kevesebben voltak, ez neki jobban tetszett, a legjobb pajtásai pedig csak a 4 hetes zárás alatt nem mennek, szóval ők is ott voltak. Magam is meglepődtem, de úgy éreztem, gyakorlatilag szívesebben ment így nyáron, mint amúgy évközben… Szóval igen, nagyon mások vagyunk, és a gyerekeink is
Kedves Almi!
Köszönöm, hogy benéztél hozzám a blogra és elmondtad, hogy ti hogyan csináljátok.
Örülök, hogy megmutattad mindkét oldalt és hogy nem mondtad azt egyikre sem, hogy csak és kizárólag az a jó megoldás, hanem az élethelyzetetek alapján választottátok ki a legjobb megoldást. Szuper, hogy a kisfiad élvezte az ovis napokat, hiszen ez a legjobb bizonyíték a kétségeink ellen.
Csodaszép nyarat kívánok nektek!
Nézz be hozzám máskor is, ha van kedved.
Üdv: Barbara
Abszolút az volt a tapasztalatom, hogy a nyári időszakban több tere van az oviban a szabad és kötetlen játéknak. Sokkal pihentetőbb, nyugisabb volt, mint hogy több hétre táborba küldeni. Szívesen jártak a gyerekeim. Fontosnak tartom a cikkedben az ítélkezés mentes hozzáállást a témához. Ezt szinte minden megosztó gyereknevelési cikkben ki kellene emelni… nem csak egyetlen út lehet üdvözítő.
Szia Andi!
Köszönöm, hogy benéztél hozzám a blogra és elmondtad a véleményedet és külön köszönöm a kedves szavakat az írással kapcsolatosan. Nagyon fontosnak tartom, hogy minél kevesebb ítélettel közelítsek egy-egy adott témához, amit természetesen nem minden esetben tudok megvalósítani, de legalább törekszem rá.
A véleményeddel teljes mértékben egyet tudok érteni, szerintem is sokkal nyugodtabb körülményeket teremt egy csökkentett létszámmal működő ovi, mint pl. egy tábor.
Remélem, hogy máskor is benézel hozzám.
Barbara
Úgy látom, mostanában csupa olyan témát boncolgatsz, amelyek kapcsán “hozzászólhatnékom” támad 🙂
Dolgozó szülőkként igen kevés esélyünk van arra, hogy a gyerekek az egész nyarat otthon töltsék.
Nálunk kezdetektől fogva jártak nyáron is óvodába, bölcsődébe, amíg a saját oviban el nem jött a nyári zárás időszaka (itt 5 hét). Azt azért nem mondanám, hogy nem volt soha sírás, hogy nem szeretnének oviba menni, értelemszerűen jobb lenne itthon, anyával, apával, de sajnos nincs olyan sok szabadságunk, hogy az egész nyarat le tudjuk fedni. Egyébként tapasztalatom szerint csak a reggeli bemenet “nehéz”, délután alig lehet hazarángatni a gyerekeket az oviból, sokkal izgalmasabb a nyári időszak, mert nem a saját csoportjukban vannak, (ilyenkor azért lecsökken a gyereklétszám, összevonják őket), másik óvónéni van velük, más gyerekekkel és játékokkal is játszhatnak.
Idén már kicsit másképp alakult, mivel a fiam most volt első osztályos, illetve anyukám is nyugdíjas már, be tud segíteni, így az 5 hetes nyári szünet jelentősen kibővült…
Most úgy oldottuk meg, hogy az iskolás legényke ment napközis táborokba, ezeken a heteken a lányunk oviba jár, a köztes heteken pedig Mamánál vannak, aki szintén viszi őket mindenfelé, kirándulnak, játszótereznek, illetve természetesen együtt is nyaralunk majd augusztusban, de az már az ovis zárás időszaka is egyben.
Az anyák nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással. Nem jó ez így! Én azt gondolom, hogy ha valaki nem is dolgozik hagyományos munkahelyen, miért ne vihetné a gyerekét óvodába. Olyan ez, mint a gyerekszám kérdése. Van akinek azt az 1-et nehéz nevelni, mert éppen nehéz eset a gyerek vagy az anyuka idegrendszere van 1-2 gyerekre kalibrálva.
Szia Zsuzsi!
Nagyon örülök, hogy benéztél hozzám a blogra.
Teljesen egyetértek a véleményeddel az édesanyák egymással szembeni viselkedésével kapcsolatosan. Mindig ledöbbent, hogy bár az élet területén mindenki milyen elfogadó tud lenni, pont az anyaság az a terep, ahol a támogató erő helyett az ellenségeskedés, ítélkezés viszi a prímet.
És igen, abban is igazad van, hogy mindenkinek joga van annyi gyereket vállani, ahánnyal ő személy szerint elbír. És a szülőség milyensége soha nincs és nem is lehet összefüggésben a gyerekszámmal.
Remélem, hogy máskor is benézel hozzám.
Üdv: Barbara