Nyári vakáció. A nyugalom szigete. Késői kelés, közös étkezések, nem-sietünk-sehova-mindenre-jut-idő: egy átlagos nap a szünidőben. Vagy nem? Vagy nem.
06:00 Valami csöng. Biztosan a fülem. De ilyen hangosan? És mire fel a zene? Na és miért ismétli önmagát néhány taktus után? Nem, ez biztosan nem a fülem. A zenei hallásom nulla, ergo ezt nem csengetheti ki magából. Mondjuk semmi mást sem.
De akkor mi ez? Az ébresztő a telefonomon. Reggel hatkor? Biztos valamelyik gyerek szórakozott már megint vele. Hol van a kikapcsolója? Á, megvan… még nem késő a másik oldalamra fordulni. Nincs suli. De akkor miért érzem azt, hogy valami nem stimmel? Ráaádásul úgy rémlik, hogy mégiscsak én állítottam be azt a vacak vekkert… De miért? Szünidő van, minek kelnénk reggel hatkor?
06:15 Az előbb még sütött a nap. Mi ez a nagy árnyék ott az ajtónál? Szinte eltakarja az egészet. És miért mozog? De a fő kérdés, hogy miért jön belőle hang? És miért ismétli azt, hogy hol-a-ruhám? Bakker! Ez nem árnyék, hanem Nagyfiú. Nagyfiú? Tejóég! Táborba megy. Fél nyolcra Szentendrén kell lennie, kezdődik a honvédelmi tábor és a katonák nem viccelnek. Viszont marconák. És fegyverük van.
És igen! Már emlékszem. Előző nap éjfélig sakkoztunk, hogy ki, mikor, melyik gyereket hova viszi. Férj megnyerte Nagyfiút, mert ő tud vezetni – mármint Férj és nem Nagyfiú – a többieket meg én. Ki más? A takarítónővel, a vízóra leolvasóval, valamint a telefonszerelővel együtt.
06:35 Elmentek. Van isten! Meg idő még visszafeküdni. A többiek meg úgyis mindjárt felkelnek maguktól… elvégre szünidő van. Bezzeg, ha suli lenne!
07:35 Nem keltek fel! Nem keltek fel? De hát miért nem keltek fel, amikor tudták, hogy időben el kell indulnunk?! El fogunk késni. El. Bizony. A focitáborba épp öt perce kellett volna megérkezni. De negyed kilencig még van idő odaérni. Ha a szomszédságában laknánk, akkor mindenképpen. De nekünk át kell verekedni magunkat fél Budán.
De legalább a takarítónőt beengedi majd Középső. Nagylány meg el tud indulni egye…
– Anya! Nem találom a rózsát pólómat!
– Nem csoda, mert a mosásban van.
– De én azt akarom felvenni!
– Vegyél másikat!
– Akkor nem megyek.
– Nem érdekel, de te vigyázol akkor Középsőre.
– Nem kell a rózsás póló. Találtam másikat.
– …
07:55 Öltözz-ne-reggelizz-éhen-halok-útközben-majd-eszünk-moss-fogat-vedd-a-szandált-kend-be-magad-és-a-tesód-a-fülébe-nem-kell! Indulhatunk. Ja, nem. Csengetnek. Megjött a takarítónő. Beengeded? Nyomd meg a kapucsengő gombját. Várj! Cseng a telefonom. Vagy fülem? Mit nyomjak? A gombot! Hol? A kapucsengőn. Nem találom. Késő. Elhallgatott. A telefonom viszont nem. Már nem tud bejönni. Újra csenget. Majd én. Bejutott. Feljutott. Újra csenget. Beengeded? Melyik gombot kell nyomni? Az aj-tót kell ki-nyit-ni!
Takarítónő be, mi ki. Férj a telefonban. Szentendréről. Küldtél Nagyfiúval képes igazolványt? Nem. Nem volt a listán. És már majdnem elindultunk. Kell. Most. Telefon kamera bedöglik, ajtón vissza, tablet elő. Homályos kép a személyiről, megosztás G+-on. Hány lájkot kapott apa? Mivaaaan? Egyet a hadnagytól. Mínusz egyet tőlem. Nullán áll. Mehetünk?
08:05 Buszmegálló.
08:25 Még mindig buszmegálló. Baleset van. Busz nincs. Elkéstünk. De legalább jutott idő enni, inni, nempisilni és a szandált focicipőre cserélni, hogy ne menjen majd vele az idő a pályán. Ha már itt megy rohan. Az idő.
08:30 Busz begördül. Tömeg. Hely nincs. Legkisebb hisztizik szépen néz, lesz hely ablak mellett. Az utastervező nem működik, fogalmam sincs, hogy hol kell leszállni. De a nevet tudom. Hurrá! Majd nézem a megállóknál a feliratokat. Nézném, ha lenne szemüvegem. Vagy felirat. De nincs. Találomra leszállunk. Ez az? Ez az! Telefon továbbra sem működik, térképet fejből felidéz. Hátrafelé kell indulni, az lesz az az utca. De nem jó a neve. Akkor menjünk előre! Nem, nem, tutira arra lesz hátra. Férj szerint is, akivel öt percre sikerül éteri kapcsolatot létesíteni. De csak nincs arra. Na, akkor újra előre! És igen! A bátorság – és a plusz száz méter előre – elnyerte méltó jutalmát, előttünk a focipálya. De hol vannak többiek?
Végre feltűnik edzőbá’, Négyes mosolyog, integet. Ideértünk. Akkor irány vissza!
08:40 Ketten maradtunk. Hova megyünk? Oviba. Nem. De. Nem. Kérsz egy kakaós csigát? Igen. Mehetünk az oviba? Almalevet is kapok? Villamos, villamos, busz. Időben. Oviban. Még nem mentek ki az udvarra. Még nem is készülődnek. Nem is érkezhettünk volna jobb időben. Még reggeli is jut. Az sem baj, hogy nem kakaós csiga. Mert az megvolt. Kettesben.
Ölelés, puszi. Puszi, ölelés. Holnap találkozunk! Holnap? Jaj, dehogy, délután. Oké, akkor délután. Ölelés, puszi. Puszi, ölelés.
09:20 Otthon. Végre otthon. Csengetnek. Vízóra leolvasó. Jön. Megy. Nem csengetnek. Ajtó nyílik, Férj jön. De nem megy. Ma home-working van. Neki.
09:30-17:30 elmegyünkvalamiprogramraKözépsővel-bevásárolunk-bankbaismegyünk-főzökmosokszárítokhajtogatokmosogatok-Középsősegít-beengedemaszerelőt-kiengedematakarítónőt-kifizetemmindkettőt-összeszedjükNégyest-hazahozzukLegkisebbet-Nagylányisbecsatlakozik.
Újra. Együtt. Csak Nagyfiú hiányzik. Ő is meglesz hétvégére. Csak még ki kell találni, hogy ki hozza haza.
Év közbeni logisztika? Ugyan már!
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!