Álmodtam egy (blogger)világot magamnak…

Amikor pár évvel ezelőtt belevágtam a blogírásba, még semmit nem tudtam arról, hogy mi vár rám a bloggerek világának kapui mögött. Álmodtam egy világot magamnak… majd felébredtem.

“Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt.
Adj erőt, hogy be tudjak lépni,
Van hitem a magas falak előtt.”

(Edda Művek, 1995.)

Amióta blogolni kezdtem, azóta bizony számtalanszor eszembe jut ez a dalfoszlány. Nem véletlenül. Egyrészt, mert tökéletesen jellemzi azt a helyzetet, amelyben lassan négy éve mozgok a korábbi és a jelenlegi blogomnak köszönhetően, másrészt mert a kamaszaim az utóbbi időben rendre retro magyar slágereket bömböltetnek unalmas óráikban a szobáikban, majd kaján vigyorral az arcukon kérdezgetik, hogy “Most komolyan, ti ezt hallgattátok fiatal korotokban?”, majd még kajánabb vigyorral hozzáteszik: “Veszélyes üzem lehetett ez a múlt század évezred…”.

Na, de kanyarodjunk vissza a blogoláshoz.

A falak előtt még mindenkinek van hite, na meg illúziói. Aztán belépve a kapukon, az illúziók gyorsan szétfoszlanak, a hitre meg ráfér egy alapos megerősítés. Újra és újra. Hogy van értelme csinálni, folytatni, akkor is, amikor megrángatnak. Érdemtelenül. Akkor meg aztán különösen.

Lehet, hogy az én hibám, de a kudarcok, rossz élmények belém százszor mélyebben bevésődnek, mint az a rengeteg pozitív tapasztalat, amelyet a bloggervilág ad. Mert ad, hogyne adna! Megszámlálhatlanul sokat a visszajelzések ezer színű formájában. De mit kezdjek a negatívumokkal – és most nem az építő jellegű kritikákra gondolok, hanem a rombolásra, a céltalan (és még az is lehet, hogy tudattalan) károkozásra -, hogyan kezeljem őket? Egy okos ember azt mondta: ugyanazzal az egyszerű mozdulattal tegyem magam túl rajtuk, mint ahogy már nem érdekel mások véleménye arról, hogy hogyan nevelem a gyerekeimet, vagy hogy hogyan kellene nevelnem őket… De lássuk be: ennek az attitűdnek a kitermeléséhez azért idő kell. Blogot meg ugyebár nem írok tizenhat éve.

Na, de a lényeg a lényeg, hogy tényleg elképzelésem sem volt arról, hogy mit is jelent a valóságban, ha az ember úgy dönt: blogot indít, közszemlére bocsátja az életét – vagy annak egy részét -, a gondolatait. (Újságíróként persze volt némi tapasztalatom arrról, milyen az, amikor nem csak az asztalfióknak irogatok, meg mit kapok a nyakamba, ha valaki nem ért egyet az általam megfogalmazott mondanivalóval, de a blogolás teljesen új távlatokat nyitott. Erről majd később.) És azt komolyan is gondolja. Tehát nem egyszerűen naplóírásnak fogja fel a blogolást, ami egyébként a blog eredeti műfaja volt, hanem valami többet szeretne kihozni belőle, ha azt szeretné, hogy ne csak a szűk család böngészgesse a firkálmányait, hanem akár szélesebb kör is elolvassa azt. Esetleg valamilyen módon profitáljon abból, amit csinál.

Mivel én a gyerekek születése előtt is írásból éltem – külpolitikai újságíró voltam a nemzeti hírügynökségnél és többek szerint szorult belém némi tehetség -, úgy gondoltam, nem lesz gond a blogolással. Írni tudok, a többi meg csak nem lehet olyan nehéz. Ezt a vélekedésemet erősítették azok a vélemények is, amelyeket úton-útfélen hallottam: “De, hát blogolni mindenki tud, csak leírod a gondolataidat, oszt jónapot. Nem olyan nagy dolog ez.”. Tévedtem.

És ha ez nem lett volna elég, több más olyan tényezővel is szembesültem, amelyekről nem is gondoltam volna a kezdet kezdetén, hogy valaha is foglalkoznom kell majd velük egyszerűen azért, mert blogolok.

Bloggerként az online világban

A blogolás természetét tekintve online műfaj. És már pusztán ez a tény együtt jár néhány nagyon fontos szabállyal.

• felelősség/tudatosság
• hitelesség
• képviselet

Képviselet

Kezdjük rögtön azzal, hogy én, mint blogger nem egyszerűen magánszemélyként vagyok jelen az internet bugyraiban. Még akkor sem, ha egyedül állok a blog mögött. Márkát építek. Amelyért felelősséggel tartozom. Minden, amit mondok, visszaszállhat rám. És az is, amit a követőim mondanak rólam… brandként. Mert nem lehet elválasztani a személyemet az írásaimtól, a tevékenységemtől. És ez nem csak a blogokra igaz. Hanem a vállalkozásokra is.

Ha valaki a márkámhoz kapcsolódó, nyilvánosan (vagy számomra más módon, pl.: nézd, ide ezt és ezt írtam rólad, veled kapcsolatosan stb.) elérhető véleményt fogalmaz meg – különösen akkor, ha az egy másik brandet is érint és a vélemény nem éppen építő kritika, sokkal inkább romboló jellegű -, tegye azt bárhol, akkor ahhoz nekem, mint a márka tulajdonosának közöm van. Nem kicsit, nagyon. Tetszik, nem tetszik, felelősséggel tartozom érte. Nem mehetek el mellette szó nélkül. Mert ha így teszek, saját magam alatt vágom a fát.

Ilyenkor ki kell állni a lehető leggyorsabban és a leghiggadtabban reagálni. Nyilvánosan. Nehéz? Piszkosul. Meg minek? Három nap múlva senki nem emlékszik majd rá. Mert az addig befektetett munka, a márka hitelessége a tét. Három mondatot csak megér, nem?

Felelősség

Az online térben létezni hatalmas felelősség akár tartalomfogyasztóként vagyunk jelen, akár tartalomgyártóként, vállakozóként. És olyan fokú tudatosságot kellene, hogy feltételezzen, amely szerintem nem is létezik. Még. Mert egy tanulási folyamat közepén elején vagyunk. De épp ezért kéne még jobban ügyelnünk a szavainkra, a tetteinkre és ha valamiben hibázunk, akkor azt igyekeznünk kellene mihamarabb helyrehozni.

A szavaknak – és a tetteknek és a tetteink, szavaink nyomán kialakult helyzetek kezelésének – ereje van. Igen, újra leírtam. Mert úgy tűnik muszáj újra és újra elismételni. És nem egyszerűen ereje van, hanem visszafordíthatatlan hatása, olyan hatása, amelynek befolyásolása egy szempillantás alatt kikerülhet a kezünkből és onnantól kezdve páholyból nézhetjük a művünket, ami jó esetben mindenki számára pozitív végkicsengésű vagy épp ellenkezőleg, lerombol maga körül mindent, ami mögött nagyon sok munka áll(hat). De nem is kell, hogy lerombolja, elég, ha megtépázza. A mai online világban elég egy kis szélfuvallat, hogy hatalmas vihar kerekedjen belőle.

A szavak erejét tovább erősíti, hogy hova írjuk azokat, kit találunk meg vele. A tartalom eredeti céljával össze nem függő, nem megfelelő helyre és nem megfelelő személynek címzett mondat, eszmefuttatás – bármilyen hihetetlenül is hangzik – kimeríti a trollkodás fogalmát és még csak nem is kell teletűzdelni töltelékszavakkal, nem kell gorombának lenni, elég csupán mellélőni.

Azt mondják, hogy a virtuális világban mindennek nyoma marad k-i-t-ö-r-ö-l-h-e-t-e-t-l-e-n-ü-l. A sok-sok munkával, energiával felépített hitelességben, brandben okozott kárral már csak emberi lélekben és emlékezetben okozott törés vetekedhet. És ehhez elég annyi, hogy a megjegyzésünket, a véleményünket nem a megfelelő helyre írjuk.

(Én ha nem tudok pozitívan nyilatkozni egy bejegyzés alá, akkor inkább hallgatok, mintsem akaratlanul is kárt okozzak az oldal üzemeltetőjének az oda nem illő hozzászólásommal. Ez persze nem zárja ki a különböző vélemények ütköztetésének létjogosultságát az online világban, de csak akkor, ha jó helyen és jó időben tessszük azokat, relevanciában a bejegyzéssel.)

Hitelesség

A hitelességem szorosan összefügg az előző két ponttal, de kiegészül még eggyel, ha a blogolást nem pusztán naplóírásnak fogom fel. És nem annak fogom fel. Így jön a képbe a szponzorált tartalmak kérdésköre.

Ahhoz, hogy az ezzel kapcsolatos véleményemet jól át tudjam adni, kicsit messzebbről kell indulnom. Számomra a Mom With Five blog nem pusztán időtöltés, nem egyszerű online napló. Ugyanakkor az írásaimmal nem valami igazságosztó szerepében szeretnék tetszelegni, nem példát akarok mutatni az életemmel, sem az anyasággal kapcsolatos gondolataimmal, inkább erőt, együttérzést, tartást, a magányosság érzésével szemben közösségi élményt szeretnék adni másoknak (a problémákkal nem vagyunk egyedül, mások pont ugyanazzal küzdenek, mint mi), hogy ne vesszenek el a külvilág elvárásai között, hogy megtalálhassák a saját útjukat anyaként, apaként, a legjobbat, ami tőlük telik és emellett ki tudjanak tartani. Vagy valami ilyesmi…

Amikor igent mondok egy-egy szponzorált tartalomra, alaposan körüljárom a kérdést. Megnézem az adott ügyfél honlapját, közösségi médiajelenlétét, kommunikációját, tájékozódom a korábbi szponzorációiról. Miért fontos ez? Mert egy márkát képviselek, amelyet hús-vér emberek támogatnak. És ezzel felelősségem van. De azért már nincs felelősségem, hogy kikérjem a cégbíróságtól a hirdető cég adatait, hogy megnézzem, van-e hasonló tevékenységi körben működő másik vállakozás és esetleg van-e közöttük bármiféle vitás helyzet (másolási vád akár termékekre, akár kinézetre vonatkozóan stb.). Nem. Ez nem az én ügyem.

Az én felelősségem és hitelességem addig terjed, hogy ha mindent rendben találok és a szponzorációt beilleszhetőnek találom a blog tartalmába, akkor a megbízást a legjobb képességeim szerint elvégezzem, lehetőség szerint friss, üde, nézettséget hozó formában. Eddig terjed az én dolgom és nem tovább. Aki ennél több kér számon rajtam, az tévedésben van. Én nem felelek azokért a vitás helyzetekért, amelyek esetleg két cég között kialakultak, viszont felelhetek azért, hogy ha ez az én oldalamon maniszfesztálódik, akkor erről tájékoztassam őket és megoldási javaslattal éljek feléjük. Amellyel ők aztán él(het)nek… vagy nem. De ez már az ő felelősségük. Hogy mennyire tisztelik és becsülik a saját követőiket.

Munka vagy úri huncutság?

Lassan négy éve, hogy blogolok. Eleinte magam sem akartam elhinni, amit ma már határozottan állítok: a blogolás munka, ha valaki komolyan csinálja. És én igyekszem úgy csinálni.

Mindent összevetve napi 6-7 órát foglalkozom a blogommal. Ide beletartozik minden: tartalomgyártás, fényképezés és utómunka, közösségi médiafelületek kezelése, levelezés az olvasókkal, az esetleges hirdetőkkel, kapcsolattartás, hírlevélszerkesztés, rövid- és hosszútávú stratégia kidolgozása, pályázatok írása stb. Ha ezt a szegmensét nézzük, akkor benned sem lehet semmi kétség, hogy ez bizony munka. Azért meg ugyebár fizetség jár. Na, ezért meg nem.  Szóval mégsem munka. Azok szemében legalábbis, akik szerint a munka értékét az érte kapott ellenszolgáltatás fajtája szabja meg. (Gondoljunk az önkéntesekre!)

És itt jön be újra a szponzorált tartalom kérdése. Csak most nem a hitelesség oldaláról.

Vannak, akik a szememre vetik, hogy miért vállalok egyáltalán hirdetéseket? Három dologért.

#az olvasóimért

A szponzorált tartalmakon kereszztül olyan termékekre, szolgáltatásokra hívhatom fel a figyelmedet, amely neked is tetszhet, amellyel te is jól járhatsz.  A támogatott bejegyzések elolvasása semmiféle kötelezettséggel nem jár, de ha mégis felkeltette az érdeklődésedet, akkor az én tapasztalataimmal, információimmal egy csomó időt megspórolhatsz magadnak az utánajárás időszakában.

Szponzorált tartalomként csak olyan szolgáltatást, terméket ajánlok, amely mellé teljes szívvel oda tudok állni. Egyszer megkeresett a Sziget Fesztivált is promotáló ügynökség – gondolhatod, hogy nem kis hal -, hogy hirdetni szeretné nálam az egyik produkcióját. Gondolkodási időt kértem, átpörgettem, hogy milyen programjaik voltak eddig, melyik milyen visszhangot kapott, végigolvastam a hirdetnivaló eseményhez igen közel álló korábbi produkcióról kialakult véleménytengert és döntöttem: visszaadtam a megbízást, mert nem tudtam volna hitelesen képviselni, teljes szívemből támogatni azt, amire felkértek.

#a hirdetőért

A hirdető márka is jól jár, mert jól célzott közönséghez jut el az üzenete pozitív tálalásban. A szponzorált tartalom pozitív felhangja számomra mindig nagyon fontos, ezért minden esetben nagyon körültekintően választok, hogy hasznos, élvezhető dolgokról írhassak. Senki nem szeret rosszkedvű bejegyzésket olvasni… írni meg pláne.

#önmagamért

Igen, a sor végén én is megtalálható vagyok. Én, a blogger, aki sok-sok munkával felépített egy világot, egy közösséget. Igen, a szponzorált tartalmakkal én is jól járok. És nem csak azért, mert kapok egy tiszteletpéldányt az ajánlott könyvből, vagy kipróbálhatunk a családommal egy szolgáltatást, esetleg pénz áll a házhoz, hanem az olvasóktól érkező visszajelzésekért. Mert míg az előbbiek a munkámat ismerik el és támogatják, az utóbbi a lelkemet tölti fel. És ez legalább olyan fontos. Sőt.

* * *

A blogon nagyon-nagyon figyelek arra, hogy mindig kellő idő teljen el egy-egy hirdetés között. A közösségi médiában sokkal gyorsabban pörögnek az események, ezért ott nem tudok egy-két-három hónapot várni a szponzorált tartalmak között, ráadásul nincs ráhatásom, hogy a Facebook kinek mit mutat meg az oldalam bejegyzéseiből, így fordulhat elő, hogy úgy érzékeled: túltoltam a szponzorált tartalmakat.

Másrészt én szabálykövetőként mindig láthatóvá teszem, hogy itt most hirdetéssel állsz szemben. Még egy könyvajánlónál is. Kiemelten, jól olvashatón, ahogy azt a hivatal elvárja. (A fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvény rendelkezéseivel összhangban jelenttette meg a Gazdasági Versenyhivatal 2017 novemberében az influencerekre, véleményvezérekre vonatkozó ajánlását az online tartalmakban megjelenő reklámokkal kapcsolatban.) Ezzel ugyan megnehezítem a saját dolgomat – a jelölt szponzorált tartalmakat sokkal kevesebben olvassák, mint a nem jelölteket -, de nekem ez a hitelességgel együtt jár.

Blogot indítani semmiből sem áll, pár kattintás az egész. Az álmok a falaknál érnek véget, ami utána van: kőkemény munka, fegyelem és figyelem, felelősség önmagadért és a követőidért. Ha jól akarod csinálni.