Dackorszak: a nem, a nemnem és az akarat

Tudtad, hogy létezik a vízágyúnál hatékonyabb tömegoszlató “fegyver”? Nem?! Akkor még nem volt dackorszakos gyereked.

Designed by Freepik

Immáron tizenöt éve tartom életben sikeresen az öt gyerekemet, sok mindent megéltünk mi már együtt: most éppen az tölt el a legnagyobb büszkeséggel, hogy miután Legkisebb is betöltötte az ötödik életévét, végre elmondhatom, túl vagyok öt dackorszakon és az ezzel együtt járó hiszticunamin és a hajam még mindig tart. (Kicsit túlzok, mert a hiszti nem szűnik meg létezni az ötödik születésnap után egyik napról a másikra, de milyen jól hangzik már!)

Na, jó, van pár ősz hajszálam, de más semmi komoly. Oké, oké, ha teljesen őszinte akarok lenni néha kellett némi hajlakk a látszat fenntartására, de mégiscsak majd fél tucat gyerekről beszélünk.

Amikor megszületik az ember első gyereke, egy addig ismeretlen világ nyílik meg előtte. Anya legyen a talpán, aki újraértelmezett létének minden egyes elemét a nagykönyvekben megírtak alapján tudja végigcsinálni kvázi hiba nélkül (persze eljön majd a pillanat, amikor a könyveket kivágod a szemétbe és végre elkezdesz bízni magadban meg a gyerekedben, ez azonban a szülőszobából frissen szabadulva még olyan lehetetlen küldetésnek tűnik, mint a világegyetem működésének megértése a nyolcadikos fizika könyvből).

A többedik gyereknél már kialakul valamiféle rutin, egyre lazábban, ügyesebben szervezed az életedet és olyan dolgok is beleférnek már, amelyek az első gyereknél még elképzelhetetlenek voltak.

Nincs ez másképp a hisztivel sem, amely minden gyerek életébe elérkezik egyszer, vérmérséklettől függően durva vagy nagyon durva a helyzet. Más opció nincs, hiába is reménykedsz.

Én például egészen határozottan emlékszem az első pillantra. A legelső pillanatra. Nagyfiúval ballagtunk lefelé a lépcsőházunkban – alig múlt két éves -, én bőszen magyaráztam hova fogunk menni és mit fogunk csinálni, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy elmaradt mellőlem, mi több, megállt a lépcsőfordulóban és azt mondta: nem! És én akkor még nem sejtettem, hogy ezzel az egyetlen szóval mit rántottam magamra.  Azóta persze tisztába jöttem egy-két dologgal…

Például azzal, hogy ahogy nincs két egyforma gyerek (még egy családon belül sem), úgy nincs két egyforma dackorszak sem. Ellenben a variációk-egy-témára tárháza végtelen.

 

A határozott

Pontosan tudja, hogy mit akar.

Ööööö… vagyis nem. De egyet egészen biztosan, hogy nem azt, amit te. Vagyis mindig mindennek az ellenkezőjét. És emellett a végletekig kitart. Határozottan.

Nincs hiszti, nincs kiabálás, csak a kőkemény ellenállás. Egy igazi kőszikla.

A világháborús földalatti mozgalmak mindig is ilyen vezetőt szerettek volna maguknak, de soha nem jutottak hozzá. Mert rossz helyen keresgéltek, most meg már késő. Így az elmaradt aknamunka helyett most a te tekintélyedet ássa alá. Mindenki előtt. És egy percre sem inog meg, miközben te már a föld alá süllyedtél. Hogy is volt az az ellenálló mozgalmakkal?

A földön fetrengős

Bár még nem iskolás, de már most látszik rajta, hogy a fizika lesz a kedvenc tantárgya. Annak is a föld tömegvonzásával kapcsolatos fejezete. Bár mintha egy kicsit furán értelmezné. Több tekintetben is. Egyrészt hagyja, hogy teljes tömegével magához vonzza a föld, ha valami nem a kedve szerint alakul, másrészt ezzel a tevékenységével tömegeket vonz maga köré. Te nem így emlékszel a fizika tankönyvben leírtakra? A te bajod.

Ahogy az is, hogy a viselkedése rád viszont inkább taszító hatással van. Próbálod is messzire elkerülni, de a fizika törvényei megkerülhetetlenek, a tömegvonzás pedig erős és mindenkire hat. Már Newton is megmondta. És nem, te sem vagy alóla kivétel. És igen, a remény hal meg utoljára.

Így aztán a legokosabb, amit tehetsz: hagyod, hogy a te tömegedet is bevonzza a föld és laposkúszásban – na meg fénysebességgel – kiragadod a delikvenst a földhözragadt helyzetből és megfogadod, hogy ha épségben hazaértek, azonnal beiratkozol egy gyakorlati fizika szemináriumra, amelynek témája a hogyan-valósítsuk-meg-a-súlytalanságot-földi-körülmények között…

A tekergő

Biztos vagyok benne, hogy édesanyaként számtalan fanasztikus tulajdonságra tettél szert. Mondhatnám úgy is, hogy egy igazi szuperhős vagy. Hát, de most nem? Vegyük például az anyai idegszálakat, amelyek egészen hihetetlen módon rugalmasak, számtalan alakzatot képesek felvenni egy bizonyos pontig. Egyszerűen csodálatos!

De akadnak még tehetségesebbek is. Akik már igen zsenge korukban elképesztő rugalmassággal rendelkeznek és ez a tulajdonságuk nemcsak az idegszálaikra terjed ki. Vagyis azokra a legkevésbé – ezt a lehetőséget meghagyják nekünk, szülőknek -, sokkal inkább a végtagjaikra, amelyeket bámulatos technikával és rugalmassággal tudnak ide-oda csavarni, rázni, tekerni… és nem csak egy bizonyos pontig, hanem bőven azon is túl, a lényeg, hogy ne lehessen rajtuk fogást találni. És ha ők egyszer valamit elhatároznak…

A visító

Ő az, aki büszkén vallja, hogy a testi erő nem minden. Hiszen – ha már egyszer tollforgató az anyja – idejekorán megtanulta, hogy a szavaknak ereje van… és nem csak leírva.

De azt nem csak vallja, hogy megfelelő hanggal akár poharat is lehet törni, de be is bizonyítja. Szerencsére a skandináv sárga-kék áruházban már százötven forintért is lehet pótdarabokat kapni, csak arra figyelj, hogy egyszerre tankolj fel jó sokat, mert a biztonsági őrnek olyan a szeme, mint a sasé (egyesek szerint nem olyan éles, hanem inkább csipás) és a kéthetenkénti boltlátogatások okán a végén még meggyanúsít, hogy a hisztis gyerek csak álca, te pedig valójában a pohármaffiának dolgozol, és ezt aztán a NAV se mossa le rólad.

És még valami. Nem megy még az artikuláció? Oda se neki! A hang ebben az esetben is mindent visz. Vagyis ebben az esetben még inkább, mert csak arra koncentrálsz (és elárulom, nem csak te), mert másra ugyebár nem tudsz, mert értelme nincs, csak hangja. Az viszont nagy.

Az összegző

Az első gyereknél még azt hiszed, hogy te rontottad el, a te hibád, hogy hisztizik, szembeszegül. A sokadik gyereknél aztán már egyre ügyesebben tudod a hisztivel érintett édesanyából a földön fetrengést tátott szájjal bámuló közönség tagjának álcázni magadat, sőt, a hihetőség kedvéért néha még okosakat is hozzászólsz. Ja, nem. Inkább próbálsz nagyon csendben maradni és a szíved mélyén örülsz, hogy az épp hisztiző gyereked inkább a férjedre hasonlít és nem rád, így van némi esélyed elkerülni a leleplezést.

De ha azt hiszed, hogy ennyivel megúszod, újra azt kell mondanom, tévedsz.

Minél többedik gyerekről van szó, annál nagyobb az esélye, hogy benne összpontosul majd az összes testvére összes tudása a hisztiről, és folyamatosan azon lesz, hogy akkurátus minőségellenőrként tesztelje, vajon jól hasznosult-e benned az évek során felgyülemlett ismeretanyag, vagy van még mit tanulnod, gyakorolnod.

És hidd el, mindig van… én már csak tudom.